William Gibson - Virtuálfény

— Ott — felelte Karen Mendelsohn. — A jelek szerint Turvey műsora több embernél visszaesést váltott ki. Természetesen ki fogunk küldeni egy ügyvédekből álló bizottságot, hogy hallgassák ki a találkozó résztvevőit.

— Remek — mondta Rydell.

— Jól érv lesz a bíróság előtt — mondta a nő. — Ha egyáltalán odakerülünk, amire nincs sok esély.

— Turvey nem szokott le a narkóról — jelentette ki Rydell. — Amikor a dolog történt, még annak az adagnak a hatása sem múlt el, amit utoljára az orrába tömött.

— Valószínűleg így van — mondta a nő. — De tagja volt a Sátánizmus Felnőtt Túlélői elnevezésű szervezetnek, ami szintén érdeklődni kezd az ügy iránt, ezért Mr. Pursley és Mr. Ma úgy véli, ha a lehető leghamarabb eltűnünk innen, Berry. Maga és én.

— És mi lesz a tárgyalással?

— Az Ügyosztály felfüggesztette magát, még semmivel sem vádolták meg, és az ügyvédje neve Aaron, két a-val, Pursley. Bármikor elmehet innen, Berry.

— L.A.-be?

— Csakis.

Rydell a nőre nézett, és eszébe jutott, amit Los Angelesről tudott, a TV-ből.

— Mit gondol, tetszeni fog nekem?

— Eleinte — felelte a nő. — Valószínűleg a város is meg fogja kedvelni. Én már most megszerettem magát. így történt, hogy Rydell ágyba bújt egy ügyvéddel, akinek olyan szaga volt, mint egymillió dollárnak, aki mocskosul beszélt, és olasz, milánói fehérneműt hordott.

— Tuti gyilkosság. Cyrinda Burdette, Gudrun Weaver, Dean Mitchell, Shinobu Sakamaki. 1997.

— Nem láttam — mondta Rydell, és kihörpintette az utolsó csöpp tejes jégkását a termosza műanyag tetejéből.

— Mama látta Cyrinda Burdette-et. Abban a kis bevásárlóközpontban, Waco mellett. Az autogramját is megszerezte. Ott tartotta, ahol Wayne Fallon tiszteletes hologramját, meg az imazsebkendőit. Mindenhez volt egy imazsebkendője. Egy a lakbérhez, egy, hogy távol tartsa az AIDS-et, a TB-t…

— Igen? Hogy használta őket?

— A készülék tetején tartotta mindet — magyarázta Sublett, és egy karcsú, áttetsző palackból kiitta a négyszer desztillált víz maradékát.

A Sunsetnek ezen a részén csak ezen az egy helyen árultak kaját, de Rydell nem bánta. Közvetlenül egy autós kávézó mellett volt, és a sarki parkolóban leállíthatták a kocsit. A fickó, a parkoló üzemeltetője mindig örült, ha látta őket.

— Az ima-zsepi nem tartja távol az AIDS-et — mondta Rydell. — Oltasd be magad, mint mindenki más. És oltasd be az anyádat is. — A tükörtelenített ablakon keresztül egy betonfal előtt meglátta J. D. Shapely utcai síremlékét. Az épületből, ami valamikor azon a helyen állt, csak ez az egy fal maradt meg. Nyugat Hollywoodban sok ilyet lehetett látni. Az emléktábla alá valaki neonrózsaszín festékkel felsprézte, hogy „SHAPELY EGY FASZSZOPÓ KÖCSÖG VOLT”. A betűk három láb magasak voltak. A felirat után egy rózsaszínű szívet festettek. A szív alá Shapely képével díszített képeslapokat ragasztottak, meg fényképeket — olyan emberekét, akik valószínűleg már nem éltek. Csak az Isten tudhatta, hány millióan haltak meg. A járdán, a fal tövében fonnyadt virágok, gyertyacsonkok, meg más ilyesmi hevert. A képeslapokban volt valami, ami megborzongatta Rydellt; a fickót úgy ábrázolták rajtuk, mintha Elvis, meg valami katolikus szent keveréke lett volna. Vékony volt, a szemei meg túl nagyok. Rydell Sublettre nézett.

— Haver, hiszen te még be se oltattad a segged! Csak a fehér vérhülyeségeidnek köszönheted, hogy nem kaptad el.

Sublett összehúzta magát.

— De az a vakcina él, haver. Egy kórokozó!

— Persze, hogy az — mondta Rydell. — De semmit sem csinál veled. Még mindig egy rakás öreg járkál, aki megkapta. Szerintem kötelezővé kéne tenniük az oltást.

Sublett megvonta a vállát.

— Fallon tiszteletes mindig azt mondta, hogy…

— Fallon tiszteletes kapja be — mondta Rydell, és rácsapott az indítógombra. — Az a mocsok rengeteg pénzt csinál azokból az ima-zsepikből, amiket elad az anyádhoz hasonlóknak. Te is tudtad, hogy marhaság az egész, különben nem jöttél volna ide.

