Benedek Elek - Édes anyaföldem! - Egy nép s egy ember története (2. kötet)

A társaság többi tagja 22–24 év körül járó; négy közülök most bontogatja szárnyát mint szépiró: Ambrus Zoltán, Kozma Andor, Rákosi Viktor, s e könyvnek irója. Marad még kettő: Heltai Ferenc és Darvai Fülöp. Amaz a Nemzet közgazdasági rovatának vezetője, emez ugyane lapnak zenei kritikusa. S mert ma a kiváncsiság gócpontjában horgaskodik a? – ki mely felekezethez tartozik, ime: Ambrus Zoltán és Rákosi Viktor keresztény-katholikus, Kozma Andor s én keresztyén-református; az élő öreg Keszler, a néhai Heltai és Darvai helyett bocsánatot kell kérnem: ők – izraeliták. Bár a t és a ty által kettészakitva, többségben vagyunk mi fajmagyarok, de ha igaz, hogy Szent László király tul a Dunáról telepité a székelyeket a keleti határra, valamikor egy földön éltek s egy hitet vallottak a négy ifju óriás ősei: Rákosi és Kozma túladunaiak.

A tiszaeszlári vérvád pere nem bontja meg a héttagu társaságot. Mintha valahol az északi sark körül folyna a nagy per, a társaság mint társaság nem vesz róla tudomást. Nincs köztünk ok az irigykedésre: voltaképpen mind más-más területen szántunk. Rákosi Viktorról azt hisszük, egész életére Sipulusz marad, aki még a halálos ágyán is kacagtatja majd a nyájas olvasót. A pufók, gyermekarcu Kozma Andor, akit az öreg Keszi „majdnem Bandi“ – nak keresztelt el, a Borsszem Jankó vezérverseit irja, s annyira kötött formában nyilatkozik meg a talentuma, hogy nincs benne kétség: mint versköltő szerez kevés pénzt és sok babért. Ambrus Zoltán 17 éves korában lép föl, mint a Fővárosi Lapok kritikusa, csak később mutatja meg, hogy nagy ő szépirónak is, kritikusnak is: tán máig sem dőlt el, melyiknek nagyobb. Spektátor név alá rejtőzik, s egyszerüen Speki-nek szólittatik. Én magam hiába Székely Huszároskodom, Sipulusz rám ragasztja a Zeke nevet s szük baráti körben az is maradok halálig. Az irodalom melyik dülőjére terelődöm, magam is csak haloványan sejtem. Már sajtó alatt a Székely Tündérország, Rákosi Jenő irja elébe a lelkes bemutatót: valószinü, hogy az én mesemondó népem s ennek földje lesz az én mezőm; sőt az is valószinü, hogy hazám ifjuságának irom majd könyveim javát.

Az öreg Keszler – kritikus elme, a szépirodalom mezejére nem kivánkozik. Heltai Ferenc oly messze van a szépirodalomtól, mint Makó Jeruzsálemtől. Ő a társaság legmegfontoltabb, legreálisabb gondolkozásu tagja, igazában az egyetlen. A szentesi tagbaszakadt, piros arcu zsidó fiu az alföldi ember epikus nyugalmával beszél és végzi az ő dolgát, egyengeti a maga ösvényét: tisztában vagyunk azzal, hogy a társaságból egyedül ő lesz gazdag ember. Talán még Darvai, aki zenekritikusból ügyvéd lesz nemsokára…

Mondanom se kell, hogy maga-magában mind a hét ifju igen fényes jövendőt jósol magának, mind palotában fog lakni, a saját palotájában, mert százezer forinton alul egy sem fog megházasodni. Természetesen, kacagva jövendölik a palotát is, a százezer forintos hozományt is. Ezzel az erővel megállapodhatnak vala egy millióban is, hiszen a társaság három tagjáról már kipattant a titok, hogy igen-igen szegény lesz a feleségük. És ki fog pattanni a többiről is.

Heltai Ferencnek jut valamennyi közt a legszegényebb leány. Csudaszép németországi leány az ő menyasszonya, evangélikus vallásu, de vőlegénye kedvéért áttér a zsidó hitre: ez a hozománya. A vőlegény apja közepes módu, sokgyermekes apa: elég szegényesen kezdi házaséletét az ifju pár, de tiz esztendő sem telik belé, saját palotájukban laknak, saját fogatukon kocsikáznak. Ugy látszik, mégis volt bennünk valami a költőből: látnoki szemünk Heltai jövőjét helyesen látta meg…

Van az istenkének egy fanyelü bicskája. Istenke a fanyelü bicskával kettépattant egy mogyorócskát. Mogyorócskának két héjacskája szerteszét kavarog a levegőégben, hol gyenge szellő, hol vad vihar kapja szárnyára, messzi, messzi sodródik egymástól mogyorócskának két héjacskája, de Isten megelégeli istenke tréfáját, mogyorócskának két héjacskája végül is ujra találkozik s egyszerre, együtt koppannak a földre.

