William Gibson - Virtuálfény

Amikor kinyílt a lift ajtaja, kiesett rajta egy japán lány. Vagyis majdnem kiesett. Chevette a hóna alá nyúlt, és az ajtóhoz támasztotta.

— Hol a buli?

— Ne tőlem kérdezd — mondta Chevette.

— Kilencedik emelet! Nagy party!

A lány szeme egyetlen pupilla volt, loknis haja olyan fényes, akár a plasztik. így aztán Chevette azon kapta magát, hogy az egyik kezében egy valódi francia borral megtöltött, valódi üveg borospoharat tart, a másikban pedig egy olyan kicsi szendvicset, amihez hasonlót még nem látott, és hogy azon tűnődik, mennyi időbe telik még, mire a hotel komputere felfedezi, hogy még nem hagyta el az épületet. Persze nem volt valószínű, hogy éppen ezen a helyen keresnék, mert valaki igencsak sok pénzt lerakhatott, hogy egy ilyen partyt rendezzen.

Elég privát jellegű buli lehetett, mert Chevette látta, hogy egy elsötétített fürdőszobában páran fújtüveg csövekből jeget szívnak; a helyiség előtt egy kékesen remegő, ipari erősségű lámpa fénye világította meg felszálló puha füstpamacsokat.

A party nem csak egy szobában folyt, hanem egy sor egymásba nyíló helyiségben. Rengeteg ember volt mindenhol, főleg férfiak, akik olyan négygombos zakót, meg öltönyt viseltek, meg kemény-nyakú inget, de nyakkendőt nem kötöttek, csak egy kis drágaköves bross tűztek a gallérjukhoz. A nőkön olyan ruhák voltak, amilyeneket Chevette még csak a magazinokban látott. Gazdag emberek voltak, annak kellett lenniük, meg külföldiek. Igaz, a gazdagok is sokszor olyanok, mintha külföldiek lennének.

Chevette végül egy hosszú, zöld díványon vízszintesbe helyezte a japán lányt. A csaj elaludt, és horkolt; biztonságban volt, csak az a veszély fenyegette, hogy valaki esetleg ráül.

Ahogy körülnézett, Chevette látta, hogy nem ő az egyetlen alulöltözött helybéli, akinek valahogy sikerült bejutnia. A fürdőszobában például volt egy pasas — bár ő elég extrém esetnek látszott —, aki egy nagy sárga Bic-et villogtatott, hogy tüzet adjon azoknak, akik rá akartak füstölni egy kicsit. Aztán volt egy pár csaj, akiken látszott, hogy a Lebujnegyed pillangói, de tulajdonképpen ennyien képviselték a hazai színeket.

Azután a képébe mászott az a seggfej, seggrészegen elvigyorodott, és Chevette a tenyerébe vette a kis bicskáját — ezt is Bulldózerestül kérte kölcsön. A pengéjén volt egy kis mélyedés, amibe az ember bedughatta a hüvelykujja hegyét, így fél kézzel is ki lehetett nyitni. A penge nem volt hosszabb félarasznál, de széles volt, akár egy leveseskanál, piszok éles, és kemény. Bulldózeres azt mondta róla, hogy bonckés, mert a tulajdonképpeni vágófelülete kétszer olyan hosszú, mint maga a penge.

— Azt hiszem, nem érzi jól magát — mondja a férfi. Európai, de a lány nem tudja eldönteni, milyen fajta. Nem francia és nem is német. A bőrdzsekije is európai, de Bulldózeresének nyomába sem ér. Valami vékonybőrű állatból csinálták, aminek az irhája olyan, mint a vastag selyem. Dohányszínű. A lánynak eszébe a Bulldózeres szobájában levő megsárgult gerincű magazinok szaga; némelyik annyira régi, hogy a képek különböző árnyalatú szürkére fakultak benne — éppen olyan színük van, mint időnként a városnak a hídról nézve.

— Egész jól voltam, míg maga elő nem került — mondja Chevette, és arra gondol, ideje lenne meglépni. Ez a pasas nem sok jót jelenthet.

— Árulja el — mondja a férfi, és feltűnően végigméri a lány dzsekijét, a pólóját, meg a biciklisnadrágját —, milyen szolgáltatásokat kínál.

— Most a baszásra gondol?

— Pontosan — mondja a férfi, és átmutat a szoba másik felében ácsorgó lebujnegyedi lányokra. — Gondolom, maga valami érdekesebbet kínál — a nyelve nedvesen formázza a szavakat — mint az a kettő.

— Bassza meg őket — mondja Chevette. — Én küldönc vagyok.

