Neil Gaiman - Amerikai istenek

A Jeges akkora volt, mint egy kólaautomata, és ugyanolyan felépítésű, kék szemekkel és annyira szőke hajjal, hogy majdnem fehérnek látszott. Péppé vert egy fickót, aki elkövette azt a hibát, hogy letapizta a Jeges barátnőjét a bárban, ahol a nő táncolt, a Jeges pedig kidobóként dolgozott. A fickó haverjai kihívták a rendőröket, akik letartóztatták a Jegest, és lefuttatták az adatait a számítógépen, és kiderült, hogy tizennyolc hónappal ezelőtt lelépett a munkaszolgálatról a felfüggesztett börtönbüntetése közben.

— Miért, mit kellett volna tennem? — kérdezte a Jeges megbántva, amikor elmesélte Árnyéknak az egész szomorú történetet. — Megmondtam neki, hogy a csaj a barátnőm. Hagynom kellett volna, hogy ilyen pofátlanul viselkedjen velem? He? Figyelj, össze-vissza fogdosta!

Árnyék annyit mondott:

— Te tudod — és ennyiben hagyta a dolgot. Egyet korán megtanult, a börtönben egyedül töltöd le a büntetésedet. Senkinek sem segíthetsz benne.

Húzd meg magad. Csináld végig egyedül.

Néhány hónappal korábban Lyesmith kölcsönadta Árnyéknak Hérodotosz történeteinek kopott, puhafedeles kiadását.

— Nem unalmas. Király — mondta, amikor Árnyék közölte, hogy ő nem olvas könyveket. — Olvasd csak el, aztán te is azt mondod, király.

Árnyék elfintorodott, de olvasni kezdett, és akarata ellenére horogra akadt.

— Görögök — mondta a Jeges undorodva. — Még csak nem is igaz, amit állítanak róluk. Egyszer megpróbáltam a csajommal a fenekébe, hát majdnem kikaparta a szememet.

Az egyik nap Lyesmitht minden figyelmeztetés nélkül átszállították. Árnyékra hagyta a könyvét. A lapok között egy ötcentes lapult. A pénzt biztosan becsempészték: ha kiélezted a falon, a bunyóban felhasíthattad vele az ellenfeled arcát. Árnyéknak nem kellett fegyver; csak szeretett volna kezdeni valamit a kezével.

Árnyék nem volt babonás. Nem hitt semmiben, amit a saját szemével nem látott. De azokban az utolsó hetekben mégis úgy érezte, hogy a börtön felett a katasztrófa viharfelhői gyülekeznek, pontosan úgy, mint a rablás előtt. Gyomra helyén mintha hatalmas üreg tátongott volna, és azt mondogatta magában, biztosan csak fél visszatérni a külvilágba. De nem volt benne biztos. Sokkal paranoiásabb volt az átlagosnál, és ami a börtönben átlagos, az sok, a paranoia pedig a túlélés eszköze. Árnyék még csendesebb, még árnyékszerűbb lett, mint azelőtt. Azon kapta magát, hogy az őrök meg a többi rab testbeszédét figyeli, hátha talál egy nyomot, ami elárulná, miféle rossz dolog fog történni, mert abban biztos volt, hogy valami történni fog.

Egy hónappal a szabadulása előtt Árnyék egy jéghideg irodában ült, szemben egy alacsony férfival, akinek borvörös anyajegy virított a homlokán. Az íróasztal két szemközti oldalán ültek; a férfi előtt Árnyék dossziéja hevert kinyitva, és egy golyóstollat szorongatott a kezében. A toll vége alaposan meg volt rágcsálva.

— Fázol, Árnyék?

— Igen — mondta Árnyék. — Egy kicsit.

A férfi vállat vont.

— Ilyen a rendszer — mondta. — A kazánokat csak december elsején kapcsolják be. Aztán március elsején leállnak. Nem én találtam ki. — Mutatóujjával végigsimított a dosszié fedőlapjának belsejére gemkapcsozott papírlapon. — Harminckét éves vagy?

— Igen, uram.

— Fiatalabbnak látszol.

— Az egészséges életmód.

— Itt azt írják, kitűnő magaviseletet tanúsítottál.

— Megtanultam a leckét, uram.

— Valóban? — Átható pillantással Árnyékra nézett, homlokán lejjebb csúszott az anyajegy. Árnyék arra gondolt, esetleg elmesélhetné neki néhány elméletét a börtönökről, de nem szólt. Inkább bólintott, és arra koncentrált, hogy kellően bűntudatosnak látsszon.

