Egervári Gertrúd Mária - A nyaklánc

– Nem olyan nehéz, és tanítsátok őket magyarra.

– Anya – szólalt meg félénken Gábor –, Ernő nem akar majd téged feleségül venni?

– Ez lenne a folyamat, de megmondtam neki, hogy ez most még nem megy, csak akkor, amikor ti is idősebbek lesztek.

– Nem akarok egy mostohaapát.

– És a saját apád hiányzik?

– Igen.

– Megkeresem a telefonszámát és felhívom.

Gábor bizonytalanul pillantott rá.

– Nekem megvan, hívd fel most.

Mind a két gyerek bizakodva, félve várta a válaszát.

– Még nincs olyan késő, hívd most.

– Add ide a számát.

Gábor boldogan ugrott a mobiljáért.

– Ugye itt maradhatunk, amikor telefonálsz? – könyörgött a fiú.

– Itt, csak legyetek csendben.

Nem volt egyszerű a volt férjét felhívni, gyorsabban vert a szíve.

– Szervusz, Róbert, Lilia vagyok.

Csend.

– Lilia, a volt feleséged, és a gyerekeid anyja.

Róbert végre megszólalt:

– Valami baj van? Történt velük valami?

– Nincs semmi baj, a gyerekeid szeretnének találkozni veled. Mi lenne a következő hétvégével?

– Nagyon jó lenne. Lilia, veled meg mi történt?

– A gyerekeknek hiányzol, és látni szeretnének.

– Jó, de te eddig nem így viselkedtél.

– Rájöttem, hogy joguk van az apjukhoz, és én csak hálás lehetek neked azért, mert elhagytál.

– Hálás?

– Ha nem hagysz el, akkor soha nem találom meg azt az embert, aki tényleg hozzám tartozik.

– Lilia, látlak téged is rövidesen?

– Gyere értük, akkor majd látsz.

– Szombaton tízre, jó lesz?

– Jó.

Gábor az izgalomtól remegve állt az anyja mellett. Lilia átadta neki a telefont.

– Apa, én vagyok az, Gábor. Értünk jössz?

– Igen.

Most Bea kapta ki a kezéből a mobilt.

– Apa, Bea vagyok, milyenek a kistestvéreink?

– Majd meglátod, kislányom. Boldog vagyok, hogy látni foglak benneteket.

– Mi is.

Lilia az asztal mellett ült, a lapjára hajtotta a fejét és sírt. A gyerekek körbefogták és kedvesen vigasztalták.

– Anya, ne sírj, látod, most mindenki boldog – puszilgatta Gábor.

– Igen, kisfiam.

Éjfél előtt jutott hozzá, hogy Ernőt hívja, aki azonnal felvette:

– Már úgy vártam a hívásodat. Idomított vagy?

– A mai nap csak az idomításról szólt, te kezdted.

– Hogy volt velük?

– Nagyjából úgy, ahogy gondoltam, de képzeld, már régóta tudták, hogy szeretlek. Ettől azért ledöbbentem. Sajnáltak, és drukkoltak nekem.

– Nagyon szerethetnek a gyerekeid.

– Persze. Aztán kiderült, hogy hiányzik nekik az apjuk és felhívtam Róbertet. A hétvégén értük jön.

– Tényleg idomítva lettél. Hiányzol, borzasztóan hiányzol, majd’ belebolondulok.

– Te is nekem, drágám. Holnap legkésőbb vacsora.

– Ugye előtte még beszélünk?

– Ki sem bírnám, hogy addig ne halljam legalább a hangodat. Aludj jól, egész éjjel a gyűrűdet fogom majd.

– És én mit fogjak?

– Hát, nem tudom, álmodj rólam.

– Jó éjt, szerelmem.

A SMARAGD

Ernő lefeküdt, de nem tudott rögtön elaludni. Aztán álmodott.

Nagy, barlangszerű helyen volt, mintha egy szentélyben lett volna. Egy oltár állt a háta mögött, hétkarú gyertyatartóban égő gyertyákkal. A háromlábú parázstálból tömjénfüst áradt. Szokatlan ruha, egy palást volt rajta, a fején csúcsos süveg. Egy négyszöglettes aranytábla láncon, különböző drágakövekkel kirakva, függött a mellkasán. A tető rejtett nyílásán át megvilágítva egy hatalmas smaragdoszlop állt a terem közepén. Előtte egy fiatal férfi borult a földre. A pap kitárta a karját és megszólalt:

– Állj fel, a nagy smaragd fogad.

