William Gibson - Virtuálfény

— Csak kíváncsi voltam… — mondta Sublett.

— Hát, Hernandez azt mondja, hogy az L.A.-i rendőrség azt mondta neki, hogy kiderítették, hogy valaki le akarta rángatni Mrs. Schonbrunn bugyiját.

Sem Sublett, sem Rydell nem látta Mrs. Schonbrunnt, mert — ahogy kiderült — a gyerekszobában volt. A kölykök nem voltak ott, mert az apucijukkal együtt felmentek Washington Államba, hogy átrepüljenek a három legújabb vulkán fölött.

Semmi sem volt igaz abból, amit a Stukkerfej azon az éjszakán, az autómosó elhagyása után kijelzett. Valaki belepiszkált a Hotspur Huszár fedélzeti komputerébe, és benyomott egy rakás pontosan kidolgozott, abszolút valósághű adatot a kommunikációs csatornába. Ezzel elvágta Rydellt és Sublettet az IntenSecure-tól és a Halálcsillagtól (ez utóbbiba persze senki sem tudott belenyúlni). Rydell sejtette, hogy az autómosóban dolgozó mongol fiúk tudnának mesélni a dologról egy keveset.

És az őrült tisztánlátásnak abban a pillanatában, amikor a Stukkerfej benyomult a kapun, átszáguldott a kerten, és felgördült egy pár összetört bőrkanapé maradványaira; amikor végre vissza tudott emlékezni Kenneth Turvey halálára, Rydell arra a következtetésre jutott, hogy az a bizonyos őrültség, a Hajrá-gyerünk-essünk-neki talán olyan dolog, ami nem mindig jön be.

— De haver — mondta Sublett, mintha csak magában beszélne —, ezek megfogják ölni azokat a kis gyerekeket! — Hirtelen kikapcsolta a hevedereit, és mielőtt Rydell bármit tehetett volna, a Glockjával a kezében kiszállt a kocsiból. Rydell már egy háztömbnyivel lejjebb kikapcsoltatta vele a villogót meg a szirénát, de a házban ennek ellenére már mindenki biztosan tudta, hogy megérkezett az IntenSecure.

— Intézkedés — hallotta Rydell a saját hangját. Az egyenruhájához tapasztotta a pisztolytáskába dugott Glockot, és felkapta a puffogtatóját, ami a gyenge tűzereje ellenére a legjobb eszköz volt egy kölykökkel teli gyerekszobában végzendő lövöldözéshez. Rydell kirúgta maga előtt a kocsi ajtaját, és kiugrott. A bakancsai átszakították egy kávézóasztal ujjnyi vastag üveglapját. (Rydell lábát tizenkét öltéssel varrták össze, de a seb nem volt mély.) Sehol sem látta Sublettet. A sárga puffogtatót szorongatva előrebotorkált, és szinte észre sem vette, hogy valami nem stimmelt a karjával.

— Állj, fasz-szopó! — üvöltötte a világ legmélyebb hangja. — Los Angeles-i rendőrség! Dobd el azt a szart, vagy lerobbantjuk a segged!

Rydell hirtelen egy hirtelen és szokatlanul fájdalmas fénykörben találta magát. A fény olyan erős volt, hogy forró fémként hasított értetlenül bámuló szemeibe.

— Hallasz, fasz-szopó?

Rydell a szemei elé tartotta az ujjait, hunyorogva megfordult, és meglátta a leereszkedő naszád gömbölyded, páncélozott hasát. A leszálló gép mindent összelapított a japánkertben, amit a Stukkerfej épségben hagyott.

Rydell elejtette a puffogtatót.

— A pisztolyt is, seggfej!

Rydell a hüvely- és mutatóujja közé szorította a Glock markolatát. A fegyver a plasztiktáskájával együtt a kezében maradt. A helikopter csatára némított hajtóművének tompa dübögésében is jól lehetett hallani a kétfelé váló tépőzár halk, és valahogy távolinak tűnő kreccsét.

Rydell eldobta a Glockot, és felemelte a kezeit. Vagyis megpróbálta. A bal karja eltört.

Sublettet a Stukkerfejtől tizenöt lábnyira találták meg. Az arca és a kezei úgy csillogtak, mint a rózsaszínű lufik, és torka szakadtából visított. Schonbrunn boszniai inasa valami xilolt és klórozott hidrokarbont tartalmazó szerrel pucolta le a zsírkrétanyomokat az egyik tölgyfaasztalról.

— Ennek meg mi a lófasz baja van? — kérdezte az egyik zsaru.

— Allergiás — felelte Rydell összeszorított fogakkal. A karjait hátrabilincselték, a bal pokolian fájt. — Vigyétek el az elsősegélynyújtó helyre.

Sublett kinyitotta a szemeit, legalábbis megpróbálta.

