Semmi. Ernő tanácstalan volt. Lilia simogatni kezdte a beteg sovány vállát.
– Juli, eljöttünk, ébredj!
Kisné kinyitotta szemét, és ahogy Ernőt felismerte, elmosolyodott.
– Doktor úr – szólalt meg halkan.
– Eljöttem, hívott.
Most Liliára esett az asszony pillantása.
– Ő ki?
– A menyasszonyom.
– Szép, egyszer én is menyasszony voltam. Vigyázzon rá, doktor úr.
Lilia simogatta a vállát.
– Én meg rá.
– Senkivel sem tudtam úgy beszélni, mint magával, doktor úr, köszönöm, és kérem, ha meghalok, gondoskodjon róla, hogy Zsuzsu jó helyre kerüljön.
– Gondoskodni fogok, nyugodjon meg.
– Most megnyugodtam.
A feje a párnára hanyatlott és elaludt. Kimentek. Jutka a folyosón várta őket.
– Menjünk le a kávézóba!
Leültek.
– Hol van most a kutya?
– Nálam – felelte Jutka.
– Meg tudja tartani?
– Nem, nagyon sokat vagyok úton. Egy kozmetikumokat gyártó cég ügynökeként járom az országot, még az is előfordul, hogy valahol megalszom, ha azon a vidéken van még dolgom.
– A nagynénje arra kért, hogy gondoskodjak a kutyájáról. Lilia, te nem tudnád magadhoz venni?
– Ernő, hogyan? Egész nap dolgozom.
– A gyerekeid otthon vannak.
– Csak az iskolaszünetekben és a hétvégén.
– Vidd el magaddal az üzletbe.
– Nekem nem szabad egy olyan helyen, ahol emberek öltöznek, állatot tartani, ez előírás, mint az élelmiszerüzletekben.
– Láttam már Londonban elég sok olyan üzletet, ahol a tulajdonos kutyája is ott volt.
– Az Londonban volt, nem Budapesten.
– Tehát nincs senki egész nap otthon.
A két nő kérdően tekintett rá.
– Valaki azért otthon van – jegyezte meg Lilia.
– Én? Na, ne!
– Akkor sajnos nem marad más, mint a kutyamenhely. Amennyiben meghal, elviszem oda.
– Ha nem hal meg, akkor sem fogja tudni már a kutyáját ellátni, ő szorul ápolásra.
– Ernő, felvállaltad, hogy gondoskodsz a kutyáról.
– Most gondolkodjunk közösen tovább a megoldáson. Judit, kérem, tájékoztasson bennünket naponta a nagynénje állapotáról.
– Hívni fogom.
– Engem napközben nem ér el, de hívja Liliát.
– Már akartam is kérdezni, Lilia a felesége?
– A menyasszonyom.
Lilia egy nagyot nyelt, aztán megkérdezte:
– Miért élt a nagynénje egyedül? Nem volt családja?
– Nem. Volt egy vőlegénye, de meghalt a háborúban. Nem akart soha senki mást, így csak a kutyája maradt neki. Visszamegyek hozzá.
– Viszontlátásra, és kapcsolatban maradunk.
A MENYASSZONY
Lilia és Ernő is hazafelé tartottak.
– Még túl korán van vacsorázni, velem tudsz maradni?
– Veled.
– Hová menjünk?
– Menjünk a belvárosba.
Leparkolták az autót.
– Most merre? – érdeklődött Lilia.
– Sétáljunk!
– Ernő, mi még soha nem sétáltunk.
– Próbáljuk ki! – és magától érthető mozdulattal átkarolta Lilia vállát.
– Gyere, drágám, ezt is gyakorolhatjuk. Ez a ruha gyönyörű rajtad, te vagy gyönyörű. Kár, hogy nem én vettem neked!
Lilia megállt, és szembefordult vele.
– Mi van, Ernő, mi történt? Mit akarsz? Nem tudok ellenállni, de hogy most engem kísérleti nyúlként használj vagy kezelj, arra nincs szükségem. Bókolsz, fogsz, kedves vagy, mi akar ez lenni?
– Tegnap éjjel elképzeltem, hogy milyen lenne, ha nem lennél az életemben. Legalább a felét elveszíteném. Nem bírnám ki, és akkor jöttem rá, hogy szerelmes vagyok beléd. Szeretlek, Csillag.
Lilia megölelte, és ráemelte a vizes csillagokat. Ernő érezte a teste melegét és puhaságát.
Nem, nélküle nincs élet!
– Menyasszonyom, eljegyezhetlek? Keressünk egy ékszerboltot!
Ölelkezve indultak tovább, aztán bementek a legközelebbi ékszerüzletbe.