— Itt azt írják, van feleséged, Árnyék.

— Laurának hívják.

— És hogy jöttök ki egymással?

— Elég jól. Amikor tudott, meglátogatott — nagyon messze lakik. Levelezünk, meg felhívom, amikor csak tudom.

— Mivel foglalkozik a feleséged?

— Utazási ügynök. Embereket küldözget a világ minden sarkába.

— Hogyan ismerkedtetek meg?

Árnyék nem bírt rájönni, miért kérdezik ezt tőle. Felmerült benne az ötlet, hogy közli a férfival, semmi köze hozzá, aztán azt mondta:

— A legjobb barátom feleségének a legjobb barátnője. Összehoztak nekünk egy randit, pedig nem is ismertük egymást. Bejött.

— És vár rád egy munkahely?

— Igen, uram. A barátom, Robbie, akit az előbb említettem, az Izomtanya tulajdonosa, ahol régebben edzőként dolgoztam. Azt mondja, a régi melóm csak rám vár.

A férfi felhúzta a szemöldökét.

— Valóban?

— Azt mondja, remek húzás lesz. Visszacsalogatok néhány régi kuncsaftot, és bejönnek a kemény legények is, akik még keményebbek akarnak lenni.

A férfi elégedettnek tűnt. A golyóstolla végét rágcsálta, aztán megfordította a lapot.

— Mit gondolsz a bűncselekményről, amit elkövettél?

Árnyék vállat vont.

— Ostoba voltam — mondta, és komolyan gondolta.

Az anyajegyes férfi sóhajtott. Bejelölt egy négyzetet a listáján. Aztán belelapozott Árnyék dossziéjába.

— Hogy jutsz haza? — kérdezte. — Busszal?

— Hazarepülök. Jó, ha az embernek utazási ügynök a felesége.

A férfi elfintorodott, és az anyajegy meggyűrődött a homlokán.

— Küldött jegyet?

— Nem volt rá szükség. Csak az igazoló kódot kaptam meg. Elektronikus jegy. Csak kimegyek a repülőtérre egy hónapon belül, igazolom magam, és már el is tűntem innen.

A férfi bólintott, még egy utolsó megjegyzést firkantott a lapra, aztán becsukta a dossziét és letette a golyóstollat. Sápadt keze úgy hevert a szürke irattartón, mint egy rózsaszín állat. Egymáshoz nyomta az ujjait, gúlát formázott belőlük, és vizenyősen ködös tekintete Árnyékra meredt.

— Szerencsés vagy — mondta. — Van valaki, akihez visszamehetsz, vár rád egy munkahely. Elfelejtheted ezt az egészet. Kapsz egy második esélyt. Használd ki.

Amikor Árnyék felállt, a férfi nem nyújtott kezet, és Árnyék nem is várt tőle ilyesmit.

Az utolsó hét volt a legrosszabb. Bizonyos tekintetben rosszabb volt, mint az előző három év együttvéve. Árnyék arra gondolt, hátha az időjárás miatt van az egész: nyomasztó, csendes és hideg idő volt. Mintha vihar közeledne, de nem akarna ideérni. Állandóan nyugtalan volt, gyomrát ideges görcs rántotta össze, mintha valami nagyon rossz dolog készülődne. A börtönudvaron viharos szél dühöngött. Árnyék néha úgy érezte, hó illatát sodorja magával.

Felhívta a feleségét és „R” beszélgetést kért. Tudta, hogy a telefontársaságok plusz három dollárt számolnak fel minden börtönből indított hívásért. Ezért olyan udvariasak a telefonközpontosok azokkal, akik a börtönből telefonálnak, gondolta Árnyék: tisztában vannak vele, hogy tőle kapják a fizetésüket.

— Furcsán érzem magam — mondta Laurának. Nem ezzel kezdte. Először azt mondta neki, hogy „Szeretlek”, mert jó dolog ilyesmit mondani, ha komolyan gondolod, és Árnyék komolyan gondolta.

— Szia — mondta Laura. — Én is szeretlek. Miért érzed magad furcsán?

— Nem tudom — felelte Árnyék. — Esetleg az idő teszi. Ha lezúdulna a vihar, talán minden rendben lenne.

— Itt szép idő van — mondta Laura. — Még nem hullott le az összes levél. Ha nem érkezik meg a vihar, te is megláthatod, amikor hazaérsz.