Benedek Elek - Édes anyaföldem! - Egy nép s egy ember története (2. kötet)

Bizony, mondom, a szántóvető ember áldozza a legnagyobbat, amikor a világnak neveli a fiát.

Bús kedvvel hagyjuk el a falut, a mezőt, – innen-onnan bucsut integetnek felénk: könny homályositja szememet, nem tudom, kik integetnek, – jó szivek bizonnyal. De bekerülünk az erdőbe – s az erdő oly szép! Felvidul a szivünk, Mária szive repdes, mint a madárka: a Svábhegy, a Zugliget volt eddig az ő erdeje s azokat is oly ritkán láthatá. Itt erdő és erdő, ameddig ellát a szem, azon is messze, messze tul. Szük erdei lejtőkön ereszkednek le a lovak, majd meredek kapaszkodók ágaskodnak elénk: a pesti asszony ijedten simul hozzám, szemét behunyja – hopp! már a tetőn vagyunk.

Kisbacontól Tusnádig – erdő. Tusnádtól Torjáig erdő. A nagy magyar Alföld végtelen rónasága után a végtelen erdő, a rejtelmes rengeteg. A homokbuckák után az egetverő sziklaóriások. Egyet elhagysz, másik kiált megálljt. Megállasz egyik óriás tarfején, még magasabb óriás mered rád zordonan. – Nos, Mária, tudod-e, az urad mért oly hallgatag?

Mind a szépség, amit látunk, megdöbbentő szép. Alig tágul ki a völgy előtted, s véled, most már kinyilik előtted a végtelen rónaság, komor hegyek szoritják a völgyet szükre – oly fájdalmas, oly lehangoló ez. De hiába fájdalmas, hiába lehangoló, eredj csak a végtelen rónaságra, mindjárt visszasir a szived e komor hegyek közé. Miért? kérdezed. Nincs erre más felelet: mert itt születtél.

– Ugy szeretném, ha megszeretnéd az én hazámat!

– Szeretlek.

– A hazámat is. A szülőföldemet is.

– Szeretlek.

Tusnád, Tusnád. Az Olt még havasi patak itt, szilajul rohan lent a hegyszakadékban, felhallik a csobogása, fenyveserdő halk zugásával összeolvad: lesz belőle andalitó melódia. Gála úri nép sétál fenyveskoszoruzta utjain: magyar és oláh úri nép. Oly fiatalok vagyunk, szinte gyermekek, hogy gyanakodva néznek: vajjon nem szökevények-e? Figura pár vagyunk, az bizonyos, ránk férne még az anyai dédelgetés, de bánjuk is mi, mit gondolnak rólunk: most minden a mienk, Tusnád, Szentannató, mienk az egész világ, bár csak egy kis szobára telik.

Látlak-e még, Tusnád, Szentannató? Soha többet, soha…

Torja. Megyünk a papbácsihoz. A füzfa szegte patak partja most is a korzó: kisasszonyok, urfiak sétálnak rajta, utánunk bámulnak – vajjon rám ismertek-e? A papbácsi ott ül most is a tornácon, előrehajolva, két kezét térde közé szoritva. Mári néni mellette, egy kicsit megfehéredett a hajuk – vajjon Mári néni visszatért-e az Istenhez?

Vissza, vissza. Egy órát sem vagyunk ott, már azt is tudom, ki térité vissza: egy szetemnyi fiucska a téritő, Mári néni első unokája. S két órája sem vagyunk ott, mindent tudok, ami három esztendő leforgásán megesett. Férjhez mentek a Kun-, a Pethő-, a Bernárd-, a Márton-leányok, de újak nőttek helyükbe, – most is 99 leány van Torján. Ez még mindig úr, pedig nincs semmije, az is még mindig úr, pedig annak sincs semmije. Maholnap a nemesek fölé emelkedik a közrend – egyébként a zsellérnek, a cselédnek ma is parancsolás a mondás: Jól parancsolja a tekintetes úr, ma csakugyan esső lesz…

Nem, itt a lelkek még nem szabadultak fel… De papbácsi háza ismét meleg, nyájas és derüs. Mely szörnyü vihar rázta meg a házat! Nem történt egyéb: Márika örökre lehunyta szelid, bocsánatkérő kék szemét, s az anya, a papné, megtagadta Istent! S kitört a vihar, esztendő mult esztendő után, tombolt szakadatlan. És ült papbácsi a viharban, két kezét térde közé kulcsolva, alázatosan, béketürőn meghajolva Isten előtt, nem rendült meg a hite: visszatér Istenhez a boldogtalan asszony.

