William Gibson: Virtuálfény

Miután megkapták Karen két fekete bőrkofferjét, meg a puhafedelű Samsonite-ot, amit Rydell a vadiúj hitelkártyájával vett, a két férfi az összes csomagot kivitte az épületből. Átmentek egy kocsifeljárón. A levegő a szabadban ugyanolyan volt, mint odabent, csak forróbb. A parkolóban egy automata folyamatosan azt ismételgette, hogy a fehérrel jelzett részeken csak ki- és bepakoláshoz lehet megállni. A szervizúton egy csomó kocsi körözött helyre vadászva, gyerekek sírtak, nagy halom poggyászok mellett emberek ácsorogtak, de Szergej pontosan tudta, hova kell menniük. Átsétáltak az út túloldalán álló garázsba.

Szergej kocsija hosszú volt, fekete, német, és látszott rajta, hogy valaki Q-Tippel meg meleg nyállal gondosan megpucolta. Amikor Rydell kijelentette, hogy szívesen utazna az anyósülésen, Szergej újra elpirult, és betuszkolta hátra, Karen mellé. A nő ezt mulatságosnak találta, és felnevetett — Rydell ettől valahogy jobban érezte magát.

Ahogy kifordultak a garázsból, Rydell észrevett két zsarut egy METRO felirat hatalmas, rozsdamentes acél betűi mellett. Mindketten légkondicionált sisakot viseltek, és egy vénembert bökdöstek a gumibotjaikkal, de nem látszottak különösebben dühösnek. Az öreg térdig érő farmert hordott, és az arca mindkét felére egy-egy jókora tapaszt ragasztott — az ilyesmi majdnem mindig bőrrákot jelent. Annyira le volt égve a bőre, hogy nehéz lett volna megmondani, hogy fehér volt, vagy mi. A vénember és a két zsaru mellett embertömeg áramlott a lépcsőkön a METRO felirat alá. Mindenki kikerülte őket.

— Üdvözöllek Los Angeles-ben — mondta a nő. — Örülj, hogy nem földalattival kell menned.

Azon az estén azon a helyen vacsoráztak, amiről Karen azt állította, valamikor Hollywood volt. Aaron Pursley is velük tartott. Egy Tex-Mex étterembe ültek be, a North Flores Street-en. Rydell még sosem evett jobb Tex-Mex ételt. Úgy egy hónappal később, a születésnapján megpróbálta elvinni oda Sublettet — fel akarta vidítani egy kicsit az otthonára emlékeztető ízekkel —, de az ajtónálló egyszerűen nem eresztette be őket.

— Teltház — mondta.

Rydell a kirakatüvegen keresztül látta, hogy elég sok szabad asztaluk van. Még korán volt, és alig akadt egy pár vendég.

— És azok? — kérdezte, és az üres asztalokra mutatott.

— Foglaltak — mondta a férfi.

Sublett erre kijelentette, hogy különben sem tartotta valami jó ötletnek, hogy csípős kaját egyenek…

A legjobban azt szerette, amikor a Stukkerfejjel cirkálhatott a dombokon, meg a kanyonokban. Különösen teliholdas éjszakákon.

Időnként előfordul, hogy az ember lát bizonyos dolgokat, de mégsem lehet benne biztos, hogy tényleg látott-e valamit, vagy sem. Egy teliholdas éjszakán ahogy Rydell befordult a Stukkerfejjel egy sarkon, a kocsi reflektorainak fénye egy meztelen nőre esett. Az út közepén állt, és úgy remegett, mint az országutakon átkelő, a hirtelen világosságtól megriadt szarvasok. Csak egy pillanatig volt ott, de Rydellnek ez is éppen elég volt ahhoz, hogy meglássa hogy ezüstszarvai vannak — vagy valami felpödört peremű kalapot hordott? —, és hogy valószínűleg japán. Ezt akkor egyszerűen hihetetlennek tartotta. Rydell azt is látta, hogy amikor észrevette őt — Rydell látta, hogy észrevette őt —, a nő elmosolyodott. Azután egyszerűen eltűnt.

Sublett is látta a nőt, de a látvány csak arra volt jó, hogy eluralkodjon rajta valami vallásos rémület eksztázisa. Hirtelen eszébe jutott minden horror-film, amit látott, és az egész összekeveredett azzal a sok ostobasággal, amit Fallon tiszteletes összehordott a boszorkányokról, az ördögimádókról, meg a Sátán hatalmáról. Egy egész hétre való rágógumit összerágott, be nem állt a szája, úgyhogy a végén Rydellnek rá kellett szólnia, hogy duguljon már el.

