Egervári Gertrúd Mária - A nyaklánc

Semmi. Ernő tanácstalan volt. Lilia simogatni kezdte a beteg sovány vállát.

– Juli, eljöttünk, ébredj!

Kisné kinyitotta szemét, és ahogy Ernőt felismerte, elmosolyodott.

– Doktor úr – szólalt meg halkan.

– Eljöttem, hívott.

Most Liliára esett az asszony pillantása.

– Ő ki?

– A menyasszonyom.

– Szép, egyszer én is menyasszony voltam. Vigyázzon rá, doktor úr.

Lilia simogatta a vállát.

– Én meg rá.

– Senkivel sem tudtam úgy beszélni, mint magával, doktor úr, köszönöm, és kérem, ha meghalok, gondoskodjon róla, hogy Zsuzsu jó helyre kerüljön.

– Gondoskodni fogok, nyugodjon meg.

– Most megnyugodtam.

A feje a párnára hanyatlott és elaludt. Kimentek. Jutka a folyosón várta őket.

– Menjünk le a kávézóba!

Leültek.

– Hol van most a kutya?

– Nálam – felelte Jutka.

– Meg tudja tartani?

– Nem, nagyon sokat vagyok úton. Egy kozmetikumokat gyártó cég ügynökeként járom az országot, még az is előfordul, hogy valahol megalszom, ha azon a vidéken van még dolgom.

– A nagynénje arra kért, hogy gondoskodjak a kutyájáról. Lilia, te nem tudnád magadhoz venni?

– Ernő, hogyan? Egész nap dolgozom.

– A gyerekeid otthon vannak.

– Csak az iskolaszünetekben és a hétvégén.

– Vidd el magaddal az üzletbe.

– Nekem nem szabad egy olyan helyen, ahol emberek öltöznek, állatot tartani, ez előírás, mint az élelmiszerüzletekben.

– Láttam már Londonban elég sok olyan üzletet, ahol a tulajdonos kutyája is ott volt.

– Az Londonban volt, nem Budapesten.

– Tehát nincs senki egész nap otthon.

A két nő kérdően tekintett rá.

– Valaki azért otthon van – jegyezte meg Lilia.

– Én? Na, ne!

– Akkor sajnos nem marad más, mint a kutyamenhely. Amennyiben meghal, elviszem oda.

– Ha nem hal meg, akkor sem fogja tudni már a kutyáját ellátni, ő szorul ápolásra.

– Ernő, felvállaltad, hogy gondoskodsz a kutyáról.

– Most gondolkodjunk közösen tovább a megoldáson. Judit, kérem, tájékoztasson bennünket naponta a nagynénje állapotáról.

– Hívni fogom.

– Engem napközben nem ér el, de hívja Liliát.

– Már akartam is kérdezni, Lilia a felesége?

– A menyasszonyom.

Lilia egy nagyot nyelt, aztán megkérdezte:

– Miért élt a nagynénje egyedül? Nem volt családja?

– Nem. Volt egy vőlegénye, de meghalt a háborúban. Nem akart soha senki mást, így csak a kutyája maradt neki. Visszamegyek hozzá.

– Viszontlátásra, és kapcsolatban maradunk.

A MENYASSZONY

Lilia és Ernő is hazafelé tartottak.

– Még túl korán van vacsorázni, velem tudsz maradni?

– Veled.

– Hová menjünk?

– Menjünk a belvárosba.

Leparkolták az autót.

– Most merre? – érdeklődött Lilia.

– Sétáljunk!

– Ernő, mi még soha nem sétáltunk.

– Próbáljuk ki! – és magától érthető mozdulattal átkarolta Lilia vállát.

– Gyere, drágám, ezt is gyakorolhatjuk. Ez a ruha gyönyörű rajtad, te vagy gyönyörű. Kár, hogy nem én vettem neked!

Lilia megállt, és szembefordult vele.

– Mi van, Ernő, mi történt? Mit akarsz? Nem tudok ellenállni, de hogy most engem kísérleti nyúlként használj vagy kezelj, arra nincs szükségem. Bókolsz, fogsz, kedves vagy, mi akar ez lenni?

– Tegnap éjjel elképzeltem, hogy milyen lenne, ha nem lennél az életemben. Legalább a felét elveszíteném. Nem bírnám ki, és akkor jöttem rá, hogy szerelmes vagyok beléd. Szeretlek, Csillag.

Lilia megölelte, és ráemelte a vizes csillagokat. Ernő érezte a teste melegét és puhaságát.

Nem, nélküle nincs élet!

– Menyasszonyom, eljegyezhetlek? Keressünk egy ékszerboltot!