Visszatért.

Papbácsi kertje ma is oly szép, oly tiszta, mint volt gyermekifjuságom idején. A kerten átkanyargó patak kis hidja ujrafestve. Az óriási füz alatt ott a kis asztalka, melyen szerelem nélkül szerelmi verseket irogattam. A kis kerek tó körül változatlan ifjuságban pompáznak fehér liliomok, vörös liliomok, időtlen-időkig fognak élni, virágozni: az ő halhatatlanságuk bizonyos. Tó közepén kicsiny nemzeti zászlót lenget a szellő. Vajjon a zászló élete halhatatlan-e?..

– Ugy-e, szép a papbácsi kertje?

– Ó de szép!

– Szeresse a papbácsit: Isten s szüleim után neki köszönhetem, hogy az vagyok, ami. Ha rossz gondolatok háborgatták lelkemet, mindjárt megjelent szelid arca, rám mosolygott tiszta kék szeme – s a kisértet eltünt. Szereti?

– Első pillanatban megszerettem.

A nyájas fészekben a kis oldalszoba a mi szobánk. A falon papbácsi és Mári néni életnagyságu képe. Papbácsi térdére fektetve tartja kezében a Szent Bibliát. Szelid szeme a Szent Biblián látszik pihenni, de bármerre fordulsz a kis szobában – kisér komoly, intő tekintete. Félve fogom meg Mária kezét, pedig enyém e kéz. Ez a félelem kisért gyermekifju koromban is, valahányszor a könyvespolcról egy-egy könyvet levevék. Pedig e polcon tilos könyv nem találtaték.

Apró árnyképecskék itt-ott: német diákok, papbácsi német barátjainak arcképei. Ihol egy nagy krétarajz: hosszuszáru csizmás német diákok ülnek, heverésznek az erdőszélen, söröskancsó a kezükben. Be szép fiuk! Ki gondolna arra most, hogy majdan e fiuk fiaival, unokáival együtt vérzünk el! Átellenben a falról szőke leány arcképe mosolyog le ránk. Jozefin, a lengyel kisasszony ez. Papbácsi két leányának nevelője. Ki gondolna most arra, s ki hinné el azt, hogy Jozefin hazája feltámad valaha? Hogy akkor támad fel, amikor a mienk halálra itéltetik… Most csak egy a gondolatunk: oly szép az élet, oly szép a világ! Ki gondol a mézeshetekben arra, hogy egyszer majd ránk illik a régi dal:

Be jól rendeli Isten, hogy a messze jövendőbe nem lát gyarló szemünk!

Székelyország Alföldje Háromszék. Keleti oldalát végig erdős hegylánc szegi, védőn emelkedik a sikság fölé. Acélos buzát terem e sikság: meglátszik a népén. Járása, beszéde büszke, szinte kevély. Udvarhelyszéki, csikszéki testvéreinél módosabb. Ruhája hajlik az urias felé. De szorgalmas, mint a hangya. A sikság el nem lanyhitotta, a jómód el nem puhitotta. Ez a föld termette Mikes Kelement, a hüség szobrát; Kőrösi Csoma Sándort, az ősmagyar hazát keresőt; Gábor Áront, a magyar történelem legszebb szabadságharcának ágyuöntő hősét. Mindahárman a hazáért éltek, haltak. Szabad-e e földnek idegen kézre jutnia?

Ezen a megszentelt sikságon vezetem, kéz a kézben, Máriát. Aki e megszentelt föld vizét itta, levegőjét lehelte – lehet-e valaha más, mint magyar?

Várj türelemmel a feleletre, nyájas olvasó.

Most megyünk, mendegélünk, gyönyörködünk az aranykalászok tengerében. Most csak hadd csirázzon ki észrevétlen két ifju szivben a vágy: ujra meg ujra visszatérni az édes anyaföldre, aztán egyszerre csak itt maradni, szép öregség napjait itt átszenderegni és – csendesen itt aludni el…

Végiggyönyörködjük, ábrándozzuk a háromszéki sikot, megcsudáltatjuk magunkat a szentgyörgyi sétatéren – vajjon kik s mik lehetnek? Fülünkbe jut, hogy valaki mágnásnak nézett, mert ki más házasodhatik ily fiatalon? Bekukkintunk Előpatakra, ott egy kedves öreg ur mindjárt rám ismer, csakhamar egy másik öreg ur: régi szabásu magyar öreg ur mindakettő, méltóságos urak, finomak, s oly szépen, oly kedvesen, oly gyöngéden udvarolják körül a pesti asszonykát, hogy az csupa gyönyörüség.