– Mit szeretnél, Lilia?
– Neked kell tudni, hogy most mi van soron.
– Elég régimódi vagyok ahhoz, hogy gyűrűt vegyek. Válasz egyet.
– Te válasz.
Elkezdték az üveg mögött kiállított gyűrűket nézni. Ernő meglátott egy mélyzöld tűzű smaragdgyűrűt, oválisra csiszolt kővel és kis briliánsokkal kerítve. Kérte az eladó lánytól. Lilia az ujjára húzta – egy kicsit szűk volt.
– Ki tudják tágítani? – kérdezte Ernő.
– Természetesen, holnap érte jöhetnek.
– Nem lehetne most?
– Megkérdezem az aranyművesünket.
Visszajött.
– Megcsinálja, húsz perc múlva kész lesz.
– Megvárjuk, most kifizetem.
Ernő nem nézte az árát, csak kifizette.
– Üljenek ide, ehhez a kisasztalhoz. Megkínálhatnám önöket egy kávéval?
– Köszönjük – mosolygott rá Lilia.
Az eladólány most nézett rá igazán először.
– Kérdezhetek valamit? Nem öné az a tüneményes olaszruha-üzlet itt, két sarokkal arrébb?
– De.
– Ez a ruha is onnan van? – mutatott a ruhájára.
– Igen.
– Száz kilométeres körzetben a legjobb butik! Tényleg megérdemli üzletünk egyik legszebb és legdrágább gyűrűjét! Hozom a kávét.
Leültek, Lilia kisé pimasz mosollyal nézett Ernőre.
– Nem ment volna szerényebben?
– Tegnap azt mondtad, hogy annyi a pénzem, hogy nem tudok mit kezdeni vele. Ez most egy nagyon jó befektetés.
– A gyűrű nem a tiéd!
– Nem is a gyűrű, te.
Megkapták a kávét, és már jött is aranyműves a gyűrűvel. Megmutatta nekik, Lilia felpróbálta, tökéletes volt. Egy előkelő díszdobozkába tették. Mielőtt indultak volna, Ernő kinyitotta a dobozt.
– Add ide a bal kezed!
– Itt?
– Ha akarod, az utcán is lehet, vagy a pizzériában.
– Akkor már ez a jobb környezet.
Lilia felé nyújtotta a kezét, és Ernő ráhúzta a gyűrűt az ujjára. Aztán lehajolt, és puhán megcsókolta. Az eladólány nézte őket.
– Ha jól látom, most egy eljegyzésen vettem részt. Nagyon sok boldogságot kívánok önöknek, ritkán látni két ilyen szépen egymáshoz illő embert.
Elköszöntek, és egymásba fonódva mentek az utcán.
– Nem mondasz semmit, Lilia?
– De. Eljövök veled Chicagoba, és szó sem lehet két külön szobáról.
– Jobb is, mert akkor én nem tudnék aludni. Menjünk vacsorázni.
Egy pizzériában ültek. Ernő csak Liliát nézte. Olykor megsimogatta, vagy megcsókolta a gyűrűs kezét. Lilia szemme ragyogott. Senkit és semmit sem láttak maguk körül.
– Nem is tudom, hogy mi a legszebb… a ruhád, a gyűrűd vagy a szemed.
– Szerintem a gyűrűm. Ma este érdekes lesz, hogy mit szólnak hozzá a gyerekeim.
– Gondolod, hogy egyáltalán észreveszik?
– Ők? Még azt is észreveszik, amit nem látnak.
– Mennyi idősek most?
– Gábor tizenhárom, Bea tizenhat lesz.
– Nem ismerem őket, és nem is beszéltél róluk.
– Nem is nagyon érdeklődtél utánuk.
Megérkezett a pizza, ettek. Ernő észrevette, hogy Liliának folyik a könnye.
– Mi van, szerelmem, miért sírsz?
– Erre a Hawaii pizzára megint kukoricát tettek, és nem való rá.
– Azért ne sírj, piszkáld félre vagy add nekem.
Lilia úgy meglepődött az ajánlaton, hogy abbahagyta a sírást.
– Neked adjam?
– Én szeretem a kukoricát. Vagy rendeljek egyet kukorica nélkül?
– Nem, ezt a lehetőséget ki nem hagyom – és átkotorta a kukoricát Ernő tányérjára.
– Most komolyan, miért sírsz?
– Olyan sokáig vártam rád, erre a pillanatra, annyit reménykedtem, és most, amikor beteljesült, fáj. Ernő, ha eszedbe jutna idővel feleségül kérni, akkor nemet kellene mondanom.
Читать дальше