Ölelkezve indultak tovább, aztán bementek a legközelebbi ékszerüzletbe.

– Mit szeretnél, Lilia?

– Neked kell tudni, hogy most mi van soron.

– Elég régimódi vagyok ahhoz, hogy gyűrűt vegyek. Válasz egyet.

– Te válasz.

Elkezdték az üveg mögött kiállított gyűrűket nézni. Ernő meglátott egy mélyzöld tűzű smaragdgyűrűt, oválisra csiszolt kővel és kis briliánsokkal kerítve. Kérte az eladó lánytól. Lilia az ujjára húzta – egy kicsit szűk volt.

– Ki tudják tágítani? – kérdezte Ernő.

– Természetesen, holnap érte jöhetnek.

– Nem lehetne most?

– Megkérdezem az aranyművesünket.

Visszajött.

– Megcsinálja, húsz perc múlva kész lesz.

– Megvárjuk, most kifizetem.

Ernő nem nézte az árát, csak kifizette.

– Üljenek ide, ehhez a kisasztalhoz. Megkínálhatnám önöket egy kávéval?

– Köszönjük – mosolygott rá Lilia.

Az eladólány most nézett rá igazán először.

– Kérdezhetek valamit? Nem öné az a tüneményes olaszruha-üzlet itt, két sarokkal arrébb?

– De.

– Ez a ruha is onnan van? – mutatott a ruhájára.

– Igen.

– Száz kilométeres körzetben a legjobb butik! Tényleg megérdemli üzletünk egyik legszebb és legdrágább gyűrűjét! Hozom a kávét.

Leültek, Lilia kisé pimasz mosollyal nézett Ernőre.

– Nem ment volna szerényebben?

– Tegnap azt mondtad, hogy annyi a pénzem, hogy nem tudok mit kezdeni vele. Ez most egy nagyon jó befektetés.

– A gyűrű nem a tiéd!

– Nem is a gyűrű, te.

Megkapták a kávét, és már jött is aranyműves a gyűrűvel. Megmutatta nekik, Lilia felpróbálta, tökéletes volt. Egy előkelő díszdobozkába tették. Mielőtt indultak volna, Ernő kinyitotta a dobozt.

– Add ide a bal kezed!

– Itt?

– Ha akarod, az utcán is lehet, vagy a pizzériában.

– Akkor már ez a jobb környezet.

Lilia felé nyújtotta a kezét, és Ernő ráhúzta a gyűrűt az ujjára. Aztán lehajolt, és puhán megcsókolta. Az eladólány nézte őket.

– Ha jól látom, most egy eljegyzésen vettem részt. Nagyon sok boldogságot kívánok önöknek, ritkán látni két ilyen szépen egymáshoz illő embert.

Elköszöntek, és egymásba fonódva mentek az utcán.

– Nem mondasz semmit, Lilia?

– De. Eljövök veled Chicagoba, és szó sem lehet két külön szobáról.

– Jobb is, mert akkor én nem tudnék aludni. Menjünk vacsorázni.

Egy pizzériában ültek. Ernő csak Liliát nézte. Olykor megsimogatta, vagy megcsókolta a gyűrűs kezét. Lilia szemme ragyogott. Senkit és semmit sem láttak maguk körül.

– Nem is tudom, hogy mi a legszebb… a ruhád, a gyűrűd vagy a szemed.

– Szerintem a gyűrűm. Ma este érdekes lesz, hogy mit szólnak hozzá a gyerekeim.

– Gondolod, hogy egyáltalán észreveszik?

– Ők? Még azt is észreveszik, amit nem látnak.

– Mennyi idősek most?

– Gábor tizenhárom, Bea tizenhat lesz.

– Nem ismerem őket, és nem is beszéltél róluk.

– Nem is nagyon érdeklődtél utánuk.

Megérkezett a pizza, ettek. Ernő észrevette, hogy Liliának folyik a könnye.

– Mi van, szerelmem, miért sírsz?

– Erre a Hawaii pizzára megint kukoricát tettek, és nem való rá.

– Azért ne sírj, piszkáld félre vagy add nekem.

Lilia úgy meglepődött az ajánlaton, hogy abbahagyta a sírást.

– Neked adjam?

– Én szeretem a kukoricát. Vagy rendeljek egyet kukorica nélkül?

– Nem, ezt a lehetőséget ki nem hagyom – és átkotorta a kukoricát Ernő tányérjára.

– Most komolyan, miért sírsz?

– Olyan sokáig vártam rád, erre a pillanatra, annyit reménykedtem, és most, amikor beteljesült, fáj. Ernő, ha eszedbe jutna idővel feleségül kérni, akkor nemet kellene mondanom.