Egervári Gertrúd Mária - A nyaklánc

Molnárné jött, a reménykedő nézésével. Leült egy székre.

– A lánya ma beszélt velem először, leteremtett és azt ajánlotta, hogy menjek el utcaseprőnek, arra talán alkalmasabb vagyok, mint pszichológusnak.

Az anya ijedten nézett rá.

– Nincs semmi baj, talán most sikerül megnyílnia. Mondja, mit csinál Kornélia egész nap?

– Ül, fülhallgatóval zenét hallgat. A macskát simogatja. Nem, hogy nem takarít, én sem takaríthatok nála. Maga elé néz és sír, aztán látszik az arcán az emlékezés és ragyog. Nem akar enni, nincs semmi kívánsága, olykor a szennyesét odaadja kimosni, és persze nem beszél, csak igennel és nemmel válaszol. Éjszaka szokott kimenni az udvarra.

– Hol van az apja?

– Ötéves volt, amikor a férjem elhagyott bennünket. Nagyon szerette az apját, mindig visszavárta. Már akkor volt egy időszak, amikor nem evett. Állt az ablakban és nézett kifelé. Az egyetlen gyermekem, doktor úr – sírta el magát Molnárné. Aztán gyorsan letörölte a könnyeit. – Nem szabad látnia, hogy sírtam.

– Még próbálkozunk, talán sikerül. – Ernő kikísérte Molnárnét. Kornélia várta, és szokása ellenére nem lehajtott fejjel ült, hanem az ajtót figyelte. Felállt.

– Anya, nem megyünk el még valahová egy fagyit enni?

– Dehogynem, csillagom!

– Itt a belvárosban jó cukrászdák vannak – szólt hozzá Ernő a témához. Kimentek, és az anya gyorsan visszanézett. Ernő becsukta az ajtót.

Most lemegyek és zuhanyozok, egy óra múlva találkozom Liliával.

A lakásában készülődött, összeszedte a ruháit, amiket fel akart venni. Csengettek.

Hát ez ki lehet?

Beleszólt a kaputelefonba:

– Igen.

– Doktor úr, Kornélia vagyok, hoztam fagyit.

LILIA

– Kérsz még egy kávét, Lilia?

– Kérek.

– Nem akarsz egy desszertet?

– Nem, tudod, hogy általában nem tudok megenni egy egészet és te nem felezel velem.

– Képzeld, ma este kaptam egy fagyit!

– Te? Hiszen nem is szereted.

– Nem az volt a lényege, hanem a gesztus. Csokoládét és kókuszt, megettem.

– Ernő, te fejlődsz!

– Remélem, ő is, aki hozta. Milyen volt a napod?

– Átlagos.

– Ez mit jelent?

– Minden úgy, mint mindig. Átlagos eladás és az átlagos problémák.

– Problémák?

– Neked nem olyan érdekes, hogy Milánóból már két hete késnek a megrendelt bő szoknyanadrágok a nyárra.

– A nyárról jut eszembe, augusztus közepén Chicagóba megyek, egy kongresszusra. Eljössz velem?

– Ernő, hogy képzeled az együttlakást egy hotelszobában?

– Miért ne?

Lilia hallgatott és a szemébe nézett. Ernő is a szemét nézte.

Liliának nagyon szép szeme van, ritka, zöldesbarna. Olyanok a szemei, mint a csillagok. Sokat mosolyog, és ilyenkor a csillagok ragyognak. Különben is csinos, és kifejezetten attraktív. Nem túl magas, a csípője picit széles, de így még karcsúbbnak tűnik a dereka. Az üzlete miatt jól kell öltözködnie, a haja mindig rendben van, és finoman van sminkelve. Igen, Lilia egy csinos, érdekesen szép negyvenéves nő, és az ő barátnője. Soha nem kérdezte meg, hogy van-e partnere. Nem tartozik rá. Vagy inkább nem is akarta tudni? Most viszont kicsúszott a kérdés:

– Van férfi az életedben?

– Nincs.

– Bocsáss meg, ez nem tartozik rám.

– Ernő, csak rád tartozik!

– Hogyhogy?

– Annyit tudsz, úgy értesz az emberi lélekhez, mégis, a legelemibb emberi dolgokat nem veszed észre.

– Ezt ma már egyszer hallottam attól a lánytól, aki a fagyit hozta. Azt ajánlotta, hogy menjek el utcaseprőnek, mert mint pszichológus, nem érek semmit.

Lilia nevetett.

– Abból a szempontból igaza van, hogy Budapest belvárosa olyan tiszta lenne, mint még soha!