A keleti határról fölkerekedik egy gyermekifju, kavarog a levegőégben, mint a mesebeli mogyorócska héjacskája, vissza-visszadobja a szél oda, ahonnét elindult, az édes anyaföldre, már-már belehull egy sirgödörbe, de a szél hirtelen-váratlan szárnyára kapja s ismét az ország szivében ejti le. Ugyanazon esztendőben, amelyben a keleti határ felől kavargott a levegőégben mogyorócska egyik héjacskája, kavarog a másik Délről Észak felé – egyszerre koppannak az ország szivének földjére. Millió meg millió mogyoróhéj kavarog a levegőégben, a nagy össze-vissza kavarodásban számtalanszor összeütődnek más-más mogyorócskának a héjacskái, de mire földre érnek, ki-ki párjára talál. Igy akarja ezt Istennek mindenhatósága: akik együtt indultak az égből, azoknak a földön találkozniok kell. Ott, azon a helyen, amelyet számunkra Isten kiszemelt. A kisbaconi fiunak s a szegedi leánykának az ország szivében kellett találkozniok.

A Rákóczi-utnak még Kerepesi-ut volt a neve. Sok-sok viznek kell még a Tiszán, Dunán lefolynia, mig a nagy fejedelem hamvainak hazaszállitásába az öreg király beletörődik s a Kerepesi-ut Rákóczi-uttá halhatatlanodik. Itt, a Kerepesi-uton huzódik meg egy gyászruhás asszony: kinéz az uccára nyiló ajtón, a Kerepesi-ut legszomorubb házán pihen meg a szeme – a sárgafalu Rókus-kórház ez. Mert uccára nyilik az ajtó, nyilvánvaló, hogy bolt van mögötte. Hajósgazda volt az ura s miként a fuvarosok ezreit tette tönkre a „ló nélkül járó vasszekér“, a hajósgazdát a gőzhajó verte hullám azonképpen sodorta el. Nemcsak elsodorta, el is temette. Özvegyasszony, nyolc gyermek, – mit kezdjenek a hajótöröttek? Jómód után szegénységbe törődni ott, ahol százan, ezeren ismerik – lehet-e? Száz emberre, aki örvend a hajótörésen, egy ha esik, kinek a részvéte szivből fakad, de talán éppen ez az, amit elbirni még nehezebb, mint a kárörvendezést. Higyjétek el nekem, nem volt gyöngéd lelkü ember, aki az első részvét-levelet megirta. Az igazi gyöngédség; némán haladni el az előtt, akinek gyásza van.

Részvét és káröröm elől Pestre menekül a hajótörött család, az özvegy „kijár“ egy lutris-boltot, mely egyben trafik is. Ő szolgálja ki reggel 6 órától estig a dohányos embereket, leánya, az az aranyszőke haju leányka irja a lutricédulákat. Kofák, cselédek, mesterlegények a szerencsepróbálók zöme, de meg-megpróbálják urak is: szegény urak – hátha megütik a nagy lutrit, s gazdag emberek, hátha még gazdagabbá teszi a szerencse. Az aranyhaju szőke leány irja, irja a számokat s szünet idején, – mert itt is van szünet, nemcsak a bálokon – himzőrámája fölé hajlik, virágokat himez, – nem magának himezi.

A bolthoz közel a népszinház, ide kapnak a szinészek, benyit egyszer Rákosi Jenő is s e naptól kezdve itt veszi a virzsiniáit. Napról-napra tovább marad a kis boltban, melegszivü barátja lesz a hajótörött családnak. Itt hallja az első véleményt a Budapesti Hirlap aznapi számáról, ebből vita támad, – hisz éppen ez kell Rákosi Jenőnek. Ketten vivják a csatát: az erős fegyverzetü vitéz s egy gyönge, törékeny leány. A „bús székely“ némán hallgatja a szócsatát, meg-megdobban a szive, ha az aranyszőke haju leány hirtelen-váratlan vissza-visszavág. Gyönyörü csaták ezek, itt egyik fél sem kap sebet, s nagy az erősebb öröme: ő ismét „fölfedezett“ valakit…