Benedek Elek - Édes anyaföldem! - Egy nép s egy ember története (2. kötet)

Háromtagu deputáció megy Bukovinába, a magyarruhás Odescalchy Arthur herceg a vezető. Magas termetü, széles, erősvállu ember a „csángó herceg“, két 23 éves ifju az adjutánsa, nyulánk, vékony legény mindakettő. Szádeczky Lajos az egyik, aki már egyszer ellátogatott a csángó testvérekhez, én vagyok a másik. Egy az, hogy székely, más az, hogy ujságiró, az egyetlen székely ujságiró vagyok ez időben, érdemesit a kiküldetésre. Galicián át, lassan mendegélő vegyesvonaton jutunk el az idegenbe szakadt testvérek sivár földjére. Budapest uccáin már ibolyabokrétásan páváskodott az uri nép, amikor elindultunk, itt még alszik a természet, nem akar ébredezni, pedig husvét nagyhetében vagyunk. Hóvihar fogad, kietlenség, szegénység, több ennél: nyomoruság képe tárul elénk mindenütt, amint a köves, patakrongálta mezei utakon egyik faluból a másikba döcögünk. Nem, itt nem akar nyilni a tavasz, de kinyilt e sokat szenvedett, hontalan emberek szivében: szebb jövendő képe mosolyog feléjük.

Andrásfalván, a kálvinista pap hajlékában verjük fel a főhadiszállást. A szegényes parókia mellett szegényes Istenháza: ide vezet első utunk, megindultan hallgatjuk Isten szolgájának hálaadó imáját. A templom megtelik örömében siró emberekkel: csupa fehérharisnyás székelyek a férfiak, háziszőttes rokolyát, vizitkét viselők az asszonyok. Azt hiszem egy pillanatra, hogy a magyarhermányi templomban vagyok: az ősi viselethez itt is, ott is hü maradt a nép. Száz esztendeje mult annak, hogy Bukov generális, a „székely hóhér“ vérengzése elől e kis szigetre bujdosának s im, a sziget az idegen tengerben magyar maradt, sőt – halljatok csudát! – más fajtáju emberek egész seregét olvasztá magába! Nyelvük zamatos székely-magyar nyelv s nem egy szókincset őriztek meg, amely „odahaza“, az őshazában szőrin-szálán elveszett…

Négy magyar falut találunk: Andrásfalva, Hadikfalva, Józseffalva, Istensegits. Volt egy ötödik is: Fogadjisten, de ez ama négy falu közt eloszlott az idők során. Mind a négy falunak van néhány jómódu gazdája, a nagy többség azonban földhözragadt szegény: verejtékük keskenyre szabott földecskére hull. Moldvában, bojárok uradalmain izzadnak nyáron a téli kenyérért. Hosszu itt a tél, a nyári szerzemény nem elegendő: mind adósai a bojároknak s jórészt adósság fejében izzadnak tavasz nyiltától őszi betakarodásig – esztendőről esztendőre igy éldegélnek, igy tengődnek szegények.

Nem elég, hogy összeirjuk a hazavágyakozók nevét, a bojárok kezéből ki is kell váltanunk őket. Két heti munka ez a szomoru összeirás, az adósságlevelek kiváltása: a csángó vezér oldalán a nagy fekete bőrtáska mindegyre kiürül. Mi boldog-büszkén kiáltja egy legény, amint a bankókat leolvassa neki a herceg: Visszamecskentem ezt én a bojárnak, fenséges herceg ur! Már mint hogy – visszadobja.

Az osztrák kormánnyal megvan az egyezség a csángók hazatelepitésére, de a hatóság folyton akadékoskodik. Nem elég neki az egyszerü eltávozási igazolvány, utlevelet akar váltatni a kiéhezett arcu emberekkel s hosszas táviratváltások, magyarázgatások után ismerik el, hogy nem külföld Ausztriának Magyarország… Az akadékoskodás érthető: sok ezer munkáskezet fog elvesziteni Ausztria. Husvét szombatjára virradunk s most tünik ki teljes megrenditőségében a nép nyomorusága: ritka kemencében sül ünnepi kalács. Lelkem hazaröppen az én kicsi falumba, ott e pillanatban a legszegényebb ember kemencéjében is lobog a láng: egész hétre való kalács sül benne.