— Berry…

Rydellnek hirtelen eszébe jutott a film címe, amit a TV-ben látott.

— Csodamérföld — mondta. Sublett felpislogott rá.

— Nem láttam — mondta, és elájult.

Mrs. Schonbrunn azon az estén egy lengyel tájkertésszel szórakozott. A zsaruk a gyerekszobában találtak rá. Olyan dühös volt, hogy beszélni sem tudott. Elég érdekesen festett a párezer dolláros angol latexhevederben, a North Beach-i bőrcuccban, meg azzal a Smith Wesson bilincsben — valaki igencsak sok pénzt áldozhatott rá, hogy kipárnázzák, és bevonják fekete krómmal. A kertész valószínűleg akkor ugrott meg, amikor meghallotta, hogy Rydell leparkol a Stukkerfejjel a nappaliban.

Chevette sohasem lopott, legalábbis nem más emberektől, és főleg nem akkor, amikor dolgozott. Csak egyszer tett kivételt, azon a mocskos hétfőn, amikor megfújta azt a nyamvadt napszemüveget. Akkor is csak azért csinálta a dolgot, mert utálta a pasit.

Úgy történt, hogy Chevette éppen egy kilencedik emeleti ablak mellett állt, és a nagyáruházak szürkesége mögött ívelő hidat nézte, amikor a férfi mögé lépett. Chevette-nek már majdnem sikerült megtalálnia a Bulldózeres lakását, ami feljebb, a régi kábelvasút mellett volt, amikor egy ujjbegy megérintette a meztelen hátát. A Bulldózeres dzsekije, meg a saját pólója alatt.

Chevette mindig ezt a dzsekit hordta, olyan volt ez a számára, mint valami páncél. Tudta, hogy az évnek ebben a szakában inkább nanoport kellett volna viselnie, de ő mégis mindig Bulldózeres régi lóbőrét húzta magára, aminek a hajtókájára kitűzte a saját vonalkódos Allied-jelvényét. Ahogy megfordult, hogy elüsse magától az ujjat, meglódultak a cipzárakon levő kis golyóláncok.

Véreres szemek. Egy arc, ami úgy nézett ki, mintha arra készülne, hogy elolvadjon. A férfi szájában egy rövid, vékony, zöldes szivar lógott, de nem volt meggyújtva. A fickó kivette a szájából a szivart, a végét egy kis pohárban lötyögő tiszta folyadékba dugta, majd bekapta, jól megszívta, és a lányra vigyorgott mellette. Mintha tudta volna, hogy Chevette-nek semmi keresnivalója sincs egy ilyen partyn, de még a Gearyn túl levő piszok drága szállodákban sem.

Azon a napon ez volt az utolsó menete; egy csomagot kellett kivinnie egy ügyvédnek. A Lebujnegyed örökké égő szeméttüzei mellett kellett elhaladnia. A tüzek körül a reménytelenül szerencsétlenek és elveszettek kuporogtak. Az arcukat megvilágította a pici üvegpipák halvány fénye. A szemükben az a szörnyű és féktelen vágy és elégedettség csillogott. Chevette-nek mindig végigfutott a hátán a hideg, ha látta őket.

A Morrisey földalatti, visszhangzó parkolójában lezárta és beriasztózta a bicaját, és a személyzeti liften felment a haliba, ahol a biztonsági őrök megpróbálták elvenni tőle a csomagot. Persze nem hagyta. Senkinek sem adta volna át, csak annak a bizonyos Mr. Garreaunak, a 808-asból, akinek a neve a címzésen szerepelt. Az őrök végighúztak egy szkennert az Allied-jelvénye vonalkódján, megröntgenezték a csomagot, elhúztak a lány előtt egy fémdetektort, utána intettek neki, hogy szálljon be egy rózsaszínű tükrökkel keretezett, bronzlemez-berakásos liftbe.

Chevette így aztán felment a nyolcadikra. A folyosó olyan csendes volt, mint egy erdő valami álomban. Megkereste Mr. Garreau-t. A férfi fehér inget viselt, a nyakkendőjének pedig olyan színe volt, mint a frissen olvasztott ólomnak. Úgy írta alá az elismervényt, hogy nem nézett a lány szemébe, azután a csomaggal a kezében becsukta az ajtót. Chevette a háromjegyű bronzszámra bámult, és a tükörfényesre polírozott nullába nézve megigazította a haját. Hátul elég szépen meredezett, de elöl már nem állt valami jól. A tüsik már túl hosszúra nőttek, és egy kicsit elvékonyodtak. Visszament a folyosó elejére; Bulldózeres dzsekijén minden lépésnél megcsörrentek a fémbigyók, Chevette vadiúj rohamosztagos bakancsa belemélyedt az ázott terrakotta-színű, frissen por szívózott szőnyegpadlóba.