A férfi felállt és ránézett. Lilia szeme tekintett rá. Hallotta önmagát zengő, mindent átható hangon, idegen nyelven beszélni:

– A smaragd fiává fogad. Felemel a mindent átfogó magaságba, ahol Istent szolgálja, mert ő is a Teremtő szolgálója. Az örök égi harmónia, az örök megújulás, a magasságos egység csak Istenben létezik. Nagy, zöldszárnyú angyal vigyáz rád, hogy szolgálj, szeress, és te is teremts, eonok távlatában, az örökkévalóság időtlen körforgásában. Nézz a smaragdra!

Az ifjú a smaragd felé fordította az arcát. Az oszlop belsejében felerősödött a fény és elárasztotta zöld, tiszta, meleg ragyogással a hatalmas boltozatot. Teret áthatva zengett a pap szava:

– Elfogadod a smaragd fényes törvényét, a feladatot, amit Isten rád mért?

– Elfogadom! – felelt az ifjú, illetve Lilia.

– Akkor hajolj meg a smaragd előtt, mint a Smaragd Rend szolgája!

Ernő felébredt, az élmény, minden szó benne élt.

Ez mi volt? Mint egy régi beavatás. Felírom, mielőtt még egyszer elalszom és reggelre elfelejtem. Lilia azt kívánta, hogy róla álmodjak, valószínűleg nem erre gondolt. Holnap elmesélem neki. Nem értem az álmot, talán ő tud egy megoldást.

Leült az íróasztalához és leírta az álmát.

Reggel munka előtt hívta Liliát:

– Jó reggelt, kedvesem! Úgy volt, ahogy kívántad, rólad álmodtam, de nem egészen úgy, ahogy gondoltad. Alig várom a találkozást, és hogy elmesélhessem neked. Te talán tudsz egy megoldást.

– Ernő, te mindig a megoldást keresed?

– Mi mást? A munkám nagy részben ebből áll.

– Ez igaz. Kádas Judit hívott, nincs semmi új a nagynénjével, csak annyi, hogy még kevesebbet van tudatánál.

– Akkor ma fél hétkor találkozunk?

– Igen.

– Szeretlek!

– Én is téged.

A délelőtt elmúlt, az ebédidőben hívta Liliát, de a butikban sok volt a munka, nem tudtak beszélni. Megnézte a délutáni üléseket. Hárman voltak. Tehát ötig. Elég, utána van ideje a vacsorához készülni. Hosszú a nap.

Ajaj, Ernő, régebben ezek voltak a rövid napjaid! Valamikor csak vége lesz ennek a felfűtött állapotnak. Valószínű majd akkor, amikor Lilia jelenléte már megszokottá vált. Tényleg úgy vagyok vele, mint amikor a vőlegény várja a menyasszonyával a nászéjszakát.

Négyig az elvonókúra után lévő alkoholista jött utókezelésre. Nagy Józsefnek elsősorban új ötletekre volt szüksége, tevékenységre, ami leköti a figyelmét. Annyit elért, hogy elkezdett úszni, és esténként rendszeresen járt az uszodába. Aztán a válóperes férj következett. Lassan kiderült, hogy soha nem beszélgetett a feleségével. Nem érdekelte a feleség munkája. Nem kísérte el sehová. Egy négyéves kisfia van, de csak most, amikor az asszony elhagyta a gyerekkel, vette észre, hogy hiányoznak neki. Nagyon sokszor, sőt majdnem mindig a hiány hozza meg a valós értéket. Amíg van, addig az élet magától értetődő része.

Várta az utolsó kezeltjét.

Már annyira nem kellene!

Csengettek, megnyomta a kapunyitót és beállította vonásait az objektív fogadó félmosolyára. Rövid kopogtatás után kinyílt az ajtó, és Lilia állt ott a zöld ruhájában. Úgy meglepődött, hogy ülve maradt. Mielőtt meg tudott volna szólalni, már Lilia beszélt:

– Jó napot, doktor úr!

Egyenesen a billentős székhez ment és beleült, de előtte lerúgta a cipőjét. A mezítlábas talpa látszott.

– Azt hiszem, a legtöbb embernek eszébe sem jut, hogy te onnan az arcukon kívül mindig a cipőjük talpát látod! Akkor kezdjük. De régen ültem ebben a székben! Van elég papírzsebkendőd a fiókban? Arra emlékszem a legjobban, ahogy kihúzod a fiókot és átadsz néhányat a bőgő, kezelésre szoruló hölgynek.