– Lilia, mi van veled? Így még soha nem beszéltél velem.

– Ernő, elfáradtam, belefásultam ebbe az állapotba.

– Nem értem. Nem akarsz már együtt lenni velem?

– Nem érted? Pont erről beszéltem az előbb, hogy nem érted. Mióta ismerlek?

– Négy éve.

– Négy éve szeretlek.

– Én is szeretlek.

– Nem erről van szó, nem a barátságunkról, a szerelemről.

– Soha nem mondtad, és nem is mutattad.

– Nem, mert akkor elküldtél volna, és nem akartalak elveszíteni.

– Azóta vársz?

– Így is lehet mondani, vagy úgy, hogy azóta remélek.

– Ezt nem értem, Lilia.

– Nem is értheted, mert te nem tudsz szeretni!

– Ez aztán nem igaz! Téged is szeretlek, az öcsémet a családjával, még a kezeltjeimet is egy bizonyos szinten.

– Mondd, az idén nem jönnek Péterék?

– Nem szóltak.

– És te nem tudsz rákérdezni?

– Ők szoktak jelentkezni.

– De ha szereted őket, akkor téged nem érdekel?

– Persze, hogy érdekel, főleg a lakásbérlés miatt, meg a szabadságomat is be kell osztani, aztán a szállodát lefoglalni a Balaton mellett.

– Ugye az még soha nem jutott az eszedbe, hogy az ittlétük alatt te felmehetnél a rendelődbe aludni, nekik pedig átadod a lakásodat?

– Nincs elég ágy.

– Tényleg akkora nehézség ez? A gyerekek matracon is elalszanak. A te ágyad meg kétszemélyes. Ne mondd, hogy ezt nem tudod beszerezni vagy kifizetni. Annyi a pénzed, hogy már nem is tudsz mit kezdeni vele.

– Jó, jó, csak a rendetlenség, amit csinálnak.

– Addig, amíg ők laknak ott, ne törődj vele, aztán majd amikor elmentek, rendet raksz. Ha jól tudom, még egy takarítónőd is van.

– Van. Na, most eljössz velem Chicagoba?

– Nem.

– Miért nem?

– Melletted egy ágyban, akár csak egy szobában lenni kínszenvedés.

– Kapsz egy saját szobát.

– Jaj, Ernő, az még rosszabb.

– Lilia, az előbb mondtad, hogy négy éve szeretsz, most meg az a baj, ha velem vagy.

– Mondom, hogy nem érted! Te mindig velem vagy, én meg veled, amikor nem vagy mellettem, akkor is érezlek. Hallom a hangod, látom a mosolyodat, már ha rád a gondolok, is boldog vagyok.

– Lilia, segíts! Ugyanezt mondta ma a fagylaltos lány is.

– Én már nem tudok mit mondani, és segíteni főleg nem.

– Feljössz még hozzám?

– Nem, a gyerekeim otthon vannak és egész nap nem láttam őket. Menjünk, Ernő.

– Most hagyd, hogy fizessek.

– Fizess.

Kimentek az utcára, elbúcsúztak. Ernő megfogta Lilia szép fejét, a szemébe nézett, azokba a ragyogó csillagokba, lehajolt hozzá és óvatosan megcsókolta. Nem ez volt a szokásuk. Lilia halkan csak annyit mondott:

– Szia – és indult a másik irányba.

Ernő a lakásában leült az ebédlőasztalhoz és hozott magának egy üveg ásványvizet meg egy poharat. Lilia szavai kerengtek benne.

Most mi a megoldás? Úgy, ahogy eddig volt, nem fog tovább menni.

Lilia őszinte vallomása megzavarta a jelenlegi viszonyukat. Talán jobb lenne, ha többé nem találkoznánk. Liliának is jobb lenne. Tényleg, ez a megoldás!

Elővette a laptopját és írt Péternek. Megkérdezte, hogy szándékoznak-e jönni. A végén még odaírta, hogy várja őket. Ahogy becsukta a laptopot, feldöntötte a poharat a vízzel. Az asztal lapja üvegből volt, nem ártott neki. Már indult volna, hogy feltörülje, aztán visszaült:

– Nem, ez most így marad, és a pohár is! Nem érdekel.

Állandóan Lilia arcát látta maga előtt, hallotta a hangját, látta ragyogó szemeit, érezte meleg ajka érintését az ajkán.

Milyen lenne az életem nélküle? El sem tudom képzelni. Nem tudok lemondani róla. Nem is kell, hiszen szeret.