Benedek Elek - Édes anyaföldem! - Egy nép s egy ember története (2. kötet)

Jobbra-balra köszöngetünk, a buzának hajolt asszonyok, leányok kiegyenesednek, hosszan utánunk néznek, bizonyosan irigykedve is egy kicsit; lám, de jó nekik, sétálnak, sétálnak, mi meg reggeltől estig görnyedünk. Igazuk van: ők csakugyan görnyednek reggeltől estig, mi meg sétálunk, sétálunk… No, – vigasztalom magamban őket, – ne irigyeljetek, majd görnyedezek én is, sokat, igen sokat, késő éjszakákon is, mig a földjeimet visszaváltom. Vissza, vissza, ha belepusztulok is!

Meredek hegyoldalon megyünk ki, hegy tetején fensik, a fensikon buzatenger. Ez ama bizonyos „Nagyfőd“, a Benedek-Huszár-nemzetség ősi földje.

– Ha nem tudod, mit dolgozzál, eredj ki a Nagyfődre, onnét látod a nagybaconi, a bodosi, a bibarcfalvi határt. Nézd meg, mit dolgoznak az emberek s tedd azt te is.

István nagyapó mondta ezt a fiának, az én édesapámnak. Ennek a földnek is enyém volt a fele. Most Gábor bácsiék aratnak itt. Hosszu sorban vágják sarlóval a buzát, asszonyok, leányok, legények. Megállunk, beszédbe elegyedünk, szóból szó kerekedik, egyszer csak kérdi egy öreg asszony: – Ugyan bizony, instálom, tud-e még aratni? Nem felejtette-é el?

– Dehogy felejtettem. Nem lehet azt elfelejteni. Adja csak ide a „sorróját“.

Igy mondom: „sorró“. Lám, azt sem feledtem el, hogy itt a sarló – sorró.

– Hát arra emlékszik-e, instállom, amikor a sorrócskájával elvágta a kicsi ujját?

– Emlékszem, emlékszem, hogyne emlékezném! – S mutatom balkezem kisujján a forradás vékony vonalát.

– Hát arra emlékszik-e, ki kötötte bé?

– Hogyne emlékezném. Fiatal leány volt, Bakó Trézsi a neve.

– Ó, istenem, én vagyok az a Bakó Trézsi! Ugy-e, megöregedtem, instálom?

– Egy kicsit, egy kicsit. A sok gyermek, ugy-e?

– Az, instálom, az, s a nyomoruság…

Az, az, a sok gyermek s a nyomoruság: e kettő véniti időnek előtte a falusi asszonyt. A nyomoruságba a szakadatlan, nehéz munkát is értsd bele.

Elveszem Bakó Trézsitől a sarlót, nekihajlok a buza tövének: minden szem a kezemre tapad. Igy tapadt rám ennél sokkal több szem, amikor az apró legényke felállt a szószékbe s mindeneknek nagy ámulatára könyörgést, prédikációt elhadart. Akkor nem zavart egy egész gyülekezet szemének rámtapadása, most 10–15 szempár tapad reám, köztük a pesti asszony szeme is: bátortalanul kezdek az aratásnak, vékony markot fogok, nehezen-lassan támad fel munkától elszokott kezem egykori ügyessége – alig vágok egy kévét, nyissz! kicsordul a vér a kisujjamból. A balkezem kisujjából.

– No, Trézsi, megint bekötheti az ujjamat!

– Igy tanulják az aratást! – mondják az aratók.

De most nem Trézsi – Mária köti be a gyenge karcolást. S nem csókolhatom meg a kezét, mert rajtunk minden szem…

– Ó lelkem, milyen ügyes a keze! – csudálkozik Trézsi, s csudálkoznak az aratók mind. Nemcsak ezen csudálkoznak, de még azon is, hogy a pesti asszony – magyarul beszél. S milyen szépen beszél. Istenem, mintha itt született volna!

– Lám, mondom magamban, – de messze van még az én falumtól az ország – szive!

Sokáig mulatunk az egyszerü lelkek csudálkozásán, ugy el lehet ezen évődni: Hát csakugyan maga is tud magyarul? Ó, ó, ki hitte volna!

Vasárnapra virradunk, megkondul a nagy harang, szivem nagyot dobban, – a harang kongásával együtt dobog. Igy dobogott ama husvét reggelén is, amikor Isten fiával én is feltámadék. Készülődünk Isten házába: öreg pár, ifju pár. Nannyó kiveszi a fiókos ládából nagybetüs imakönyvet, átadja Máriának; tessék, menyemasszony. Olyan szép imádságok vannak benne. Ó de sokszor elolvastam azt, amelyik az idegenbe szakadt fiuért könyörög! Ugy-e, elolvassa maga is?

