William Gibson - Virtuálfény

— És a kibaszott zsaruk mit mondanak? — üvöltötte Rydell, és a párnázott, nyolcas alakú kormánykerékre ütött. Még sohasem volt ennyire dühös.

Sublett a jobb füléhez érintette az egyik ujját. Olyan volt az arca, mintha sikítani akarna.

— Nekik végük — mondta.

A Stukkerfej első lökhárítójának jobb fele ledöntött egy cirka 1943-ból származó galvanizált Sears utcai levelesládát, ami elég sokba kerülhetett a Melrose Avenue-n.

— Nem lehet végük, baszd meg! — mondta Rydell. — Ők a rendőrség.

Sublett kihúzta a füléből a dugót, és Rydell felé nyújtotta.

— Sztatikus zörej, semmi más…

Rydell a műszerfalmonitorra nézett. A Stukkerfej a végzet zöld nyila volt rajta, ami egy halványabb zöld kanyonúton egy jegygyűrű-méretű fehér kör felé száguldott. Jobbra az első ablakban le tudta olvasni az előfizető három gyerekének életfunkció adatait. A pulzusuk gyorsan vert. Az alsó ablakban az előfizető házának nevetségesen békésnek tűnő infravörös kapuja látszott. Sértetlennek tűnt. A kijelző szerint be volt zárva, és a riasztó is működött.

Körülbelül ekkor határozta el, hogy egyenesen nekimegy.

Úgy egy héttel később, amikor már minden tisztázódott, Hernandez alapjában véve megértően állt a dologhoz. Persze nem örült, hiszen az egész az ő szolgálata alatt történt, de azt mondta, figyelembe véve a körülményeket, nem hibáztatta Rydellt a történtekért.

Rydell úgy hallotta, az IntenSecure egy repülőgépre való embert hozott át a szingapúri székházból, hogy távol tartsák a médiát, és hogy kidolgozzanak valami megállapodást az előfizetőkkel, Schonbrunnékkal. Rydellnek fogalma sem volt róla, hogy végül miben állapodtak meg, de örült, hogy nem kell tudnia. Pácbakerült bérzsaruk program nem létezett, és Schonbrunnék kapuja olyan drága volt, hogy jó néhány tucat bércsekkjét rá kellett volna áldoznia, hogy kifizesse.

Az IntenSecure persze helyre tudta állítani a kaput hiszen először is ők építették fel. Elég komoly szerkezet volt, valami japán szálerősítésű burkolata volt, hőkezelt betonból készült. Erős volt, mert sikerült lekaparnia a Stukkerfej elejéről a szalmasárga viasz nagyját.

A ház is megsérült, főleg a nappali ablakai (Rydell ezen keresztül hajtott be), mega bútorok (Rydell ezen hajtott át.

De, ahogy Hernandez elmagyarázta, Schonbrunnéknak más bajuk is volt. Valami emocionális fájdalom mondta Hernandez, és kipréselt Rydellnek egy adag poshadt kávét az asztala mögötti rozsdamentes acél termoszból, amin ez a felirat díszelgett: „HÉ, ÉN NEM VAGYOK OKÉS, TE SEM VAGY OKÉS, DE HÁT EZ ÍGY OKÉS.”

Két hét telt el a kérdéses éjszaka óta, délelőtt tíz óra volt, és Rydell ötnapos szakállt viselt, meg egy finomszövésű panama Stetson kalapot, bőszárú, fakó narancsszínű nadrágot, egy KNOXVILLE RENDŐRSÉG feliratú pólót (a vállán már kezdtek szétnyílni a varrások), az IntenSecure egyenruhájához tartozó fekete rohambakancsot, meg a bal karján egy átlátszó felfújható rögzítőkötést.

— Emocionális fájdalom — mondta.

Hernandez, aki majdnem olyan széles volt, mint az íróasztala, Rydell kezébe nyomta a kávét.

— Csak annyi mondhatok, hogy szerencséd van.

— Kirúgtak az állásomból, sínben van a karom, akkor hogy lennék szerencsés?

— Komolyan mondom, haver — felelte Hernandez. — Megölethetted volna magad. Az L.A.-i rendőrség emberei szétlőhettek volna a segged. Ha figyelembe vesszük Mrs. Schonbrunn zavarodottságát, meg mindent, Mr. és Mrs. Schonbrunn nagyon pozitívan állt hozzá a dologhoz. A karod, az tényleg megsebesült. Sajnálom… — Hernandez megvonta a vállát. — Különben nem vagy kirúgva, haver. Csak most nem engedhetjük meg, hogy vezess. Ha akarod, be tudunk osztani valami lakótömbbe. Nem probléma.

