Ivan Jefremov - A borotva éle

— No csak- kiáltott fel kíváncsian Girin —, az óorosz mesehagyomány ugyanígy képzeli el a pirkadatot és az esthajnalt, de még két lovassal kiegészíti őket: az éjszakával és a nappallal.

— Ha megengedi, önnek ajándékozom Az Asvinok hídja című képet — folytatta Vitarkánanda, és kibontotta a magával hozott keményített vászontekercset.

Egyhangú, szürkéslila alkony. Háborgó tenger csapkodja a sűrű ködlepelbe burkolt, csipkés sziklás partot. A bal parton az ország belseje felé lépcsőzetesen emelkedő dombokon hatalmas épületek és füstölgő kémények húzódnak, a jobb parton: hósapkás hegyek. Lábuknál keskeny keleti lakóházak és indiai, tibeti meg kínai stílusban épült templomok.

A tenger fölött a két partot összekötve híd ível át, amelyet, mintha fénylő nyilakból fontak volna. Két fegyvertelen, de vértet viselő lovas léptet fel a hídra fekete lovon. A bal oldali kékesszürke, a jobb oldali narancssárga-barna színű. Széles, fesztelen mozdulattal baráti jobbot nyújtanak egymásnak.

Girin hálásan nézett az öregemberre.

– Értem én minden magyarázat nélkül — mondta aztán —, csak a nyilakat nem.

— A jelkép értelme egyszerű — mosolyodott el Vitarkánanda —, a nyilak: a megismerés gondolatai, amelyek összefonódva hidat alkotnak az egyesíthetetlenek között. Mert ennek sokkal mélyebb az értelme, amely fölött könnyen elsiklik az északi ember, aki pedig nyáron saját szemével láthatja az esthajnal és a pirkadat találkozását. A trópusi ember számára ez lehetetlen, mert a nap és az éj egyenlősége időben messze eltávolítja egymástól a kettőt.

Girin Vitarkánanda hosszas, fürkésző pillantására válaszolva olyan mozdulattal nyújtotta kezét az öreg tudósnak, amely egy kissé hasonlított a hídon léptető lovasokéhoz.

A hűvös szél borzolta víz apró hullámai halkan csobogva futottak ki a homokra. A fenyők versenyt zúgtak a tengerrel, és ez a monoton, ritmikus zúgás altatóan hatott, ugyanakkor pihentette a tudatot, mert a gondolatokat elűzte valahová az idő végtelenjébe, és röpke visszhangokat ébresztett a négy érzék emlékezetében.

Girin észrevette, hogy Szima didereg, felállt hát, hogy elvigye erről a néptelen helyről.

— Menjünk a Szigeteken keresztül — ajánlotta az asszonynak.

Az alacsony, de erős fenyőfák rugalmasan dacoltak a széllel, amely özönével rázta le a leveleket a hajlékony, aranysárga nyírfákról. Távolabb két hatalmas lucfenyő kapuként sötétlett. A mögöttük húzódó tisztás arany és bíbor tengere hidegen csillogott. A fűzek ezüstzöld lombja és sötét törzse a barnás, tiszta víz fölé hajolt, a lombjukat veszített juhar- és kőrisfák narancsszínű leveleikkel borították be a világoskék lucfenyők vastag tűlevélhalmát.

Az ősz szépsége, a zord ég, a szél és az alacsony fellegek — borongóssá tették az emberek hangulatát.

Girin és Szima átmentek egy hídon, és máris a tengerparti sugárúton voltak, szemben az egykori buddhista templommal.

Szima elragadtatva állt meg. Masszív terméskő kerítés övezte a kis kertet, amelyben sárgálló vörösfenyők és lombjukat vesztett tölgyfák magasodtak. A tibeti stílusú, érdes szürke gránitból készült masszív épület ablak- és ajtónyílásait fekete labradorit keretezte. Vörös, fehér, zöld és kék csempecsíkok porcelán körök soraival váltakoztak az oromzat párkányán. Az aranyozott harangok, egy kerék és két antilop a tetőn disszonánsnak hatott a formának és a színeknek ebben a szigorú eleganciájában.

— Nézd csak, Ivan, az épület üres — mondta Szima. — Megkaphatnád laboratóriumnak!

