Egervári Gertrúd Mária - A nyaklánc

– Látod, drágám, a halál kertjében táncol a fény, mintha magát az elmúlást cáfolná meg.

– Lehet, hogy nincs is halál, csak átmeneti állapot egy másik létbe.

– Ernő, olykor rám jön a halálfélelem, a gondolat, hogy ezt a sok szépséget a Földön el kell hagyni, téged és a gyerekeket elveszíteni… nem bírom. Még sírni sem tudok, lebénulok és sikoltani szeretnék.

Ernő magához szorította.

– Most éppen életet adsz.

– Igen, ez az oka. Tényleg idős vagyok már a szüléshez, a másik kettőnél soha nem jutott ilyesmi az eszembe.

– Vigyázunk rád, de főleg te vigyázz magadra. Mit mondott a nőgyógyász?

– Semmi különöset. Minden rendben, ultrahangot nem akartam, minek. Viszolygok az emberektől, akik a magzatról fényképeket nézegetnek. Minden gyerek egy csoda. A sok okos, aki nézi a fejlődést, alapjában véve nem ért és nem lát semmit. A gyerekeimmel úgy voltam, hogy még a szülésük után sem értettem. Az egyetlen kérdés a lelkemben az volt: – Ki vagy? Lehet, hogy én vagyok korlátolt, de az a földöntúli öröm, az anyaság boldogsága, nem öntött el. Gyorsan jött aztán, de először egy nagy csoda volt. Később majd, ha szükség lesz az ultrahangra a fekvés és az érettségi állapot miatt, akkor. Azt sem akartam tudni, hogy fiú vagy lány-e. Így is tudom.

– Talán a gyerekeknek?

– Nem, ők egy kistestvért kapnak, egy készet.

Odaértek az urnasírhoz. Jutka már ott volt. Kisné szomszédasszonya, egy pénztáros az ABC-ből, ahol bevásárolni szokott, és mint később kiderült, egy kutyatáp-kereskedő jött el. Az evangélikus pap már a sírnál állt, ami egy magas fenyőfa árnyékában volt. Lilia és Ernő a kinyúló ágai alatt álltak. Kezdődött a szertartás. A pap a mennyei boldogságról és a szeretetről beszélt. Okosan, szépen, de személytelenül; mindenkiről elmondhatta volna azt, amit Kisnéről mondott. Lilia kifejezetten unta a szöveget és nézelődött. A fenyő törzsén lefolyt a gyanta. Gyöngyszerű cseppekben keményedett meg a levegőn. Mézszínű napsütés. A borostyán jutott az eszébe. Megkövesedett növényi anyag, egyszerre hordozza az életet és a halált is magában. Mint ő a gyermekét. Miért gondol megint a halálra? Lehet, hogy a földi születés is halál egy másik világban?

„Látod, Juli – beszélt az elhunythoz –, te segítettél bennünket a haláloddal egy új élethez. Kis Julianna. Kicsi voltál az emberek körében. Semmi nagyot nem tettél, semmivel nem tűntél fel. Amikor betakarják a sírodat, ki fog még rád emlékezni? Jutka a lakásodban, és mi a kutya miatt. Megígérem, jövőre, amikor már be lehet ültetni a sírt, hozok egy rózsatövet és elültetem.”

Talán a kislányt kellene Juliannának nevezni? Nem, már megvan a neve.

Vége lett a szertartásnak. Az urnát a sírba tették, és két temetői alkalmazott leföldelte a tetejét. Lilia a sírra fektette a rózsacsokrot, aztán Jutkával beszélgetek.

– Jutka, akar egy követ a tetejére? – érdeklődött.

– Nem, legyen egy kicsi, de igazi sírhalom. Sírkövet nem akarok, a fakereszt marad.

– Jövőre hozok a sírra egy rózsatövet és elültetem – ígérte Lilia. Ernő csodálkozva pillantott rá:

– Vagy én.

– Bobi hogy van?

– Jól, de nagyon neveletlen, ezen változtatni fogunk.

– Egyszer meglátogatom, ha nincs ellenükre.

– Miért lenne? Jutka, nem akar eljönni az esküvőnkre? – kérdezte Lilia.

– Mikor lesz?

– Valamikor Június közepén, nincs sok vendégünk, és valahogy már hozzánk tartozik.

– Nagyon szívesen, de mi lenne, ha abbahagynánk ezt a magázódást?

– A fejleményekre tekintettel elég kézenfekvő lenne – nevetett Ernő.

– Majd időben megmondjuk az időpontot – búcsúzott Lilia és megpuszilta. Ernő is megölelte.

– Akkor szervusz, és a viszontlátásra.

Kifelé mentek.

– Édesem, nem azért mondom, de a Miatyánknál összekulcsolhattad volna a kezed… jó, hogy álltunk, mert különben ülve maradtál volna.

– Volt egy Miatyánk?

– Volt.

– Nem hallottam, Julit búcsúztattam és a borostyánon gondolkodtam. Olyan az a kő, ami nem is igazából kő, mint a megkövesedett fény. Az életet és halált hordozza magában.

– Ezek szerint te búcsútattad őt méltóan. Hogy jutott eszedbe Jutkát az esküvőnkre meghívni?

Lilia mobilja SMS-t jelzett. Megnézte, aztán Ernőnek mutatta. Ez állt ott: „Nem tudjátok, hogy mit tettetek, amikor meghívtatok az esküvőtökre. Mindig egyedül vagyok. Vannak kollegáim, de sem barátnőm, sem barátom nincs. Juli néni hozzám tartozott, ő is magányos volt, így összefogtunk. Amíg élt, úgy éreztem, hogy én teszek neki szívességet. Most már tudom, hogy ő ugyanannyit, ha nem többet tett értem. Köszönöm a befogadást, főleg neked, Lilia! Ernő, vigyázz rá, ő a legnagyobb kincsed. Szeretettel, Jutka.”

– Ezért, Ernő – nézett Lilia meghatódva rá. – Valószínűleg ezt is Juli intézte.

Текст предоставлен ООО «ЛитРес».

Прочитайте эту книгу целиком, купив полную легальную версию на ЛитРес.

Безопасно оплатить книгу можно банковской картой Visa, MasterCard, Maestro, со счета мобильного телефона, с платежного терминала, в салоне МТС или Связной, через PayPal, WebMoney, Яндекс.Деньги, QIWI Кошелек, бонусными картами или другим удобным Вам способом.