A pasas meglepődik; a lány kijelentése túljutott a részegségén, és felbosszantotta. Azután hátraveti a fejét, és úgy nevet, mintha ez lenne a világ legjobb vicce. Alany egy pillantást vet a rengeteg, nagyon fehér, és nagyon drágának látszó fogra. Bulldózerestül azt hallotta, hogy a gazdag emberek nem rakatnak fémet a fogaikba.

— Valami vicceset mondtam? A seggfej megtörli a szemeit.

— Nem, de van bennünk valami közös. Maga és én…

— Kétlem.

— Én is küldönc vagyok — mondja a férfi.

Chevette úgy látja, a fickó vért izzadna, mire felpedálozza magát egy kisebb emelkedőre.

— Futár — mondja a férfi, mintha ezzel a saját eszébe juttatna valamit.

— Akkor tekerjen tovább — mondja a lány, és megkerüli a pasast, de a következő pillanatban kialszanak a fények, beindul a zene, és megszólal a Chrome-Koran száma, az „Ő az Isten barátnője”. Chevette eléggé odavolt a Chrome-Koranért; amikor egy kis löketre volt szüksége a pedálozáshoz, mindig őket kapcsolta be a biciklijén. Most is mozog a ritmussal, mindenki táncol, még a jégszívók is, a fürdőszobában.

A seggfej közben elment, de Chevette legalábbis megfeledkezik róla, mert észreveszi, hogy mennyivel jobban néznek ki ezek az emberek, amikor táncolnak. Azon kapja magát, hogy egy lánnyal szemben mozog. A lányon bőr szoknya, és ezüstorrú csinos kis fekete bakancs van. Chevette elvigyorodik; a lány visszavigyorog.

— A városból való vagy? — kérdezi a lány, az „Ő az Isten barátnője” végén, és Chevette egy pillanatig arra számít, hogy azt is megkérdi, hogy városi küldönc-e. A lány — inkább nő — idősebb, mint Chevette gondolta; a húszas évei végén jár talán, de egészen biztos, hogy nála idősebb. Jól néz ki, mégsem csicsás; sötét szemek, sötét, rövid haj. — San Franciscóból?

Chevette bólint.

A következő szám öregebb, mint ő; Chevette arra tippel, hogy az a fekete srác énekli, akiből fehér lett, azután szétesett az arca. A poharát keresi a többi között, de mind egyformának látszik. A japán baba eltáncol mellette, röpködnek a loknijai, nem ismeri fel Chevetteet, ahogy a szemébe néz.

— Cody San Franciscóban mindig megtalálja, amire szüksége van — mondja a nő. A hangjában fáradtság bujkál, de az ember mégis érzi, hogy azt hiszi, remek a buli. Német, gondolja Chevette az akcentusa hallatán.

— Ki?

A nő felvonja a szemöldökeit.

— A házigazdánk — mondja, de máris szélesen, könnyedén elvigyorodik.

— Én csak úgy betévedtem…

— Bárcsak én is elmondhatnám ugyanezt! — A nő nevet.

— Miért?

— Mert akkor csak úgy ki is mehetnék.

— Nem tetszik? — Ahogy közelebb ér a nőhöz, megérzi rajta a drága illatot. Chevette hirtelen aggódni kezd, hogy neki milyen szaga lehet a bringán töltött nap után, zuhany nélkül. De a nő megfogja a könyökét, és félrevonja.

— Te nem ismered Codyt?

— Nem. — Chevette meglátja a részeget, a seggfejet; a szomszédos, még kivilágított szoba ajtajában áll, és őt nézi. — Azt hiszem, most már el kell mennem. Oké?

— Nem kell. Kérlek. Irigyellek, amiért te megteheted.

— Német vagy?

— Lombardiai.

Chevette tudja, hogy ez az egykori Olaszországban volt. Az északi részén.

— Ki ez a Cody?

— Cody imádja a partykat. Cody imádja ezt a partyt is. Ez a buli már több éve tart. Amikor nem itt rendezi meg, akkor Londonban, Prágában, Makaón…

Egy fiú furakszik át a tömegen egy tálcányi teli pohárral. Chevette úgy látja, nem a hotel alkalmazottja. Kemény fehér inge már nem is olyan kemény; végig kigombolta, az ing szárnyai lazán lógnak róla. Chevette látja, hogy az egyik mellbimbóján egy olyan acél kézisúlyzóra hasonlító kis izé van keresztülszúrva. A fiú felhajtotta a keménygallérját, ami úgy veszi körül a fejét, mint valami lecsúszott glória. Amikor előrenyújtja a tálcát, a nő elvesz egy pohár fehérbort. Chevette megrázza a fejét. A tálcán egy tablettákkal teli fehér tálka is van. Chevette úgy látja, valami drog lehet.