Neil Gaiman - Amerikai istenek

— Beszélj csak, drágám — mondja a nő. — Ne hagyd abba. Hát nem jó érzés?

— Még sohasem volt ilyen jó — feleli a férfi, és komolyan gondolja. — A szemeid csillagokként lángolnak a… francba, a mennybolton, és ajkaid lágy hullámok, amelyek a fövenyt nyaldossák és én hódolattal adózom nekik — és most egyre mélyebbre és mélyebbre hatol a nőbe: elektromos bizsergést érez, mintha egész alteste feltöltődött volna a szextől: priápuszi, vérrel telt, boldog.

— Hozd el nekem ajándékodat — motyogja, és már nem tudja, mit beszél —, igazi ajándékodat, és tégy engem örökké… örökké… imádkozom…

És akkor a gyönyör orgazmussá fokozódik, kirobbantja az elméjét a semmibe, teljesen kiüresedik a feje és a lénye és az egész valója, ahogy egyre mélyebbre hatol belé és még mélyebbre…

Lehunyt szemmel, görcsös vonaglással kiélvezi a pillanat gyönyörét; aztán rándulást érez, és úgy tűnik, mintha fejjel lefelé lógna valahonnan, bár a gyönyörnek nem szakad vége.

Kinyitja a szemét.

Amikor ismét az értelem és a gondolat után kap, először a születés pillanatára gondol, és az jut eszébe, minden félelem nélkül, a magömlés utáni tökéletesen tiszta fejjel, vajon nem valami érzékcsalódás áldozata lett-e.

Ezt látja:

Egészen mellkasig a nő testében van, és miközben hitetlenkedve és ámulva mered a látványra, a nő mindkét kézzel megfogja a vállát és gyengéden megtaszítja.

A férfi még mélyebbre csúszik belé.

— Hogyan csinálod ezt velem? — kérdezi, vagy azt hiszi, hogy kérdezi, de talán az egészet csak gondolja.

— Te csinálod, drágám — suttogja a nő. A férfi érzi, hogy a mellkasa felső részén és a hátán összeszorulnak a szeméremajkak, fojtogatják és elnyelik őt. Arra gondol, hogyan nézhet ez ki egy kívülálló szemszögéből. Nem érti, miért nem fél. Aztán rájön.

— A testemmel hódolok neked — suttogja, miközben a nő egyre mélyebbre nyomja saját magába. A hüvely síkosan öleli az arcát, szemét elnyeli a sötétség. A nő végignyújtózik az ágyon, mint egy hatalmas macska, aztán ásít.

— Igen — mondja. — Azt teszed.

A Nokia telefon átható hangon az „Örömóda” csengőhangátiratát játssza. A nő felveszi a mobilt, lenyomja az egyik gombot, és a füléhez tartja a készüléket.

Hasa lapos, szeméremajkai kicsik és szorosan zártak. Homlokán és felsőajkán verejték csillog.

— Igen? — kérdezi. Aztán azt mondja: — Nem, drágám, nincs itt. Elment.

Kikapcsolja a telefont, mielőtt elhanyatlana az ágyon, a sötétvörös szobában, aztán még egyet nyújtózik, lehunyja a szemét és elalszik.

— Vettem magamnak a bátorságot — mondta Szerda úr, amikor kezet mosott Jack Krokodiltanyáján, a mosdóban —, és a harapnivalót, amit magamnak rendeltem, az asztalodhoz vitettem. Végtére is rengeteg megbeszélnivalónk van.

— Nem hinném — mondta Árnyék. Megszárította a kezét egy papírkendővel, aztán összegyűrte és a szemetesbe hajította.

— Szükséged van munkára — mondta Szerda. — Az emberek nem alkalmaznak börtönviselteket. A magadfajták közelében kényelmetlenül érzik magukat.

— Vár rám egy munka. Egy jó munka.

— Csak nem az Izomtanyán?

— Talán — mondta Árnyék.

— De nem. Nem vár. Robbie Burton halott. Nélküle az Izomtanya is meghalt.

— Hazudik.

