William Gibson: Virtuálfény

Garry Gaetano Bandlerának a főjampecnek barátunknak

A futár az üveg—, argon—, préseltplasztik réteghez szorítja a homlokát. Elnézi ahogy a helikopter vadászó darázsként oldalazva befogja a várost — potroha alatt egy sima fekete fegyvergondolában a halál függ.

Órákkal korábban rakéták hullottak az északi külvárosra; hetvenhárman meghaltak, de a gyilkosságokért még senki sem vállalta a felelősséget. Ám itt a Lázaro Cárdenason a tükrös ziggurátok együtt lebegnek az óriások fénylő húsával, visszaverik az éjszaka álomzárótüzét a várakozó avenidák felé — megszokott dolog, vég nélküli világ.

Az ablakon túl a levegő minden fényforrást megérint egy halovány hepatikus fényudvarral, a barnás ragyogásba egy csipetnyi, alig észrevehető sárgás árnyalat lopakodik. Az éjszaka lencséjébe befészkelik magukat az emésztőkből behömpölygő bélsárhó száraz pelyhei.

A futár lehunyja a szemeit, és a klímaberendezés háttér-sziszegésére irányítja a figyelmét. Tokióba képzeli magát: ez a szoba a régi Imperial valamelyik új szárnyában van. Látja magát Chiyoda-ku utcáin, a nyöszörgő vonatok alatt. Vörös papírlámpák szegélyeznek egy szűk utcát.

Kinyitja a szemeit.

Mexico City még mindig a helyén van.

A nyolc üres palack, nyolc plasztik miniatúra, gondosan elrendezve áll a kávézóasztalon; japán vodka, „Viszlát Lazac”, a neve sokkal idegesítőbb, mint az utóíze.

A konzol fölötti monitoron, a krémszínű mozdulatlanságba dermedt ptichkák várnak rá. Amikor felveszi a távirányítót, éles arccsontjaik hullámzani kezdenek a szeme mögötti űrben. A fiúik a háttérből lépnek előre, és fekete bőrkesztyűt hordanak. Szláv arcok, előhívják egy gyermekkor elfelejtett szilánkjait: a fekete kanális bűzét, az eldübörgő vonat alatt remegő acél hangját, egy fagyos parkra néző lakás magas, régi mennyezetének képét.

Huszonnyolc perifériális kép keretezi a buzgón párosodó oroszokat. Az egyiken meglátja az alakokat, amik valami ázsiai komp füsttől fekete fedélzetén utaznak.

Kinyit egy újabb kis palackot.

A ptichkák most jól olajozott gépként bólogató fejjel elnyelik arrogáns, önimádó barátaikat. A kamera beállítási szöge a szovjet moziipart idézi.

A tekintete az NHK Időjárásjelentésre vándorol. Kansason egy alacsony nyomású front halad át. Mellette egy kísértetiesen nyugodt iszlám pasas fáradhatatlanul ismételgeti Isten neveit egy kalligráfiáról.

Vodkát iszik.

TV-t néz.

Éjfél után a Liverpool és a Florencia kereszteződésében egy fehér Lada hátsó üléséről kibámul a Zóna Rosára; frissen borotvált állán egy nanoporikus svájci gázálarc feszül.

Minden elhaladó arc maszkot visel; a szájak és az orrok szűrők alatt rejtőznek. Némelyik álarc a Halottak Napjának tiszteletére a vigyorgó cukor koponyák ezüstgyöngyös állkapcsaira emlékeztet. Bármilyen is a formájuk, a gyártóik mindig elismétlik velük kapcsolatban a szokásos, kétes, kötelező kijelentéseket a viroidokról.

Régebben eszébe jutott, hogy megszökik az egyformaság elől, talán felfedez valami szépséget vagy múló érdeklődést, de itt csak maszkos arcok vannak, meg a saját félelme, és a fények.

Egy ősrégi amerikai autó tép ki az Avenida Chapultepecből, befordul a sarkon; kólaszínű gyanta és poros tükörszilánkok fedik az egészet; csak a szélvédője látszik ki a koszos rétegből, de ez is fekete és üvegcsillogású. és legfeljebb olyan átlátszó, mint egy tintapaca; a férfit a naszád fegyver-gondolájára emlékezteti. Érzi, hogy ez a karnevál-szellem, ez a Cadillac, ez az olajfaló, ezüstmozaik köntösbe burkolózó relikvia fokozatosan felerősíti értelmetlen félelmét, ami lassan szilárd meggyőződéssé válik. Miért engedik meg, hogy még ez is beleokádja a mocskát az amúgy is elviselhetetlen levegőbe? Ki ül benne, ki gubbaszt a fekete szélvédő mögött? Remegve az elhaladó kocsi után néz.

— Az az autó… — Azon kapja magát, hogy előredől, és a sofőrje széles barna nyakához beszél, meg a hatalmas fülcimpákhoz, amelyek a szálloda ajándékboltjában látott agyagköcsög füleire emlékeztetik.