— Ugyan. Túl fényűző kezdet volna. Az efféle szándék a legjobb törekvéseket is meghiúsítja. Esetleg, ha egy nagy létszámú intézetet hoznának létre. De akkor is jó időbe telne. Némelyik tudós azt mondja, adjatok nekem egy épületet meg minél több státuszt — és ezt vagy azt a feladatot gyorsan elvégezzük. A valóságban pedig olyan emberekre van szükség, akik hosszú éveken keresztül készülnek erre a feladatra! De nekem van egy ötletem, amelyet közzé akarok tenni a sajtóban.

– És mi az?

— Még egészen friss! Létrehozni egy intézetet, amely a fizikusok kifejezése szerint őrült ötletek: a valószínűség határát súroló új jóslatok, tudományos ábrándok és be nem bizonyított hipotézisek cseréjével foglalkozik. Itt, ebben az intézetben találkoznának, egymástól kapnák az ihletet a különböző tudományágak képviselői és írók — a tudományok népszerűsítői és fantaszták. Na és persze a fiatalok! De nem azok, akik a szenzációs összecsapásokat és a tartalmatlan vitákat kedvelik, mert ezzel akarnak hódolni a divatnak… Elvtársi segítségnyújtás vagy ésszerű bírálat… egyszóval nem a tudományos ellenfelek megsemmisítése, hanem ihletett közös kutatómunka. Egy ilyen intézetnek, klubnak, központnak — nevezd ahogy akarod! — amelynek célja világos, csak ne tévesszék össze semmi mással, megfelel ez a gyönyörű épület. Én harcolni fogok egy ilyen intézet létrehozásáért, mégpedig legalább olyan hévvel, amilyennel a pszichofiziológiáért küzdők.

— Te már sok nehézséggel megbirkóztál, még az indiai idealistákat is legyőzted. Előttem meg titkolózol? Nem szép dolog!

— Mi ez és ki mondta neked?!

— Msztyiszlav, amikor tegnap meglátogattuk.

— Nagyon rossz szolgálatot tesz nekem. Ha elkiabáljuk a nem is létező győzelmet, elveszítjük a leendő ütközeteket, mert lebecsültük az ellenfél erejét. Én azt tartom sikernek, ha meg tudtam magyarázni, hogy egy mai materialista nem a tunya anyag vulgáris rajongója, aminek a század elején tartottak bennünket, hanem olyan ember, aki megpróbálja megismerni, nem pedig leegyszerűsíteni ezt az igen bonyolult világot. Az indiai dialektikusok megértettek engem, márpedig a megértés a legfontosabb az emberi kapcsolatokban. Különösen most, amikor olyan nagy szükség van a világ népeinek összefogására, hogy kiirtsák a régi ideológiák sötét csökevényeit, a fanatikus dogmatizmust, a nacionalista gőgöt és megsemmisítsék a felhalmozott atomfegyvereket. Szima ráemelté immár mosolygó szemét.

— Ha veted vagyok, hiszek abban, hogy most nem történik semmi rossz. De néha eszembe jut a fasizmus, aztán olvasok a világ reakciósainak makacsságáról és gonosztetteiről, és elfog a félelem.

— Nincs okod a félelemre, drágám. Én hiszek a józan észben, mert ismerem a történelmet és próbálom megérteni az emberek pszichológiáját. Természetesen keskeny és nehéz a kommunista társadalomhoz vezető egyetlen biztos út, amelyet a borotva éléhez hasonlíthatunk. Ez az út alapos lelki önnevelést igényel minden embertől…

— Jó érzés fog el, ha rajtad keresztül nézem a világot. Félek a jövőtől, mint jószerint minden nő. Világosan akarjuk látni a jövőt, és ha ez nem sikerül, elfog bennünket a rettegés. Utána pedig a bánat. Engem is el szokott kapni a szomorúság. Emlékszem, Liza mama halála és még más bajok után egy évvel búskomor lettem; nyáron elutaztam egy Moszkva környéki faluba. Rendszerint éjszaka fogott el a szomorúság. Olyankor kimentem a határba. Mentem szembe a csillagokkal, amelyek a fenyves fekete fala fölött hunyorogtak, és egy régi dalt dúdoltam. Az erdő mögül feljött a holdsarló, és csontok gyanánt fehérlettek a kövek a harmatos réten. Alacsonyan és nesztelenül suhantak tova a madarak, de élesen rikoltoztak, balra fölöttem lassan halványulni kezdett a sápadt hajnalpír. Legszívesebben sírva fakadtam volna, hogy olyan kevés nagyszerű reményem teljesült. Az érzésekre és az élet szép eseményeire gondolok. És egyre jobban aggasztott a jövő.