Neil Gaiman - Amerikai istenek

— Sajnálom, ha miattam késik — mondta udvariasan. — Siet?

A gép eltolatott a kapu elől. Megjelent az utaskísérő és elvette Árnyék sörét.

A halvány öltönyt viselő férfi a kisasszonyra vigyorgott, és azt mondta:

— Ne aggódjon, majd szorosan tartom — és a nő nem vette el tőle a pohár Jack Danielst, bár elhaló hangon tiltakozott, hogy ezzel megsérti a repülőgépekre vonatkozó előírásokat („Hadd döntsem el ezt én magam, drágám.”)

— Jelen esetben az időnek természetesen döntő jelentősége van — mondta a férfi. — De nem. Pusztán azért aggódtam, hátha nem éri el a gépet.

— Ez igazán kedves öntől.

A repülőgép nyugtalanul, zúgó hajtóművekkel kuporgott a betonon, és alig várta, hogy felröppenhessen.

— Kedves ám a nyavalya — mondta a halvány öltönyös férfi. — Volna egy munkám a számodra, Árnyék.

Dübörgés. Az aprócska gép meglódult előre, és Árnyék beleszorult az ülésbe. Aztán felszálltak a levegőbe, és a repülőtér fényei kezdtek elmaradni alattuk.

Árnyék a mellette ülő férfira nézett.

Vöröses ősz haja volt; szakálla — alig több mint borosta — őszes vörös. Göröngyös, szögletes arca volt és sápadtszürke szeme. Öltönye méregdrágának tűnt, színe akár az olvadt vaníliafagylalté. Nyakkendője sötétszürke selyemből készült, ezüst nyakkendőtűje egy fát ábrázolt: törzzsel, ágakkal és hosszú gyökerekkel. Amikor felszálltak, végig a kezében tartotta a poharát, és egyetlen cseppet sem löttyintett ki.

— Nem akarod megkérdezni, miféle munkáról van szó? — kérdezte.

— Honnan tudja, ki vagyok?

A férfi kuncogott.

— Ó, nincs könnyebb dolog a világon, mint megtudni, ki hogyan nevezi magát. Egy kis sütnivaló, némi szerencse, kevéske memória. Kérdezd meg, miféle munkáról van szó.

— Nem — mondta Árnyék. Az utaskísérő hozott még egy pohár sört, és Árnyék belekortyolt.

— Miért nem?

— Hazamegyek. Vár rám egy munkahely. Nincs szükségem másik munkára.

A férfi heges arcán külsőre nem változott a mosoly, de most valóban meglepettnek tűnt.

— Nem vár rád otthon semmilyen munka — mondta. — Nem vár ott rád az égvilágon semmi. Én viszont teljesen törvényes megbízatást ajánlok neked — jó fizetéssel, korlátozott biztonsággal, kiemelkedő juttatásokkal. A pokolba is, ha elélsz addig, még talán a nyugdíjról is beszélhetünk. Mit gondolsz, szeretnél nyugdíjat kapni?

Árnyék azt mondta:

— Biztosan a táskámról olvasta le a nevemet.

A férfi nem szólt semmit.

— Bárki is legyen maga — mondta Árnyék —, nem tudhatta, hogy ezen a gépen leszek. Én magam sem tudtam, hogy ezen a gépen leszek, és ha a gépemet nem irányították volna át St. Louisba, nem is lennék itt. Szerintem maga egy egyszerű mókamester. Talán rosszban sántikál, nem tudom. De azt hiszem, mindkettőnknek az lesz a legjobb, ha itt befejezzük ezt a beszélgetést.

A férfi vállat vont.

Árnyék kézbe vette az ülés hátuljába csúsztatott képes újságot. Az aprócska gép rángatózva, ugrándozva hánykolódott az égen, így nehezebb volt koncentrálni. A szavak szappanbuborékokként sodródtak át a fején, ahogy elolvasta, már el is felejtette őket.

A szomszéd székben ülő férfi csendesen szopogatta a Jack Danielst. A szeme csukva volt.

Árnyék elolvasta a transzatlanti járatokon hallgatható zenecsatornák listáját, aztán megnézte a világtérképet, amelyen vörös vonalak jelölték, merre közlekednek a társaság repülői. Ezzel végzett is a magazinnal, és kelletlenül becsukta, majd visszacsúsztatta a zsebbe.

A férfi kinyitotta a szemét. Valami nincsen rendben a szemével, gondolta Árnyék. Az egyik sötétebb szürke volt, mint a másik. Árnyékra nézett.

