William Gibson: Virtuálfény

Knoxwille-ben rengeteg narkós pszichopata volt. Az egyik miatt Rydellt felfüggesztették. Egyszer be kellett törnie egy lakásba, amiben egy Kenneth Turvey nevű géplakatos a barátnőjét, meg két kissrácot tartott fogva. Turvey mindenáron az elnökkel akart beszélni. Fehér volt, vézna, egy hónapja nem fürdött, és a mellére rá volt tetoválva az Utolsó Vacsora. Egészen friss tetkó volt; még nem gyógyultak be a hegek. Az alvadt vérréteg alatt Rydell meglátta Jézust — nem volt arca. Az apostoloknak sem volt.

— A francba! — mondta Turvey, amikor meglátta Rydellt. — Én csak az elnökkel akarok beszélni. — Meztelenül, keresztbe tett lábakkal ült a barátnője díványán. Az ölében egy hosszú, szigetelőszalaggal teleragasztgatott, pipához hasonló valami hevert.

— Megpróbáljuk elhozni magának az elnöknőt — mondta Rydell. — Ne haragudjon, hogy ilyen sokáig tart, de be kell tartanunk a szolgálati utat.

— Az Isten verje meg! — mondta Turvey fáradtan. — Hát senki sem érti meg, hogy engem az Úr küldött? — A hangja nem volt különösebben dühös, inkább csak fáradt. Rydell az egyik nyitott ajtón át benézett a lakás egyetlen hálószobájába. Turvey barátnője a hátára fordulva a padlón feküdt, az egyik lába töröttnek látszott. Rydell nem látta az arcát, de azt igen, hogy nem mozog. Hol lehetnek a kölykök?

— Az meg mi? — kérdezte Rydell, és a Turvey ölében fekvő tárgyra mutatott.

— Egy puska — felelte Turvey. — Éppen erről kell beszélnem az elnökkel.

— Még sosem láttam ilyen puskát — mondta Rydell. — Mit lehet kilőni belőle?

— Grapefruit konzerveket — mondta Turvey. — Kemény, mint a beton.

— Nem hülyéskedsz?

— Nézd meg — mondta Turvey, és a vállához emelte a tárgyat. Volt valami bonyolult elsütőszerkezete, meg valami krokodilcsipeszhez hasonlító ravasza. Két hajlékony cső vezetett ki belőle. Rydell azt is látta, hogy hova: a padlón, a dívány mellett egy nagy kanna állt. Gázolaj volt benne.

Rydell a barátnő poros poliészter szőnyegén térdelve figyelte a cső mozgását. Olyan vastag volt, hogy bele tudta volna dugni az öklét. Végignézte, ahogy Turvey kiválaszt egy célpontot, és a nyitott ajtón keresztül a hálószobában levő beépített szekrényre céloz.

— Turvey — hallotta a saját hangját. — Hol vannak azok az istenverte kölykök?

Turvey megmozdította a csipesz-ravaszt, és egy gyümölcslé-konzerv méretű lyukat ütött a beépített szekrény ajtajára. A kölykök odabent voltak. Valószínűleg sikítoztak, de Rydell nem emlékezett rá, hogy hallotta. Később az ügyvédje arra hivatkozott, hogy abban a pillanatban nem egyszerűen süket volt, hanem szonikusan indukált catalepsiát kapott. Turvey találmánya csak pár decibellel volt halkabb, mint a tömegoszlató kábítógránát. De Rydell nem emlékezett rá. Arra sem emlékezett, hogy fejbe lőtte Kenneth Turveyt. Semmire sem emlékezett. A kórházban tért magához. Bement hozzá egy nő a Pácbakerült zsaruk tól — ez volt Rydell kedvenc show-műsora — de azt mondta, addig nem beszélhetnek, míg nem tárgyal Rydell ügynökével. Rydell közölte, hogy neki nincs ilyesmije. A nő azt felelte, hogy tudja, de egy ügynök nemsokára fel fogja hívni.

Miközben a kórházban feküdt, Rydellnek egyfolytában az járt a fejében, hogy valamikor az apjával mindig megnézte a Pácbakerült zsarukat.

— Egyáltalán miféle pácról van szó? — kérdezte végül. A nő elmosolyodott.

— Bármi is legyen, Berry, valószínűleg nagy lesz a gond. Rydell a nőre pislantott.

— Hogy hívják?

— Karen Mendelshon — felelte a nő. Nem úgy nézett ki, mintha Knoxville-ből, vagy Memphisből érkezett volna.

— Maga a Pácbakerült zsaruktól jött?

— Igen.

— És mit dolgozik nekik?

— Ügyvéd vagyok — mondta a nő. Rydell addig még egyszer sem találkozott ügyvéddel, de azután az eset után elég sok dolga akadt velük.

