Benedek Elek - Édes anyaföldem! - Egy nép s egy ember története (2. kötet)

Здесь есть возможность читать онлайн «Benedek Elek - Édes anyaföldem! - Egy nép s egy ember története (2. kötet)» — ознакомительный отрывок электронной книги совершенно бесплатно, а после прочтения отрывка купить полную версию. В некоторых случаях можно слушать аудио, скачать через торрент в формате fb2 и присутствует краткое содержание. ISBN: , Жанр: foreign_antique, foreign_prose, на венгерском языке. Описание произведения, (предисловие) а так же отзывы посетителей доступны на портале библиотеки ЛибКат.

Édes anyaföldem! : Egy nép s egy ember története (2. kötet): краткое содержание, описание и аннотация

Предлагаем к чтению аннотацию, описание, краткое содержание или предисловие (зависит от того, что написал сам автор книги «Édes anyaföldem! : Egy nép s egy ember története (2. kötet)»). Если вы не нашли необходимую информацию о книге — напишите в комментариях, мы постараемся отыскать её.

Édes anyaföldem! : Egy nép s egy ember története (2. kötet) — читать онлайн ознакомительный отрывок

Ниже представлен текст книги, разбитый по страницам. Система сохранения места последней прочитанной страницы, позволяет с удобством читать онлайн бесплатно книгу «Édes anyaföldem! : Egy nép s egy ember története (2. kötet)», без необходимости каждый раз заново искать на чём Вы остановились. Поставьте закладку, и сможете в любой момент перейти на страницу, на которой закончили чтение.

Тёмная тема
Сбросить

Интервал:

Закладка:

Сделать

Sipulusz „vezet be“ a kis boltba, mely csak félig bolt, – félig kaszinó. Irók és szinészek kis kaszinója. A bemutatkozás fényesen sikerül: kérek néhány cigarettát, rágyujtok egyre, aztán a másodikra, a harmadikra – hoppp! be kell mennünk a redakcióba, – ott jut eszembe, hogy a cigarettákért nem fizettem. Nem baj, pompás alkalom a másnapi látogatásra, bocsánatkérésre, egy kis ibolyabokréta átnyujtása mellett. És telnek, mulnak a hónapok, esztendőre esztendő fordul, s egyszer csak eldadogom: kisasszony, a csángók földjén, husvét hajnalán, gyönyörü álmot láttam. Virágos almafa tövében szenderegtem, s maga égőpiros rózsát ejtett a mellemre. Reám mosolygott. – Igazat jelent-e az álmom?

– Igazat.

– Mária; én nem kivánom, hogy érettem elhagyja a hitét. De – igen, a főrendiházban – a polgári házasságot – leszavazták…

– Tudom.

– Meg tud-e válni érettem a hitétől?

– Meg.

*

Hát csak szálljatok tengerre, ifju párok, etessétek a velencei Márkus-tér galambjait, minket az édes anyaföld felé röpit a gyorsvonat. Három esztendeje várakozik, epekedik ott két öreg ember, a tékozló fiunak csak leveleit látják, olvassák, őt magát nem látják. Talán mégis jobb lesz, ha akkor itthon marasztjuk, – keseregnek szegények. Oly üres a ház! De már vágtat a gyorsvonat, oly sebesen vágtat, mintha lelke volna. Mintha tudná, hogy ezt a két gyermeket éjjel-nappal várja, sóhajtozza két öreg ember. Már Olt vize partján vágtat a gőzparipa, lombos erdő szegi kanyargó partját az Oltnak, még egy merész kanyarodás: elénk tárul erdőzugásos, vadgalambszólásos, szép Erdővidék. Az én hazám! Az én édes anyaföldem!

– Ugy-e, szép?

– Ó de szép!

– Nézd, nézd, látod azt a hegykoszorut?

– Látom, látom.

– Ugy-e gyönyörü koszoruja van az én falumnak?

– Be gyönyörü!

Gábor bácsi vár az állomáson.

– Hogy vannak az öregek?

– Jól, igen jól. Egy hét óta folyton nyitva a nagykapu. Mindegyre kimennek a kapu elé, ott tipegnek-topognak, hátha hiradás nélkül jőtök.

