Egervári Gertrúd Mária - A nyaklánc

Az órájára nézett, éjfél után fél egy volt. Ilyenkor már nem szokta zavarni. Inkább egy SMS-t ír; ha ébren van, észreveszi, ha nem, majd holnap.

„Előttem van az arcod, érzem az ajkamon az ajkadat, kezemben szép fejedet tartom. Hallom a hangodat, és azok a gyönyörű szemeid rám ragyognak. Csillag!”

Elküldte, és a lefekvéshez készülődött. Mielőtt a takaró alá bújt, még egyszer ránézett a telefonjára. Lilia válaszolt:

„Láttál már vizes csillagot? Szeretlek.”

Nézte, nézte, addig nézte, amíg már a könnyeitől nem látott.

De jó lenne, ha itt lenne mellettem!

Visszaírt: „Én is szeretlek.”

Másnap nem hívta Liliát, és Lilia sem őt. Várta a hívását, de még magának sem vallotta be, hogy várja. Minden kezeltje után megnézte a mobilját. Este nem volt kedve sehová elmenni. Aztán mégis kiment az utcára, járkált, éhes is volt, de nem tudta eldönteni, hogy hová üljön be. Vett egy pizzát és hazavitte. Péter e-mailben válaszolt: „Idén nyáron a gyerekekkel délebbre akarunk utazni, Szardíniára, de ha neked is megfelel, augusztus közepén még tervezük a magyar programunkat. Mit szólsz hozzá?”

Ernő: „Augusztus 17-től Chicagóban leszek egy hétig. Ez alatt az idő alatt lakhattok a lakásomban. Utána mehetünk a Balatonra.”

Lefeküdt és egy szakkönyvet olvasott. Négy oldal után félretette – semmit sem értett a szövegből. Aludni akart, de nem jött álom a szemére. Ideges volt. Vette a mobilját, tétovázott, aztán gyorsan csak annyit írt Liliának: „Jó éjszakát.”

Kicsit megnyugodott, de most meg állandóan azt figyelte, hogy jön-e válasz.

Ez nem megy! Ha ez az a sokat emlegetett szerelem, akkor nagyon észbontó és fárasztó. Nem csoda, hogy az a szerencsétlen, fiatal Kornélia meghibbant tőle. Biztos erre is van valamilyen megoldás. De jó lenne, ha Lilia itt lenne mellettem! Valószínűleg ez a megoldás.

Már éjjel fél kettő volt, amikor egy SMS jött Liliától: „Aludj jól.”

Holnap látni akarom! – gondolta Ernő, miután még egyszer jó éjszakát kívánt.

KISNÉ BALESETE

Egy nyugtalan éjszaka után lelkileg gyűrött volt, a kávé keserű, nem akart semmit enni hozzá. Volt otthon néhány kétszersült, azt rágcsálta.

Most hogy közeledjek Liliához?

A telefonját a lakásán hagyta és felment a rendelőbe. Két ülése volt. Egyszerű esetek, akik tényleg azért jártak hozzá, hogy beszéljenek.

Majd hallgatok.

Délben lement a lakásba és látta, hogy Lilia már háromszor hívta. Egy SMS tőle: „Ernő, sürgős, hívj!”

Megijedt, mi történhetet vele. Remegett a gyomra az idegeségtől, amikor benyomta a számát.

– Végre! Már egész délelőtt kereslek!

– Mi van, Lilia? Jól vagy?

– Persze, nem rólam van szó. Kisné unokahúga keres, a nagynénijével történt valami. Átküldöm a számát, hívd.

– Köszönöm, mindjárt. – Megkapta a telefonszámot és felhívta.

– Jó napot, Silbernágel Ernő vagyok, keresett.

Egy fiatal hang válaszolt idegesen:

– Doktor úr, a nagynéném, Kis Julianna, aki önhöz jár, kórházba került. Az intenzív osztályon fekszik. Nincs mindig magánál, de sürgősen szeretne önnel beszélni.

– Melyik kórházban van, és mikor lehet látogatni?

– A Péter-Pál kórházban, este hatig, de önt valószínű mindig beengedik.

– Kettőre elmegyek hozzá.

– Én is ott leszek.

Megint Lilia hívta.

– Mi van, Ernő?

– Kisné kórházban van, elég súlyos lehet, mert az intenzív osztályon fekszik.

– Mi történt?

– Nem tudom, az unokahúga nem mondta.

– És te nem kérdezted meg?

– Nem, de kettőre elmegyek hozzá, akkor majd megtudom. Le kell mondanod a délutánt.