— El coche — mondja a sofőr, és hátrafordul. A futár csak most látja, hogy a fickó nem visel maszkot.

Még egyszer megpillantja a tükrös Cadillac-et, amin mielőtt eltűnik, még megvillannak az egyik nightclub rubinvörös lézerfényei.

A sofőr rábámul.

Szól a sofőrnek, hogy vigye vissza a szállodához.

Felriad a fémhangú álomból — valami európai repülőtér csempézett folyosóit látta; a háttérben elmosódott alakok végezték a beszállás néma rituáléját.

Sötétség. A klímaberendezés sziszegése.

A gyapjútakaró érintése. A telefonja a párna alatt. A forgalom hangjai, amit letompítanak a gázzal megtöltött ablakok. Minden feszültsége, minden félelme semmivé vált. Eszébe jut az átrium bár. Zene. Arcok.

Megérzi belső egyensúlyát, a ritka kiegyensúlyozottságot. A békéből ennyit ismer.

És, igen, a telefonja mellé dugva itt van a szemüveg. Előhúzza, és a Prága óta valahogy megmaradt bűnös gyönyörrel szétnyitja a szárait.

Majdnem egy teljes évtizede szerette már a nőt, bár nem ilyen mércével mérte az időt. De sohasem vett egyetlen új szoftvert sem, és a fekete plasztik keret egyre többet vesztett a fényéből. A címkéjén már olvashatatlanná vált a felirat, olyan sok ehhez hasonló szobában vette már elő, és annyit szorongatta éjszakánként.

Jó ideje azt szerette, ha a nő csendben van. Már nem helyezte be a sárguló audio-dugaszokat. Megtanulta, hogyan beszélhet hozzá, hogyan suttoghat neki, miközben előrepörgeti az unalmas bevezető részeket, és ahhoz a holdfényes, hegyes tájhoz ér, ami nem Hollywood, és nem Rio volt, hanem a kettő puhán fókuszolt digitális keveréke.

A nő mindig a kanyonhoz vezető út melletti fehér házban vár rá. Gyertyákkal. Borral. Mattfehér testén sötét gyöngyruha — a fekete gyöngyök olyan puhán és simán feszülnek a tökéletes fehérséghez, a combjaihoz, akár egy kígyó hasához a foltok.

A távolban a gyapjútakaró alatt a férfi kezei megmozdulnak.

Később, ahogy egy másik álom felé sodródik, a párnája alatt egyszer felbúg a telefon.

— Igen?

— Visszaigazoljuk a San Francisco-i járatra történt helyfoglalást — mondja valaki. Vagy egy nő, vagy egy gép. A férfi megérint egy gombot, feljegyzi a járatszámot, jó éjszakát kíván, majd a sötétítő függönyök mellett beszitáló fényben lehunyja a szemeit.

A nő fehér karjai a teste köré fonódnak. A szőkesége örökkévaló. A férfi elalszik.

Az IntenSecure minden harmadik műszakban rendbetetette a kocsijait, — egy hatalmas, speciális autómosóban intézték a dolgot, Colby mellett — pedig a húsz réteg kézzel felvitt nedves, szalmasárga viaszréteg miatt az ember nem is koszolhatta össze őket igazán.

Azon a novemberi estén, amikor a Vágyköztársaság megszüntette fegyveres járőri karrierjét, Berry Rydell a kelleténél egy kicsit korábban érkezett.

Szerette az autómosó szagát. A mosóautomatába valami rózsaszínű anyagot szórtak, ami leoldotta a kocsikról az utakon rájuk rakódott koszréteget — ennek a szaga egy nyári munkát juttatott eszébe, amit Knoxwille-ben vállalt az utolsó iskolaév után. A meló annyi volt, hogy kint a Jefferson Davis-en le kellett vakarniuk a régi Safeway házait. Az építészek azt akarták, hogy tiszták legyenek a salakbeton falak — a legtöbbjük valóban szürke volt, de a panelek illesztésében, meg a repedésekben itt-ott maradt egy kevés a régi rózsaszín festékből. Az építészek különben Memphisből érkeztek, állandóan fekete öltönyt, meg fehér gyapjúinget hordtak. Az ingük biztos többe került, mint az öltönyük, de legalább ugyanannyiba. Nyakkendőt sosem kötöttek, és nem gombolták ki az ingük legfelső gombját. Rydell akkor arra gondolt, minden építész így öltözködik. Most, hogy L.A.-ben lakott, már tudta, hogy tényleg így van. Véletlenül kihallgatta, hogy az egyik pasas elmagyarázza a munkavezetőnek, hogy amit ők csinálnak az nem más, mint az anyagszerkezet kitétele az idő próbájának. Rydell arra gondolt, hogy ez hülyeség, de tetszett neki az elnevezés — úgy hangzott, mint az, ami a TV-ben mutogatott, utcára kitett vénemberekkel szokott történni.