Benedek Elek - Édes anyaföldem! - Egy nép s egy ember története (2. kötet)

Végtelen hosszu vonat pöfékel a hadikfalvi állomáson, tenger nép verődik össze, ki szekéren, ki gyalogszerrel hozza cókmókját, némelyik a macskájától sem tud megválni; hát az ágyától, a szövőszékétől, a guzsalyától az asszonynép hogy tudna megválni? A férfiak elhozzák kéziszerszámaikat: kaszát, kapát, ásót, villát, fejszét – mindent. Napszámosember a hazavándorlók zöme, lehetnek vagy négyezren; hazavándorlók és ittmaradók keserves sirása felhat az egekig. Csak már indulna a vonat! Még öt perc s ekkor szalad a herceghez egy legény s egy leány.

– Istálom, – panaszolja a legény, – ez a leány az én hitös jegyösöm. Az anyja nem akarja engedni, mig a pap előtt is meg nem hitöltünk.

– Hát mért nem hiteltetek meg?

– Nem vót rá időnk.

– Nem?

– Nem istálom, mer’ ahajt a minap keresztelkedtem ki , nem vót idő a kihirdetésre s emián a plébános ur nem akar meghitölni.

– Sebaj, fiam, – mondja a herceg – majd meghiteltek Magyarországon.

Megnyugtatja az anyát, a jegyesek egy-kettőre fölreppentek a vonatra.

Ámulva-bámulva néztem a kikeresztelkedett csángó legényt. Épp olyan fehérharisnyás, zekés, báránybőrkucsmás legény volt, mint a többi; épp ugy csángó arca volt, mint a többinek; minden szava, mondása, szintiszta csángó-székely. Ha eddig nem tudtam, most szinről szinre láttam, mi az a faji beolvadás . De még csak egy esztendeje mult a lelkeket felkavaró tiszaeszlári pernek, s apró epizódokat irván a Budapesti Hirlapnak az indulás napjáról, az utolsó pillanat epizódjának ezt a megnyugtató cimet adtam:

Hegyen-völgyön lakodalom: Kárpátoktól az Aldunáig tenger nép várja csángó testvéreinket minden állomáson. Tenger nép – tyukkal, kaláccsal. Honszerző Árpádot csak sóval és kenyérrel fogadták a meghódolt népek, a hazavándorlókat tejbe-vajba fürösztik. Legenyemihályi az első állomás: hajnalban érünk oda. Már este kigyülekezik uri rend és közrend, áttáncolják az éjszakát, bortól és örömtől mámorosan ölelik keblükre a „testünkből való testet, a csontunkból való csontot, a vérünkből való vért“. Az egy-kétperces megállásokból 20–30 percek lesznek, nem eresztik tovább a vonatot, amig lelkes dikciókban ki nem öntötték szivük nagy örömét s fel nem dobálták a kocsiba a taligakerék-kenyereket, a patyolatfehér kalácsokat, szalonnát, sonkát, töltött tyukot, ropogós-pirosra sült malacot – s a jó Isten tudja, még mit. De a mi kocsinkra senki sem gondol: magától értetődő, hogy tele van az minden jóval, s a magyar határtól Nyiregyházáig a csángóvezér meg adjutánsai egy falat nem sok, annyihoz sem jutnak. Este ettünk utoljára, valamelyik galiciai állomáson: a lengyel testvérek traktáltak meg ott. A tokaji állomáson Tokaj legdrágább kincsével kedveskedik a szónok: ezüsttálcán nyujt át a hercegnek egy pohár bort. Jó volna lenyomtatni egy falat kenyérrel, ám ez rontaná a pillanat ünnepiességét, s a jó herceg fanyar mosollyal telepedik vissza adjutánsai közé. Kéket-zöldet lát a vezér szeme is, az adjutánsoké is. Végre beszuszog vonatunk a nyiregyházai állomásra: ott nemcsak dikcióval, de nagyuri ebéddel is fogadnak Szabolcs vezér ivadékai; estére Debrecen vár – nem kell éhen halnunk a hazáért. Szolnokon hajóra telepitjük testvéreinket: mind fáradtak, kimerültek vagyunk, isteni érzés a csendesen, lágyan ringató hajón megpihenni a gyötrelmes dinom-dánom után. Fülem ugy megtelt Legenyemihályitól Szolnokig dikcióval, szüntelen hömpölygő e-éljen – e-él-jen zugásával, bugásával, hogy ezt a zugást-bugást hallom szendergés közben is. Este köt ki Szeged mellett a hajó. Szőke Tisza partja nappali világosságban ragyog, az alig három esztendeje romokban hevert város diszbe öltözött: zászlók lengenek a frissen épült palotákon, gyertyák lobognak az ablakokban – „Szeged már szebb, mint volt“. Önkéntelen elmosolyodom a királyi mondáson: „Szeged szebb lesz, mint volt“. Ennek a mondásnak akkoriban az egész nemzet tapsolt, talán sokan sirtak is örömükben, mint a negyvenes években a tekintetes „karok és rendek“, amikor V. Ferdinánd néhány keservesen bemagolt magyar szót eldadogott. Igen, Ferenc József ellátogatott a romjaiban heverő Szegedre, nézte, nézte, hosszan nézte a szörnyü pusztulást, a szemfüles ujságirók meg izgatottan lesték, vajjon mit mond a király. De a király hallgatott. A király nem mondott semmit.