S mert hazaszáll a lelkem, az ünnepi kalácsról átröppen ama bús husvétszombatjára, amikor a tékozló fiu halálos komolysággal készült a meghalásra. Hirtelen beborul az ég fölötte, egész nap igen szomoru s álmatlanul vergődi át a feltámadás ünnepére virradó éjszakát. Ma két esztendeje… De megkönyörül rajtam az álom angyala, puha kezével lesimitja szempilláimat, abban a pillanatban, amikor derengeni kezd az ég. Annak a pillanatnak a fordulóján, amikor szivemhez nyomtam a pisztoly csövét. Igaza van a nótának: Álom, álom, édes álom. Édes a hajnali álom. De édesebb a szerelem, Mikor babámat ölelem… – im, most álmodom életem legszebb, legédesebb álmát. Virágba borult almafa tövén fekszem, félig lehunyt szemmel szendergek s egyszerre csak fölém hajlik egy aranyszőke haju leány, mosolyogva ejt mellemre egy szál égő piros rózsát és eltünik, mint az – álom. De hiába tünik el, most már bizonyos vagyok abban, hogy ő is szeret. Most már bizonyos vagyok abban, hogy enyém az Élet, ember vagyok, férfi vagyok, a tékozló fiu meghalt, embernek, egész embernek támadott fel. Hol van, Halál, a te diadalmad?! Hol van, koporsó, a te fullánkod?! Mely nagy, mely szép dolgokat fogok cselekedni, ha fejemet pihenni az ő ölébe hajthatom! Az édes anyaföld s az ő szerelme: e két termékeny talajból fog táplálkozni a lelkem, innen merit uj erőt, uj hitet – ó de szép az élet!

Napról napra erösebb, mélyebb a szeretetem e szegény, elhagyatott nép iránt. Ugy szeretném megosztani vele a boldogságomat, hadd kiáltaná ő is velem: ó de szép az élet! De csak az én szivem kiabálja, a nép lelke kétség s reménykedés közt hánykolódik: a nyomoruság, a szolgaság földjéről csakugyan az igéret földjére viszik-e?.. Családok szakadnak ketté, öreg szülék itt maradnak, mig hir jön az éfiaktól az uj régi hazából: vajjon mehetnek-e utánok? A módosabb rendüekből is készülődik néhány, hogy széttekintsen a régi hazában: addig nem adják el földjüket, mig valahol a Tisza-Duna mentén mást, ennél jobbat nem találnak. Tépelődnek: menjenek, ne menjenek. Igy tépelődhetett ezer év előtt Árpád népe is. Három testvérrel ismerkedünk meg Istensegitsen: mind a három „nagybirtokos“. Száz-kétszáz holdon gazdálkodik mind a három s a fiatalabbik már bolti nadrágos, beszél németül is, mivelhogy a radautzi polgári iskolát végezé. A falutól jó messzire a tanyája, 200 holdas földjének közepén a csinos tanyaház, félurias a belseje. Bent, a faluban laknak a bátyjai, fehérharisnyások, de első tekintetre látszik a jó mód magukon is, házukon is. A legidősebb öles termetü ember: négy szürke csikóval várja a csángó herceget a hadikfalvi állomáson. A szekere parasztszekér, de pompás szénaülés a derekában. Azzal tiszteli meg a herceget, hogy állva hajt Hadikfalvától Istensegitsig, oly szilárdan áll, mintha ércből volna öntve az egész ember, pedig a szekér veszettül táncol a lelket kirázó köves uton, a négy szürke meg repül, mint a madár. Lovaslegények vágtatnak a négyes előtt, durrognak a pisztolyok. A két adjutáns szekerére felkapaszkodik egy vén ember: hiába biztatjuk, hogy üljön be a szekér derekába, a szekér oldalán ül, s háromszor is megtölti előltöltős puskáját, durrogtat, vivátozik az öreg, közben folyton beszél, árad szivéből a boldogság patakja. Bizony, nem csudálom, hogy ezt az őserőt nem szivesen engedi el az osztrák.

László István az istensegitsi plébános, az ő udvarára hajt be Szőcs uram. Évek óta dolgozik ez a derék pap saját maga ellen: irja, folyton irja a leveleket, hogy vigyük haza az ő népét. Jól tudja, hogy meg fognak fogyatkozni a hivei, megcsappan a jövedelme, de ő tovább munkálja népe javát – nemcsak Istennek, népének is hü szolgája ő. Litterátus ember, gyüjtögeti a csángó nép meséit, dalait, meg is ajándékoz néhány szép nótával s egy igen érdekes népmesével, amelyről később kitünik, hogy Déloroszországból hozta valamelyik csángó fuvaros. Moldovába aratni, Déloroszországba fuvarozni jártak a csángók – igy vándorolt át Bukovinába Péter és Pál, a szegény és a gazdag jobbágy, meg a földesur elmés meséje, Bukovinából – Budapestre: itt lett csángómese megjelöléssel egyik ékessége első mesekönyvemnek, a Székely Tündérországnak. Telt, mult az idő, a párisi Figaro-ban fedezte föl Riedl Frigyes mint orosz népmesét, nyomban át is ültette s belevette az Olvasókönyvébe. Lehr Albert volt az Olvasókönyv egyik szerkesztője, s amikor a mese már ki volt szedve, Lehr Albert kisfia kezébe veszi a kefelevonatot, rábukkan a mesére, olvassa s szalad az apjához: Hiszen ez az orosz mese benne van a Székely Tündérországban! Nosza, kidobták az „orosz“ mesét s helyébe az én „csángó“ mesém került. És azóta vándorol az orosz mese olvasókönyveken, hegyeken-völgyeken, erdőkön, mezőkön, tengereken át – Isten tudja, hol, merre jár… Ime, ez a mesevándorlás, nyájas olvasóm.