– Ó, Istenem!

– Belenyugodott-e már édesapám, hogy nem lettem tanár?

– Bele.

– Rendesen kapja-e az ujságot?

– Rendesen. Csak az búsitja, hátha pénzedbe kerül…

– Édes jó apám!

Ihol, az öreg postamester, ott áll a nyitott ablakban, mintha édes fia volnék, oly nagy szeretettel mosolyog, integet felénk. Hálás szivvel köszöngetek fel a derék öreghez s szeretném felkiabálni hozzá: Köszönöm, Gergely bácsi, köszönöm, hogy azt a levelet nem az édesapámnak adta át. Önkéntelen megragadom a feleségem kezét.

– Jól megnézted ezt az öreg embert?

– Megnéztem, meg. Csupa jóság, nemesség az arca.

– Ne felejtsd el ezt az arcot. Nagy része van abban, hogy most a kezedet foghatom.

– ?

– Majd elmondom a történetét otthon.

Otthon, otthon. Hiába raktam fészket az ország szivében, a szülei ház az – otthon. Ide mindig hazajövök, oda – visszamegyek.

– Nézd, nézd, ott állnak a kapu előtt! Látod, mint integetnek felénk!

– Látom, látom!

– Nézd, nézd, még áll a galambbúgos kapu! Tudod-e, mi van vésve rá? Áldás a bémenőknek – Béke a kimenőknek!

– Ó be szép mondás!

Már ott áll a kocsi az ősi ház előtt. Édesapám két erős karjával leöleli a menyemasszonyt. Szóval is elrebegi: Isten hozta nálunk, menyemasszony!

– Édes leányom! – öleli, csókolja menyemasszonyt az édesanyám.

Első eset, hogy utolsónak kerül a sor reám. S ez most nekem olyan jól esik.

Kézen fogja menyemasszonyt a két öreg ember, ugy vezetik be a „nagy ház“ – ba: ez a mi fészkünk. A kis kertre nyiló ablakon behajlik a mályvavirág. Ablak alatt egy kis pamlag: házi gyapjuszövet a takarója. Szoba közepén az asztal: ötven esztendeje festették feketére s szinét máig sem vesztette el. Ötvenesztendős a háromfiókos ruhás láda is: András nagyapó verte rá a réz karikákat, a réz rózsákat s meg is jövendölte, hogy: hej, ezeket a karikákat majd sok gyermek fogja megzörgetni!

Az asztalon virágdiszes székely kancsó: bokréta benne.

– Be szép virágok! Ugy-e, édesanyám szedte?

– Én szedtem, édes leányom, én. Ugy féltem, hátha nem tetszenek. De már látom, hogy maga, lelkem, nem kényeskedő, – ugy-e, jól látom?

– Be jó szeme van, édesanyám! Nézze, még csak gyürü sincs más az ujján, csak a karikagyürü.

– Ó de jó, ó de jó, – örvendez az öreg asszony. – Sokat tépelődtünk édesapáddal, vajjon nem kényeskedő, nem cifrálkodó-e a feleséged. S mit sirtam én, hátha el sem hozod a mi egyszerü házunkba!

– Szegény leány vagyok én, édesanyám!

– Ó, hála a jó Istennek! Mert, lelkem, itt mind azt hirelték, hogy a maga édesapja számát sem tudja a pénzinek.

– Kis lány voltam, amikor meghalt az édesapám.

– Özvegy asszony, nyolc gyermek, – irta a fiam. Olyan szépen megirta. Mondtam is én a hirelőknek: nem bánom én, akár gazdag, akár szegény, csak a fiamat szeresse. Ugy-e, lelkem, szereti?

– Másként nem volnék itt, édesanyám!

– Ugy, lelkem, ugy! Istenem, Istenem, mit sóhajtoztam, mért nincs szárnyam! Volna szárnyam, titkon Pestre repültem volna. Csak annyi időre, hogy lássam, amikor a pap elé állnak…

Hallgatott eddig az édesapám, most ő is megszólalt az ő kedves, enyelgő hangján:

– Jó, jó, – mondtam én édesanyátoknak, – hát csak repüljön, nannyó, repüljön, de meglássa, hogy elvész majd abban a mahomet-nagy városban, s ki főz akkor nekem ebédet, vacsorát?