A Stukkerfej monitorai jellegtelen folyékony kristály lapok voltak. Amikor Rydell bedugta a kulcsot, beütötte a biztonsági kódot, és elindított egy rendszerellenőrzést, életre keltek. A hátsó lökhárító alatt elhelyezett kamerákat szerette a legjobban: piszok könnyűvé tették a parkolást; az ember pontosan láthatta, hogy merre tolat. Amíg az autómosóban volt, nem jöhetett létre az összeköttetés a Halálcsillaggal — az épületben túl sok volt az acél, és különben is Sublett munkája volt, hogy a fejszettjén keresztül tartsa a kapcsolatot az ilyesmikkel.

Az IntenSecure pihenőjében kiragasztottak egy feliratot, hogy a cég megtiltja, hogy bárki Halálcsillagnak nevezze a Halálcsillagot, mégis mindenki, még a Los Angeles-i rendőrség is ezen a néven emlegette. A hivatalos elnevezése Dél-Californiai Geoszinklinikális Rendfenntartó Szatellit volt.

Rydell a műszerfal monitorait figyelve óvatosan kitolatott az épületből. A Stukkerfej iker kerámiahajtóművei elég újak voltak ahhoz, hogy viszonylag halkan működjenek; Rydell még a nedves betonpadlón végiggördülő kerekek surrogását is jól hallotta.

Sublett az épület előtt várt; ezüst szemeiből visszaverődött a tolatóreflektorok vörös fénye. A háta mögött éppen lement a nap, az ég színei élénkebbek voltak, mint amilyennek az ember egy szabvány serkentőkoktéltól látni szokta. Ahogy Rydell eltolatott mellette, Sublett hátralépett; ügyelt rá, nehogy a kerekekről akár egyetlen csepp nedvesség is ráfröccsenjen. Rydell is vigyázott, mert semmi kedve sem volt kórházba cipelni a texasit a kiújult allergiájával.

Rydell megvárta, míg Sublett felhúz egy egyszerhasználatos sebészkesztyűt.

— Sz'asz — mondta Sublett, és bemászott a helyére. Becsukta maga mögött az ajtót, majd lehúzta, és gondosan összehajtva egy Cipzárerszénybe tette a kesztyűit.

— Nem ment rád egy csöpp se — mondta Rydell. Mindig ámulattal figyelte, hogy Sublett milyen gondosan kezeli a kesztyűit.

— Gyerünk, haver — mondta Sublett kedvesen. Elővett egy csomag hipoallergén gumit, és kinyomott egy darabot a bliszteréből. — Hogy van a jó öreg Stukkerfej?

Rydell elégedetten végignézett a monitorokon.

— Nem túl rosszul.

— Remélem, ma éjjel egyetlen francos bunkerházhoz sem kell kimennünk — mondta Sublett a gumin csámcsogva.

Sublett utálta a bunkerházakat. Azt állította, a kirabolt házakban mérgező a levegő. Rydell szerint ez ostobaság volt, de túl fáradt volt ahhoz, hogy vitatkozzon rajta. A bunkerházak nagyobbak voltak a többi háznál, többe kerültek, és Rydell úgy gondolta, a tulajdonosaik sokat költhettek a levegő tisztántartására is. Sublett szerint azonban aki ilyen házat épít, csak paranoiás lehet, és ha egy kis esze van, mindent gondosan bezárt, és nem keringteti a levegőt. Ezért aki oda belép, könnyen megmérgeződhet.

Ha voltak is bunkerházak Knoxville-ben, Rydell nem tudott róluk. L.A.-re jellemző dolognak tartotta az ilyesmit. Először Sublettől hallott róluk, aki már majdnem két éve dolgozott az IntenSecure-nak, de eddig főként nappal Venice környékén járőrözött. Amikor egyszer egy hívásra ki kellett mennie az egyik bunkerházhoz, Rydell alig hitt a szemének. Az épület szintjei egymás és a föld alatt voltak, és mintha egy kibombázott vegytisztító üzem alá építették volna. A falakat hántolt farönkök, meg fehér gipszvakolat takarta, és az egész tele volt török szőnyegekkel, hatalmas festményekkel, meg olyan bútorokkal, amikhez hasonlót még nem is látott.

Valami nem stimmelt a hívással. Először házi perpatvarnak tűnt a dolog, olyasminek, amikor a férj pofon vágja a feleséget, az asszony meg rátenyerel a gombra, de a végén elintézik egymás közt az ügyet. De lennie kellett valami ügynek, mert valaki megnyomta a gombot, és senki sem válaszolt a 2.8 másodperccel későbbi kódolt válaszhívásra. Lehet, hogy a nő összekeverte a készüléket a telefonnal, gondolta Rydell, és azon nyomott meg egy gombot. Azon az éjszakán „Bazi George” Kechakmadzével volt szolgálatban. A grúznak sem tetszett a dolog.