Benedek Elek - Édes anyaföldem! - Egy nép s egy ember története (2. kötet)

Hiába tagadná, egy kicsit már fájogat a dereka, ideje volna, hogy bucsuzzék a mezőtől is, de, meglátjátok, tiz esztendő is beletelik még, amig ez a szomoru, ez a fájdalmas, ez a minden jó szivet meginditó bucsuzás elkövetkezik. Amikor nagyapó cselédszántotta-vetette kenyérre szorul…

Öreg pár, ifju pár, együtt mennek a kertbe: nagyapám korabeli alma-, körte-, szilvafák a kertben, itt-ott moskotár- és perpence-szilvafák ifju hajtásai. Ezeknek magvait Isten ülteté a föld kebelébe.

– Oh Istenem, mikor dőlt ki ez a fa? Ugy-e, ezt még István nagyapó ülteté?

– A legkedvesebb fája volt, – mondja nagyapó s könny csillan szemében.

Közelebbről nézem, vizsgálom a fát. Korhadó töve megroppant, a faóriás elterült, de egy csonka ága belefuródott az édes anyaföldbe: ugy fekszik István nagyapó fája, mint harctéren a sebesült katona: fél karjával fentartja magát, teste nem érinti a földet – nem akar meghalni, nem!

– Még most is terem almát! – csudálkozik a pesti menyemasszony.

– Három esztendeje fekszik igy, három tavaszon leveledzett ki, – mondja nagyapó. – Nemcsak kileveledzett, virágzott is, virágjának gyümölcse is lett – áldott legyen Istennek szent neve.

Megindult szivvel megyünk tovább, meg-megállunk minden fa mellett: pesti menyemasszonynak sorba bemutatjuk őket. – Vajjon ki lehet ez az aranyszőke haju „asszonyszemély“, mondanák a fák, ha szólni tudnának. Ők eddig csupa fekete haju asszonyszemélyt láttak – vaj’ ki lehet, merre van hazája?

Kert közepén áll a bartamisz körtefa: vastag derekát nincs az a két kar, mely átölelje. Nagyapóval egymagas a dereka, innen indulnak ki izmos ágai, s mintha emberi kéz mesterkedte volna kerekre a koronáját – nem, nem, ily szépet, ily mesterit csak Isten keze alkothatott.

– Mi kár, hogy csak szeptemberre érik a körtéje, most nagyapó megrázná, s hullanának róla a szép sárga körték!

– Ezt a fát megrázná? – kételkedik a pesti asszony.

– Tavaly még megráztam, – mondja nagyapó, s im, egyszerre csak megragadja egy vastag ág tövét, a faóriás megrázkódik s néhány zöld körte lehull.

Próbálom én is, de kudarcot vall az erőm. Még mindig nagyapó az erősebb.

– Ez a fa az én legkedvesebb fám, – mondom Máriának. – Szeptemberre érik a körtéje, s reggel, amikor indulóban voltam a kollegiumba, édesapám egy tarisznyára valót rázott nekem. Tiz esztendőnek tiz szeptembere: ennyiszer rázta meg édes apám a fát nekem. Egyedül nekem. Igy volt-e, édesapám?

– Igy volt, igy. Nem tagadom.

– Ez a zsiros almafa. Ennek az almájától illatos a tulipános láda. Télen, nyáron, mindég illatos. Ennek az illata kisér engem, bármerre menjek. Halálig kisérni fog.

– Hát ez a fa miféle fa? Kicsiny maradt, pedig öregnek látszik?

– Ez az én édesanyám fája, – mondja nagyapó. – Kicsiny növésü volt édesanyámasszony, ezért szerette. Nannyó fája: ez a neve. Irós alma terem rajta. Most is van rajta néhány. Ugy szemlélem, kidől ez is nemsokára, mint ahogy kidőlt az édesapám fája. Szerre-szerre mink is mind kidőlünk…

De mintha megbánná a nem ifju párnak való bús szavakat, hirtelen fordulattal a rozzsalérő almafára mutat: Ezt én ültettem, ez még fiatal fa: negyven esztendőnél alig idősebb. „Fiatal“ ez az „édes“ almafa is. Egyidős vele a „fótos“ is. S mindjárt meg is rázza a rozzsalérőt, utána az édest, a fótost, hull az alma, ki a földre, ki a fejünkre, nagyokat nevetve szedjük szaporán, gyermekmódjára rágicsáljuk – ó de édes, ó de jó!

Minden édes, minden jó most nekünk.

Kikerülünk a gyümölcsösből – itt kezdődik a kaszáló kert: már nő a sarju, s nyilnak, nyiladoznak az őszi virágok. A kert szélén folydogál a Macskás-patak, tulsó partján egy kis rét, lankás hegyoldal emelkedik föléje: olyan hosszu, mint a falu. Egykor a Benedek nemzetségé ez a hegyoldal, javarésze még a mienk, de sok darabja eloszlott erre-arra, oldalágra…

Nézem, hosszan nézem a kaszáló kertet, a lankás hegyoldalt.