– El, édesanyám, el.

Öreg pár, ifju pár, kéz a kézben, mendegél. Mintha várnák a jövetelünket. A cinteremben álldogálnak a hivek, bár szól már az orgona, Benkő bácsi még mindig érces hangján bele is kezdett a gyülekező énekbe: Im, béjöttünk nagy örömmel, Felséges Isten!

Megállunk mi is, meg kell állanunk, mert körülfognak öreg rend férfiak, asszonyok, a velem egykorbeliek, igen-igen örvendeznek nékünk s mi is őnekik. Ámul-bámul a pesti asszony: hány öregember, hány öregasszony szólit keresztfiamuramnak.

– Hogy van, hogy szógál az egészsége, keresztapámuram, keresztanyámasszony? – kérdezem sorra illendően.

Igen jól esik ezeknek az öreg embereknek, hogy még mindig megbecsülöm őket, – hogyne becsülném? Ezek még a régi jó világból való emberek, megmaradtak egyszerü, tiszta erkölcseikben. Világ pompájára sohasem vágyakodtak s kissé idegenül nézik az éfiakat, akik kezdik elhagyogatni a fehér harisnyát, a posztózekét – bóti ruhával cserélik fel azt. Fiatal asszonyok, leányok lábáról eltünt a csizma, kivágott cipellőben pipeskednek. Leányok hátához nem simul az egyfonatban leeresztett haj, gazdalányok, szolgálólányok, kontyba kötik a hajukat, sőt egyik-másik arc rózsáját széles florentin-kalap árnyéka haloványitja. Még mindig Brassóba járnak finomságot tanulni a szegény leányok, de egy már Pestet is megjárta – olyan cifra, majd elrepül.

Igen, igen, bejött a lónélküljáró vaskocsi, lónélküljáró vaskocsi hozza a civilizációt; civilizációval egyetemben ősi szokásoknak pusztulását, ősi erkölcsöknek a romlását…

Ugy szeretném, ha legalább még száz esztendeig élnének – keresztapámuramék, keresztanyámasszonyék!

Beülünk nagyapóval a Huszár-nemzetség székibe, nannyó a menyemasszonnyal az asszonyok első székibe. Nagyapó a kalapot, ősi szokás szerint, arca elé tartja, igy rebegi el: Uram, hallgasd meg könyörgésemet. Bizonyos, hogy reánk gondol. Én is arcom elé tartom a kalapomat; Uram, hallgasd meg könyörgésemet. Én meg szüleimre gondolok. Néhány szál virág nannyó kezében is, a menyemasszony kezében is: e mögé hajolnak. Bizonyos, hogy nannyó is reánk gondol, s Mária az én szüleimre. Érzem, hogy e pillanatban gyökeredzik meg Mária szivében a mi hitünk – kitéphetetlenül. Érzem, hogy amint az ő aranyszőke feje meghajolt a mi Istenünk előtt, ugy fognak majd meghajolni az ő makulátlan lelke előtt mindazok, akik ma még hitetlenül, gyanakodva nézik Izrael népének sarjadékát.

Végigröppen tekintetem a fiatalasszonyok, leányok seregén: Mária köztük a legegyszerübb. Fülbevalók csillognak itt-ott. Máriának nincs fülbevalója, nem is lesz soha. Máriának csak egy ékszere van: a karikagyürü, nem is lesz több soha. Máriának a papné székében volna helye s nekem meg ott kellene állanom a szószékben: ó de szép beszédet tudnék mondani! De ha én most ott állanék, Mária nem olvasná az imádságot az idegenbe szakadt fiuért, s az én beszédem sem lenne oly szép, amilyennek e pillanatban gondolom.

– Igy van jól, ahogy van, fejezem be a világi gondolatokat s lelkem alázatosan borul le Isten előtt, akié a dicséret, a dicsőség, hogy itt vagyunk mindaketten az ő hajlékában.

Mintha temetőbe vinnének, oly keservesen siratnak el az öregek. Ők már hálát adnak az Istennek minden reggelért, melyre felvirradnak. – Sohasem látunk többet, soha!

Futó csillagnak néznek minket, futó csillagnak, mely végig cikázik az égen s eltünik a végtelenségben. Vigasztaljuk: hazajövünk, haza, – hiszik is, nem is. Néznek, folyton néznek, integetnek utánunk, mignem elnyel a messzeség. Kő ha volna szivünk, megszánná őket, öreg árvagyermekeket. Lám, felneveltek „világ pompájára“, ugyan mi hasznuk, mi örömük benne? semmi haszon, kevés öröm, sovány dicsőség – ez a jutalmuk.