— Természetesen. És remekül csinálom. Nálam jobbat nem is találsz. De attól tartok, ebben az esetben nem hazudok. — A zsebébe nyúlt, elővett egy összehajtogatott újságot és Árnyék kezébe nyomta. — Hetedik oldal — mondta. — Gyere vissza a bárba. Az asztalnál is elolvashatod.

Árnyék kilökte az ajtót és belépett a helyiségbe. Kék cigarettafüst terjengett, a zenegépből a Dixie Cups „Iko Iko” című száma szólt. Árnyék halványan elmosolyodott, amikor felismerte a régi gyermekdalt.

A pult mögött álló férfi az egyik sarokasztalra mutatott. Az egyik felére egy tál csilit és egy hamburgert tettek, velük szemben egy véres marhaszelet és egy tányér sült krumpli várakozott.

Árnyék leült az asztalhoz. Letette az újságot.

— Ez az első étkezésem szabad emberként. Előbb enni fogok, majd utána megnézem azt a hetedik oldalt.

Árnyék megette a hamburgert. Jobb volt, mint amit a börtönben adtak. A csili sem volt rossz, de néhány kanál után úgy döntött, mégsem ez a legfinomabb az egész államban.

Laura remek csilit tudott főzni. Sovány húst használt, sötét vesebabot, apróra vágott sárgarépát, körülbelül egy üveg barna sört és frissen feldarabolt csípős paprikát. Egy ideig hagyta, hadd főjön, aztán vörösbort öntött hozzá meg citromlevet, csipetnyi friss kaprot szórt bele, majd végül kimérte és belekeverte saját csilikeverékét. Árnyék több alkalommal megpróbálta rávenni a feleségét, hogy mutassa meg, hogyan főz: mindent megfigyelt, onnantól kezdve, hogy Laura felszeletelte a hagymát és a fazék aljára öntött olívaolajba szórta. Még a receptet is leírta, egyetlen hozzávalót sem hagyott ki, és az egyik hétvégén, amikor a felesége elutazott, főzött magának egy Laura-féle csilit. Nem volt rossz — egészen ehetőre sikerült, de nem Laura csilije volt.

Az újság hetedik oldalán szereplő hír volt az első beszámoló, amit Árnyék a felesége haláláról olvasott. Laura Moon, aki a cikk szerint huszonhét éves volt, és a harminckilenc éves Robbie Burton Robbie a férfi autójában utaztak a sztrádán, amikor átkanyarodtak egy kamion elé. A kamion meglökte Robbie kocsiját, ami pörögve lesodródott az útról.

Laurát és Robbie-t a mentőcsapatok húzták ki a roncsok alól. Mire beértek velük a kórházba, mindketten halottak voltak.

Árnyék ismét összehajtotta az újságot és átlökte az asztalon, Szerda felé, aki éppen egy marhaszeletet falt; a hús olyan véres meg kék volt, mintha nem is látott volna sütőt.

— Tessék. Visszaadom — mondta Árnyék.

Robbie vezetett. Biztosan részeg volt, bár a cikkben erről nem tettek említést. Árnyék elképzelte Laura arcát, amikor a felesége rájött, hogy Robbie túl sokat ivott. A jelenet mozgásba lendült a fejében, és nem lehetett leállítani: Laura Robbie-ra üvölt — azt kiáltja, húzódjon félre, aztán a kocsi csattanva ütközik a kamionnal, a kormánykerék oldalra pördül…

…a kocsi az út szélén hever, az üvegcserepek jégszilánkokként és gyémántokként csillognak a reflektorok fényében, vér gyűlik rubincseppekké a betonon. A két testet elviszik a roncs mellől, vagy gyengéden kiterítik a padkán.

— Nos? — kérdezte Szerda. Végzett a marhapecsenyével, amit úgy falt, mint egy éhező. Most a villájára nyársalt krumplikat majszolta.

— Igaza van — mondta Árnyék. — Nincsen munkám.

Elővett a zsebéből egy negyeddollárost, írással felfelé. A levegőbe pöckölte és még gyorsan meglökte a bal keze ujjával, amitől az érme pördülés közben megremegett a levegőben, aztán elkapta és lecsapta a kézfejére.

— Fej vagy írás? — kérdezte.

— Miért? — kérdezte Szerda.

— Nem akarok olyasvalakivel dolgozni, aki pechesebb nálam. Fej vagy írás?