„Paradicsommá varázsolnám ezt a kertet. Tele ültetném fákkal, bokrokkal. A közepére házat épitenék. Tele ültetném a hegyoldalt is gyümölcsfával. Ott, ahol meredeknek ágaskodik a hegy, csupa erdei fát ültetnék. Erdő volt itt valaha, ujra feltámasztanám az erdőt… vége, vége. Őseim földjét eltékozoltam – későn született a szép gondolat, későn“…

– Hát ez az a Macskás-patak, – rezzent föl Mária. – Idáig bujdostál gyermekkorodban?

– Ó, ó, – nevet nannyó – ugyan bizony, még ezt is elbeszélted?

– No, – mondja nagyapó, – sokat nevettünk akkoriban ezen a bujdosáson. Négy-öt főtt pityókát zsebre tett, egy urusságos éveget vizzel megtöltött – igy indult „őkeme“ Móduvába. Igy volt-e?

– Egészen igy volt, édesapám.

– Hát az igaz-e, nannyó, hogy maga messziről kisérte s leste egy fa megül, vajjon hová, merre bujdosik a fia?

– Igaz, igaz, – vallja be nannyó. – Láttam, hogy leül a patak mellé, ott sirt, sirdogált magában, aztán egyszerre csak kivett a zsebéből egy pityókát, nézte – s megette. Bizony, sorra megette mind. Akkor a szájacskájához nyomta az éveget s megitta a vizet. Még egy kicsit ült, üldögélt, aztán felkelt, szipogva-szepegve elindult hazafelé.

– Maga pedig, – folytatta nagyapó, – elillant a kertből, tett-vett a házban, mintha semmi sem történt volna. Igy volt-e?

– Igy volt, igy, nem tagadom.

– Igy volt, igy, nem tagadom, – mondom én – majd egyszer tán meg is irom.

– Ó, ó, – ütődik meg nannyó, – ezt a semmiséget csak nem irod meg, fiam?

– Semmibbet is megirnak ők, – koppant a szeg fejére nagyapó.

– Igaza van, nagyapó, igaza, – helyesel a menyemasszony.

– No, ugy-e?

…Most, hogy e kép megelevenül a lelkemben, kérdem, amit akkor elfeledtem kérdeni: Lehetséges-e, hogy ez a nyájas idill valaha drámává, lélekrenditő drámává zordonuljon!? Hogy nekem valaha bujdosnom, igazán bujdosnom kelljen?! Csak ezt a nyájas idillt látom akkor, s amig megyünk, mendegélünk a kertben, ujra meg ujra visszatér a „szép gondolat“: mivé varázsolnám én ezt a kertet, ezt a hegyoldalt! Hiába hessegetem el a „szép gondolatot“ – makacsul visszatér. – Megaranyoznám e két öreg ember életének alkonyát – késő, késő! Vajjon késő-e? Mi vagyok én voltaképpen? Kivándorló vagyok, mint azok a véreim, akik szerencséjüket Romániában meg Amerikában keresik, s ha szerencséjöket megtalálták, arannyal megterhelten jönnek vissza, földet vesznek, házat épitenek. Igen, igen, kivándorló vagyok én, s ha rám mosolyog szerencsém csillaga, hazajövök, haza. Talán még életben találom öreg szüleimet; szemük láttára váltom vissza az eltékozolt földet, épitem a házat, ültetem a fákat, asztalomhoz ültetem, dédelgetem őket. Egyik kezemben ekeszarva, másik kezemben toll – ennél szebb élet képzelhető-e?

Tetten érem magamat, hogy a föld szerelmese vagyok én is, mint az apám, a nagyapám, az ükapám. Hiába mondta édes apám, hogy bársonnyá finomult a zeke – csak a szine bársony, zeke az valójában – már visszasir a szivem a földhöz, a véres verejtékkel áztatott édes anyaföldhöz. Ifju vagyok még, most kezdem az életet, s már rajzolgatom a képét annak a szép öregségnek, amely hasonlatos lesz e két öreg emberéhez…

– Min gondolkozol?

– Nem gondolkozom, álmodom. Majd elmondom, ha ketten leszünk.

Kettesben járjuk be a rétet, a mezőt, bekanditunk az erdőbe is. A réten már nő a sarju: minden hajitásra hol keskeny, hol széles darab, az enyém – volt. A buzahatárban most aratnak, bolyongunk a mezei utakon, itt-ott utat röviditünk, szép gyöngén félrehajtogatjuk a rozsvetés érett kalászait: valóságban élvezzük a gyönyörüséget – „a rozson át“. De réten is, buzahatárban is fel-felsir a szivem: ime, ez a föld is az enyém – volt! Mért hogy nem lehet enyém a föld is, a rét is, az erdő is és – Ő is?