— Mellesleg — mondta —, sajnálattal hallottam, ami a feleségeddel történt, Árnyék. Hatalmas veszteség.

Árnyék akkor majdnem megütötte. Ehelyett inkább mély levegőt vett. („Én szóltam, hogy ne bosszantsd fel azokat a ringyókat a repülőtéren” — szólalt meg Johnnie Larch az agya hátsó zugában — „különben olyan hamar visszapaterolják a seggedet a sittre, hogy köpni-nyelni nem lesz időd.”) Elszámolt ötig.

— Én is nagyon sajnálom — mondta.

A férfi megcsóválta a fejét.

— Bárcsak másképpen történt volna — mondta, és sóhajtott.

— Autóbalesetben halt meg — felelte Árnyék. — Vannak ennél rosszabb halálnemek is.

A férfi lassan ingatta a fejét. Árnyéknak egy pillanatra úgy tűnt, mintha a férfi anyagtalan lenne, mintha a gép hirtelen sokkal valóságosabbá, szomszédja pedig valószerűtlenebbé vált volna.

— Árnyék — mondta. — Ez nem vicc. Ez nem trükk. Jobban megfizetlek, mint bárki más, akit találhatsz. Börtönviselt ember vagy. Senki sem fogja törni magát, hogy alkalmazzon téged.

— Tisztelt Fasz-se-tudja-kicsoda — mondta Árnyék, épp csak annyira hangosan, hogy a hajtómű lármáján túl is hallani lehessen —, nincsen annyi pénz a világon.

A vigyor még szélesebbé vált. Árnyéknak eszébe jutott egy dokumentumfilm a csimpánzokról. A műsor szerint egy majom csak azért mosolyog, hogy gyűlölete, indulata vagy félelme jeleként kimutassa a fogát. Ha egy csimpánz vigyorog, az fenyegetésnek számít.

— Dolgozz nekem. A munka természetesen nem mentes némi kockázattól, de ha túléled, bármi a tiéd lehet, amire csak a szíved vágyik. Te lehetnél Amerika következő elnöke. No — mondta a férfi —, ki lenne az, aki ilyen jól megfizet? Hmmm?

— Kicsoda maga? — kérdezte Árnyék.

— Ó, igen. Ez az információ kora… ifjú hölgy, töltene nekem még egy pohár Jack Danielst? Csak óvatosan a jéggel… persze sohasem létezett másmilyen kor. Információ és tudás: ez a fizetőeszköz nem megy ki a divatból.

— Azt kérdeztem: kicsoda maga?

— Lássuk csak. Nos, mivel a mai nap tagadhatatlanul az én napom… miért ne legyen a nevem Szerda? Szerda úr. Habár az időjárást tekintve lehetnék akár Csütörtök is, hmm?

— Mi az igazi neve?

— Ha elég sokáig és elég jól dolgozol nekem — felelte a halvány öltönyös férfi —, egyszer talán elárulom neked. Nos. Ami a munkát illeti, gondolkozz el rajta. Senki sem várja el tőled, hogy azonnal igent mondjál, hiszen nem tudhatod, vajon piranhákkal teli medencébe vagy medvékkel teli verembe ugrasz. Csak nyugodtan. — Lehunyta a szemét és hátradőlt az ülésen.

— Nem hiszem, hogy vállalnám — mondta Árnyék. — Nem kedvelem magát. Nem akarok magával dolgozni.

— Mint már említettem — mondta a férfi, és ki sem nyitotta a szemét —, ne légy meggondolatlan. Csak nyugodtan.

A gép zöttyenve földet ért, és néhány utas kiszállt. Árnyék kinézett az ablakon: egy apró repülőtéren voltak, a semmi közepén, és még várt rájuk két másik apró reptér, mielőtt megérkeztek volna Eagle Pointba. Árnyék pillantása a halvány öltönyös férfira vándorolt — Szerda úr! — Úgy tűnt, alszik.

Árnyék ösztönös sugallatnak engedelmeskedve felállt, felmarkolta a táskáját, és kilépett a repülő ajtaján, lesétált a lépcsőn a csúszós, nyirkos kifutópályára, és szabályos léptekkel elindult a váróterem fényei felé. Gyenge eső paskolta az arcát.

Mielőtt belépett volna az épületbe, megállt, megfordult és körülnézett. Rajta kívül senki sem szállt le a gépről. A földi személyzet eltolta a lépcsőt, becsukták az ajtót, és a gép felszállt. Árnyék bement a csarnokba, és bérelt egy kocsit, amiről a parkolóba érve derült ki, hogy egy kicsi, piros Toyota.