— Kösz nem.

— Vagyonvédelem? Esténként akarsz dolgozni? Mit szólnál az Encino Divatközponthoz?

— Nem.

Hernandez összehúzta a szemeit.

— Láttad már azt a cicust, aki ott van?

— Nem.

Hernandez felsóhajtott.

— Haver, mi van azzal a sok szarral, amit Nashville-ből öntöttek rád?

— Knoxville-ből. Az Ügyosztály állandó jelleggel felfüggesztett. Jogtalan behatolás erősítés nélkül.

— És az a kurva? Az, amelyik beperelte a segged?

— Utoljára azt hallottam róla, hogy a fiával együtt elkapták. Johnson City-ben felnyomtak valami boltot… — Rydell megvonta a vállát. A mozdulat fájdalmas volt.

— Látod? — mondta Hernandez ragyogó arccal. — Mégis szerencsés vagy.

Abban a pillanatban, amikor átvitte a Stukkerfejet Schonbrunnék Benedict Canyon-i házának bezárt-beriasztózott kapuján, Rydellen valami nagyon magasztos, nagyon tiszta, és nagyon üres érzés uralkodott el; nem gondolkodott, csak megcsinálta a dolgot; érezte a testében szétáradó adrenalint, és valahogy megtisztult.

És ez az érzés — később, amikor felidézte, hogy hogyan küzdött a kormánykerékkel, hogyan száguldott át a japánkerten és a belső udvaron, meg hogyan nyomult keresztül a golyóálló üvegfalon, ami közben úgy érezte, mintha az egészet csak álmodná — sokban hasonlított arra a másikra, ami akkor kerítette a hatalmába, amikor előhúzta a fegyverét, meghúzta a ravaszt, kiloccsantotta Kenneth Turvey agyvelejét a falat fedő, valamikor fehér farostlemez lambériára, amit soha, senki sem festett le.

Rydell átment a Cedarshoz, hogy találkozzon Sublettel. Az IntenSecure gyorsan kibérelt egy lakást, hogy oda rejtsék Sublettet a kajtató médiakeselyűk elől. A texasi az ágyban ült, gumit rágott, és a mellére állított kis folyékony-kristály lemezjátszót bámulta.

— A XXI. század hadurai — mondta, amikor Rydell belépett hozzá. — James Wainwright, Annie McEnroe, Michael Beck.

Rydell elvigyorodott.

— Mikor csinálták?

— 1982-ben. — Sublett elnémította az audiót, és felnézett. — Már láttam egy párszor.

— Az irodában voltam, haver, Hernandeznél. Azt mondja, neked nem kell aggódnod a munkád miatt.

Sublett Rydellre nézett kifejezéstelen ezüstszemeivel.

— És a tieddel mi a helyzet, Berry?

Rydell karja viszketni kezdett a kötés alatt. Lehajolt, és kihalászott egy plasztik szívószálat az ágy mellett álló kis fehér szemétkosárból. A kötése alá dugta, és megpiszkálta a karját. A viszketés egy kicsit alábbhagyott.

— Nekem ott annyi. Többé nem engednek vezetni. Sublett a szívószálra nézett.

— Nem lenne szabad használt cuccokkal odanyúlnod. Egy kórházban nem engednék meg az ilyesmit.

— Tőled semmi fertőzést nem kaphatok el, Sublett. Te vagy az egyik legtisztább anyaszomorító, aki valaha élt.

— De mit fogsz csinálni, Berry? Meg kell élned valamiből, haver.

Rydell visszadobta a kosárba a szívószálat.

— Hát, nem is tudom. Az viszont biztos, hogy nem akarok lakótömbökben strázsálni, meg üzletközpontokban sem.

— És mi van azokkal a kalózokkal, Berry? Szerinted elkapják azokat, akik kicsesztek velünk?

— Nem. Túl sok van belőlük. A Vágyköztársaság ide is betette a lábát. A Szövetségieknek van egy listájuk, úgy háromszáz „tag” lehet rajta, de sehogy sem tudják lebuktatni őket, és arra sem tudnak rájönni, hogy melyikük csinálta a balhét. Csak arra számíthatnak, hogy valaki befújja őket, ami elég gyakran előfordul.

— De egyáltalán hogy fordulhatott elő, hogy azt akarták csinálni velünk?

— A pokolba, Sublett, honnan tudjam?