– Lemondom.

– Köszönöm, most megnézem, hogy, hogy jutok el a Péter-Pál korházba.

– Elég messze van.

– Taxit hívok, szia.

– Szia.

Hány éves lehet Kisné? Hetvenen felül, de még nem nyolcvan. Hol lehet most a kutyája? Újra Lilia hívta:

– Lemondtam a délutánt, az új időpontokat majd átadom. Rendeltél már taxit?

– Nem.

– Érted jövök, Ernő, légy fél kettőre a taxiknál és elviszlek a kórházba, ott majd megvárlak.

– Nem dolgozol?

– Nem, a délutánt átadtam Mariannak.

– Ott leszek.

Érdekes, miképpen oldódnak meg a dolgok. Nem tudtam, hogy közelítsek Liliához, és Kisné megoldotta. De milyen áron!

Átöltözött, és már indulnia is kellett a megbeszélt helyre. Lilia megállt a taxik helyén és ő gyorsan beszállt az autóba. Már bent ülve nézett először Liliára. Elképesztően szép volt. Egy smaragdzöld ruha volt rajta, az a mostani, térd alá érő divat. A szeme zöld színét még jobban felélénkítette.

– Lilia, gyönyörű vagy!

– Még sohasem mondtál ilyet. Most, amikor egy súlyos beteghez igyekszünk, jut az eszedbe?

– Most látom.

Lilia azzal a kedves, huncut mosolyával, amit oly jól ismert, nézett maga elé.

– Egy darabig az autópályán megyünk, igaz, hogy kerülő, de egyszerűbb, mint a dugók.

– Nekem úgyis mindegy. Tegnap éjjel megkérdeztem Pétert, hogy mikor jönnek. Először délre akarnak menni, aztán ide. Mondtam neki, hogy én akkor Chicagóban leszek és lakhatnak a lakásomban. Utána egy hét Balaton. Így két hét szabadságom lesz.

Lilia a forgalmat figyelte és nem mondott semmit. Közeledtek a kórházhoz.

– A Péter-Pál kórházat az evangélikus egyház támogatja. Talán jobban bánnak azzal a szerencsétlen Kisnével, mint máshol. Itt vagyunk, parkolok.

Bementek a recepcióhoz.

– Kis Juliannához jöttünk, hozzám járt hetente a pszichológiai ülésekre.

– A második emeletre menjenek, ott majd kapnak steril köpenyeket. A hölgy a felesége?

– Igen, és az asszisztensem.

Ernő érezte, hogy Lilia lemerevedik, de mielőtt megszólalt volna, átfogta a vállát:

– Gyere, drágám, menjünk a lifthez!

Beszálltak. A liftben Lilia fejcsóválva kérdezte:

– Ernő, ez most mi akart lenni?

– Szeretném, ha ott lennél, és különben nem engedtek volna be.

A betegszoba előtt Kisné unokahúga várt, egy harminc év körüli fiatalasszony.

– Kádas Judit – mutatkozott be.

– Most mondja el, hogy mi történt.

– Juli nénivel voltam, kávéztunk egy cukrászdában és kint ültünk. Zsuzsu az asztal alatt feküdt, aztán egyszer csak felugrott és átfutott az utcán, Juli néni kiabálva utána. A kutya sértetlenül ért a másik oldalra, viszont Juli néni belerohant egy autóba; egy motorbiciklis ki akarta kerülni, de az autó alá lökte. Aztán jött a mentő, a nagynéném elvesztette az eszméletét. A kutyát megfogtam, és utánuk mentem a kórházba. Még jó, hogy kocsival voltam, így Zsuzsut lent tudtam hagyni. Koponyaalapi törése van, olykor magához tér, aztán megint elveszíti az eszméletét.

– Bemegyek hozzá, aztán még beszélgetünk.

Egy ápoló két fehér köpenyt hozott és bementek. Kis Julianna egy kötéssel a fején láthatólag aludt. A bal lába combig gipszben, és kicsit felhúzva egy emelőcsigával. Mindenütt csövek lógtak a testéből, az ágy végében a kontrolláló monitor. Egy ápolónő volt mellette. Az ablakpárkányon vázában virágcsokor állt. Az ággyal szemben, a falon, egy kereszt. Két széket kaptak, és az ápolónő egyedül hagyta őket a beteggel. Leültek az ágy mellé. Ernő óvatosan az asszony májfoltos kezéhez nyúlt.

– Asszonyom, itt vagyok.

Semmi reakció.

– Kisné, eljöttem, látni akart, Silbernágel Ernő vagyok.