– Mindig igy szokott tréfálni nagyapó, – magyarázza édesanyám a menyemasszonynak.

Most hallom először, hogy édesapám nannyónak szólitja édesanyámat, ő meg nagyapónak édesapámat. S hogy mindaketten magázzák egymást. Hiszen, megszolgálták a nagyapó s a nannyó nevezetet: már tizenkét unoka szólitja őket igy: nagyapám uram, nagyanyámasszony. Igy, igy: nagyapám uram, nagyanyámasszony. Szivem felvidul, amikor jönnek az unokák s hallom gyermekkorom kedves emlékü megszólitásait: Jó napot adjon Isten, nagyapám uram s nagyanyámasszony! Hogy vannak, hogy szógál az egésségik? Igy, igy: ik . Sem ük , sem ök .

Ezt a kitérést ugy vegyétek, hogy ezalatt egyről-másról elbeszélgetünk, aztán nagyapó szép gyöngén megfogja nannyó kezét: jöjjön, nannyó, jöjjön, ne alkalmatlankodjunk az éfiaknak – s csöndesen, lassan, szinte lábujjhegyen mennek ki. Összenéznek az „éfiak“, mindkettőnek egy a gondolatja: csak öreg emberpár lelkében fejlődhetik ennyire finommá a gyöngédség egymás, a figyelmetesség mások iránt…

Hetven esztendős az édesapám, a falu összes gyermekeinek „Huszár nagyapó“ – ja, de csak egy tekintet még nem görnyedő, öles alakjára: nem kell jövendőmondónak lenned, hogy még husz esztendőt jövendölj neki. Tizenöt esztendős fickó legény volt, amikor megfogta az ekeszarvát, ötvenöt esztendeje már, hogy fogja – nem tud megválni tőle. Kezét-lábát összekalácsolhatná, naphosszat olvasgathatná a fia küldte ujságokat, „regéket“ (ő neki halálig rege marad a regény), de ma is csak az esős napok az ő olvasónapjai, a téli esték az ő olvasó estéi. Ama kicsi álló lámpa mellett olvasgat, amely elsőnek világitott a kis faluban. Meglátjátok, halálig hü marad a lámpácskához nagyapó is, nagyanyó is: gyenge fénye éppen eleget világit kettejöknek. Igaz, már bucsuzkodik az erdőtől, mert „kezdenek nőni“ a hegyek. De a földtől, a buzatermő földtől bucsuzni képtelen: halálig tartó halálos szerelme néki a föld, az édes anyaföld. Az ő földjébe cselédember még nem hintett magot; földjeinek javarészét mindig maga szántotta, maga szántja ma is. Az ő szántásában „vétket“ nem találsz. Barázdáról barázdára megmázsálhatnád a földet, mi egymásra simul. Ebből a szántásból ki kell a buzaszemnek kelnie, s nem is kel egyéb, csak buzaszem. Az ő vetése nem virágos, nem konkolyos, az ő földjében a buza egyedül virágzik.

Читать дальше
Тёмная тема
Сбросить

Интервал:

Закладка:

Сделать

Похожие книги на «Édes anyaföldem! : Egy nép s egy ember története (2. kötet)»

Представляем Вашему вниманию похожие книги на «Édes anyaföldem! : Egy nép s egy ember története (2. kötet)» списком для выбора. Мы отобрали схожую по названию и смыслу литературу в надежде предоставить читателям больше вариантов отыскать новые, интересные, ещё непрочитанные произведения.


Отзывы о книге «Édes anyaföldem! : Egy nép s egy ember története (2. kötet)»

Обсуждение, отзывы о книге «Édes anyaföldem! : Egy nép s egy ember története (2. kötet)» и просто собственные мнения читателей. Оставьте ваши комментарии, напишите, что Вы думаете о произведении, его смысле или главных героях. Укажите что конкретно понравилось, а что нет, и почему Вы так считаете.

x