Rydell az elillanó nőre akart gondolni; fel akarta idézni, hogy milyen volt, el akart tűnődni azon, hogy mit keresett ott, és hogyan tűnt el. Sublett az anyósülésen reszketett, Rydell pedig megpróbált pontosan visszaemlékezni, hogy is volt az, hogy a nő az egyik pillanatban még ott volt, utána hirtelen és egyszerűen nem volt ott. Az egészben az volt a vicc, hogy kétféleképpen is emlékezett a dologra — nem úgy, mint Kenneth Turvey lelövésére, amire egyáltalán nem emlékezett, pedig éppen elégszer hallotta a produkciós asszisztensek meg a hálózati ügyvédek verzióit, sőt. még a Pácbakerült zsaruk változatát is látta (igaz, ez sohasem került adásba). Először is úgy emlékezett rá, hogy a nő egyszerűen lement az út melletti lejtőn. Azt már nem tudta volna megmondani, hogy lefutott, vagy lelebegett. Másodszor úgy emlékezett a dologra, hogy a nő felugrott — tudta, nem éppen ez a legmegfelelőbb szó erre a mozdulatra — az út másik oldalán emelkedő töltésen, valahogy átröppent a holdfényben ezüstösen csillogó porral belepett növényeken, egyetlen szökkenéssel megtett negyven lábnyi távolságot — pedig ő legfeljebb öt, ha volt — és egyszerűen eltűnt.

Egyáltalán volt valaha egyetlen japán nőnek is olyan hosszú, göndör haja? Lehetséges, hogy a lábai közt sötétlő szőrzet felkiáltójel-alakúra volt borotválva?

Rydell a Wilshire-ön, abban non-stop nyitvatartó orosz boltban vett Sublettnek négy csomag különleges gumit. Teljesen megdöbbentette, milyen sokba került.

Rydell más dolgokat is látott a kanyonokban, különösen akkor, amikor a temetőbe vezényelték ki járőrözni. Főleg tüzeket látott, kis tüzeket, mégpedig olyan helyeken, ahol semmiféle tűz sem lehetett. Meg időnként fényeket az égen, de Sublett úgy tele volt a lakókocsitáborban belétömött szarral, hogy Rydell inkább már hallgatott, ha észrevett valamit.

Időnként, amikor a dombon jártak, eszébe jutott az a nő. Nem tudta, hogy mi lehetett, és valami furcsa, meglepő ok miatt nem is törődött vele, hogy ember volt-e egyáltalán, vagy sem. Azt viszont sosem érezte, hogy rossz volt. Inkább egyszerűen csak más.

Szóval, ezek után most a kocsit vezette, és Sublettel együtt unta az egész szart, és még nem sejtette, hogy ez az utolsó éjszakája, amikor az IntenSecure alkalmazásában állva járőrözött. A hold nem világított, de a ritkán tiszta égen látszott egy pár csillag. Öt perc volt hátra az első házellenőrzésükig, ami után vissza kellett kanyarodniuk Beverly Hills felé.

Menet közben a Testkalapácsnak nevezett japán sportról beszélgettek. A Testkalapács a tradicionális testedzési módszerekkel nem sokat ígért művelőinek, akik egy teljesen új úton érhettek el eredményeket. Főként azokat a srácokat hódította meg, akik vállalkoztak rá, hogy beoltassák magukat brazil magzati szövetekkel, és megerősítették a csontvázukat a reklámokban „teljesítőképesség-növelő anyagnak” neveztek.

Sublett kijelentette, hogy szerinte ez is a Sátán találmánya.

Rydell azt mondta, inkább Tokió újabb franchise művelete.

Stukkerfej pedig így szólt:

— Többszörös gyilkosság, túsz-szedés folyamatban. A túszok között az előfizető kiskorú gyermekei. Benedict Canyon. Az IntenSecure-tól felhatalmazást kaptak halált okozó, ismétlem: halált okozó intézkedések megtételére.

A műszerfal pedig úgy megvilágosodott, mintha valami ósdi videojáték monitora lenne.

A végén úgy sült el a dolog, hogy Rydellnek nem volt ideje megszokni sem Karen Mendelsohnt, sem a business-class utazásokat, de mást sem.

Karen az ikszedik emeleten, Century City II-ben, a Csöppben lakott, ami úgy nézett ki, mint valami áramvonalas, félig átlátszó zöld didkó. Ez volt a harmadik legmagasabb épület az L.A. medencében. Megfelelő fényviszonyok között majdnem teljesen keresztül lehetett látni rajta, és ki tisztán ki lehetett venni a három gigantikus tartóoszlopát. Mind a három akkora volt, hogy ha beletettek volna egy hagyományos felhőkarcolót, még hely is maradt volna. A három oszlopban rézsútosan haladó liftek voltak; Rydellnek arra sem maradt ideje, hogy ezeket megszokja.