Rydell sebességbe tette a Stukkerfejet, és belekanyarodott a Sunset forgalmába. Jó dolog Hotspur Huszárt vezetni: az emberek majdnem mindig beeresztik az embert a sorba.

Sublett feje mintha a vállai közé süllyedt volna, amitől úgy nézett ki, akár egy rémült, acélszemű egerészölyv.

— Ez nem ilyen egyszerű — mondta. — Arról van szó, amin felnőttem, aminek neveltek… Az egész nem lehet marhaság, nem igaz?

Rydell sajnálkozva ránézett.

— Nem — mondta. — Azt hiszem, nem feltétlenül kell mindennek annak lennie, csak…

— Téged minek neveltek, Berry? Rydellnek el kellett gondolkodnia a válaszon.

— Republikánusnak — mondta végül.

Az összes újdonság közül Karen Mendelsohn volt a legjobb. Rydell úgy érezte, idővel mindent meg tud majd szokni. Például azt, hogy business-class-en repült, és a Pácbakerült zsaruk tól kapott egy DélCal MexAmeriBank kártyát.

Amikor először, abban a Knoxville-i szolgálati lakásban együtt volt a nővel, Rydell megpróbálta megmutatni az oltási igazolványait (az Ügyosztály megkövetelte a munkatársaitól, hogy beoltassák magukat, különben nem részesülhettek volna biztosításban). A nő csak nevetett, és azt mondta, a német nanotech majd mindennek a gondját viseli. Megmutatta Rydellnek a cuccot: egy olyan átlátszó fedelű dobozban volt, mint az elemes gyorsfőző fazekak. Rydell már hallott ezekről az izékről, de még egyet sem látott. Úgy tudta, annyiba kerülnek, mint egy kisebb autó. Valahol arról is olvasott, hogy mindig testhőmérsékleten kellett tartani őket.

Úgy látta, mintha az a micsoda mozogna a dobozában. Fakó, medúzaszerű izé volt. Megkérdezte a nőtől, hogy igaz-e, hogy tényleg él. Karen azt felelte, hogy ez így nem igaz, de majdnem él, és hogy a legnagyobb része szubcelluláris automata. Azt is elmondta, hogy Rydell nem is fogja érezni, hogy ott van.

Nem akarta a férfi előtt felrakni, inkább bement a fürdőszobába. Amikor kilépett, és nem volt más rajta, csak fehérnemű, Rydellnek meg kellett tanulnia, hogy hol van Milánó. Közben tényleg nem érezte, hogy az az izé ott van. Tudta, de elég hamar megfeledkezett róla.

Másnap reggel átrepültek Memphisbe, utána pedig felszálltak az Air Magellán L.A.-be induló gépére. A business-class azt jelentette, hogy az ember előtti ülés hátuljába sokkal jobb technikát építettek be — Rydell rögtön megszerette a telepresence készüléket, amivel rá lehetett hangolódni a gép külsején elhelyezett szervós kukkolókra. Karen utálta használni a kis VirtuFaxot, amit mindig a retiküljében hordott, ezért kapcsolatba lépett a Los Angeles-i irodájával, és az ülés hátulján elhelyezett monitorra kérette a reggeli postáját. Gyorsan átfutotta az üzeneteket, utána pedig telefonált, faxokat küldözgetett, és Rydellre hagyta, hogy ooh -kat, meg ah- okat nyöszörögjön a kukkolók által közvetített képek láttán.

Az ülések nagyobbak voltak, mint azokon a gépeken, amikkel Rydell Floridába, az apjához szokott repülni. Az étel is jobb volt, a pia meg ingyenes. Rydell hármat vagy négyet legurított, utána elaludt, és csak akkor kelt fel, amikor már valahol Arizona fölött jártak.

Los Angelesben furcsa volt a levegő, és valahogy a fény is más volt. California sokkal zsúfoltabb és zajosabb volt annál, amire Rydell számított. A reptéren a Pácbakerült zsaruk egyik embere várt rájuk; egy gyűrött, fehér kartonlapot tartott a kezébe, amire piros filctollal a MENDELSOHN nevet írták. Az „S” betűt fordítva pingálták fel rá. Rydell elmosolyodott, bemutatkozott, és kezet rázott a fickóval. A férfin látszott, hogy tetszik neki a dolog. Megmondta a nevét. Szergejnek hívták. Amikor Karen megkérdezte tőle, hogy hol az a kibaszott kocsi, Szergej elvörösödött, és azt mondta, egy perc alatt előkeríti. Karen nem köszönte meg neki. Ahogy előkerültek a csomagjaik, a fickóval együtt kimentek a parkolóba. Karen azt mondta, nem akar tovább abban az állatkerti tömegben maradni. Szergej bólintott. Megpróbálta összehajtogatni a kartonlapot, hogy beletegye a zakója zsebébe, de túl nagy volt. Rydell eltűnődött, hogy Karen miért lett hirtelen ennyire harapós. Talán csak az utazás merítette ki. Rydell Szergejre pislantott, de a pasas ettől még idegesebb lett.