– Már pedig – izgultak a Pestre visszatérő ujságirók – a királynak kellett volna valamit mondania. A nemzet lélekzetvisszafojtva várja: mit mondott a király. Nem mondott semmit? Majd mondatunk vele mi!

Egész uton azon tanakodtak: mit adjanak a király szájába. Egyik egyet, másik mást javasolt, végezetül megállapodtak ebben: Szeged szebb lesz, mint volt. Egy fürge eszü s fürge járásu, apró ember fejében született a királyi mondás, méltó egy király lelkéhez: Sasvári Árminé a fej. Nem az első kegyes hazugság ez a magyar nemzet történetében, nem az első altató, bolonditó szer, amivel a hiszékeny magyart áltatgaták, bolonditgaták…

Az Olvasókönyvek szerkesztői a Szegedről szóló olvasmányba hüségesen beletoldják a királyi mondást. Hiszen királyinak – királyi, de egy kis fürge zsidó ujságiró a gazdája – deleatur!

Nem tudom, milyen volt Szeged az árviz előtt, milyen az árviz idején, most csakugyan szép volt, szebbnél is szebb. Szeged falai közt találtam a legmelegebb magyar sziveket, – ó, és Szeged porában játszadozott az az aranyszőke haju leányka, kinek életem legszebb álmát s mind e mai napig legszebb valóságát köszönhetém…

…Már nem tudom, melyik nagy szálló termében, teritett asztalok várnak. Végeláthatatlan hosszu asztalok. Elől megy a herceg, karján a felesége, aki Debrecenig ment szerette párja elé – utána az adjutánsok. Egyszerre csak átölel egy termetes civa, jobbról-balról megcsókol: lelköm csángóm, édös csángóm! – s egy ezüst forintost nyom a markomba.

– Ó, ó, köszönöm, kedves néni, de van nálam szegényebb csángó is, mondom megindultan, s mindjárt tovább is adom az ajándékot egy igazi csángónak.

Csizmásan, báránybőr-kucsmásan jöttem el Bukovinából – igy értem Szegedre: ez a báránybőr-kucsma szerezte meg nekem az első meleg szót, az első meleg csókot, – ó de szép, ó de meleg szivü város ez a Szeged!

Nem, nem tudom, milyen volt Szeged az árviz előtt, milyen az árviz idején, de nekem ma szebb, mint valaha lehetett. Isten áldjon, csángó testvérek! Már nálam nélkül is eltaláltok az Aldunára. Vissza, vissza Pestre!

Meg kell tudnom: igazat jelent-e a husvéthajnali álom.

A Ferencrendiek bazárában van egy vendéglő: annak különszobájában vacsorázik minden hétfő estéjén egy héttagu társaság. Csupa ifju óriások, a legidősebb köztük harminc év körül jár: Keszler József, a Nemzet szellemes, éles tollu szinikritikusa, aki röviden Keszi-nek neveztetik. Fekete haja, szakálla göndör; ha Székelyországban találkozom vele, örménynek nézem, nem zsidónak. De a Csalányi-vendéglő különszobájában, a Kammon-kávéház különasztalánál látom őt és élvezem estéről-estére elméjének sziporkázását, csodálom a vitatkozásban legyőzhetetlenségét: már van annyi fajismeretem, hogy csak zsidófajtáju embernek vált ily hirtelen, villámfényszerüen az esze.