Neil Gaiman - Amerikai istenek

Ez a könyv a képzelet szülötte, nem útikalauz. Habár az Amerikai Egyesült Államok földrajza ebben a történetben nem teljesen képzeletbeli — a regényben felbukkanó helyszínek nagy része meglátogatható, az ösvények többségén bárki útnak indulhat, sőt még az utakat is megtalálja a térképen —, több helyen éltem alkotói szabadságommal. Kevesebb alkalommal, mint hihetnék, de ettől függetlenül éltem vele.

Senkitől sem kértem engedélyt — és nem is kaptam —, hogy valóban létező helyszíneket szerepeltessek a történetben, és úgy gondolom, hogy Sziklaváros (Rock City) vagy a Sziklára Épült Ház (The House on The Rocks) tulajdonosai, esetleg a vadászok, akik a moteljukat igazgatják Amerika kellős közepén, legalább annyira meglepődhetnek azon, hogy birtokuk felbukkan e könyv lapjain, mint bárki más.

Néhány helyszínt kissé ködösítettem: Lakeside városát például, vagy a farmot, ahol a kőrisfa nő, Blacksburgtől egy órányira délre. Ha kedvük tartja, kereshetik ezeket. Még akár rájuk is akadhatnak.

Ezenkívül talán szükségtelen is megemlítenem, hogy a regényben felbukkanó összes szereplő, legyen akár élő, akár holt, mind kitalált személy, vagy fiktív összefüggésben szerepel. Csak az istenek valódiak.

Árnyék három évet húzott le a börtönben. Kellően nagydarab volt, és eléggé „ne baszakodjatok velem” arccal nézett a világba ahhoz, hogy a legnagyobb problémája az legyen, mihez kezdjen rengeteg szabad idejével. Így hát sokat súlyzózott, bűvésztrükköket tanult egy pénzérmével, és sokat gondolkodott azon, mennyire szereti a feleségét.

A börtönbüntetésben a legjobb dolog — Árnyék véleménye szerint talán az egyetlen jó dolog — a megkönnyebbülés érzése. Az érzés, hogy a lehető legmélyebbre zuhant, — és ennél mélyebbre már nem fog. Nem aggódott, hogy el fogják kapni, mert már elkapták. Többé nem félt attól, mi fog történni holnap, mert az már tegnap megtörtént.

Árnyék arra a következtetésre jutott, nem számít, elkövetted-e azt, amiért elítéltek. Tapasztalatai szerint a börtönben mindenki neheztelt valamiért: mindig akadt egy apróság, amit a hatóságok elrontottak, valami, amit a nyakadba varrtak, pedig el sem követted — vagy nem pontosan úgy csináltad, mint azt ők kívánták. Egyetlen dolog számított csupán — az, hogy elkaptak.

Erre az első néhány napban rájött, amikor a helyi szlengtől kezdve a pocsék kajáig még minden teljesen új volt. A rácsok közötti élet nyomorúságos, bőr alá kúszó iszonyata ellenére megkönnyebbültebben lélegzett.

Árnyék megpróbált keveset beszélgetni. Valamikor a második éve közepén említhette meg elméletét cellatársának, Low Key Lyesmithnek.

Low Key, a minnesotai szélhámos felvillantotta sebhelyes mosolyát.

— Egen — mondta. — Ez így igaz. Még jobb, ha halálra ítéltek. Akkor aztán eszedbe jut az összes vicc azokról a tagokról, akik lerúgták a csizmájukat, amikor a nyakukba vetették a hurkot, mert a cimboráik mindig azt mondogatták nekik, figyeljetek, csizmában fogtok meghalni.

— És ez vicces? — kérdezte Árnyék.

— Frankón. Akasztófahumor. Jobbat nem is találsz.

— Mikor akasztottak utoljára embert ebben az államban? — kérdezte Árnyék.

— Honnan a pokolból tudjam? — Lyesmith örökké rendkívül rövidre nyírta a haját. Kilátszott alóla a fejbőre. — De mondok én neked valamit. Ez az ország megindult a pokol felé, amikor felhagytak az akasztással. Nem alkudozhatsz többé az életedért. Nem gyűjthetsz földet az akasztófa alól.

Árnyék vállat vont. Ő semmi romantikusat nem talált a halálbüntetésben.

Ha nem ítéltek halálra, gondolta végül, akkor a börtön legjobb esetben csak időlegesen szakít ki az életből, két okból. Először is: az élet visszaszivárog a börtönbe. Mindig vannak helyek, ahová még lehet süllyedni. Az élet megy tovább. Másodszor: ha elég ideig vársz, egy napon ki fognak engedni.

Ez a pillanat kezdetben túl messze volt ahhoz, hogy koncentrálni tudjon rá. Aztán távoli reménysugárrá vált, és Árnyék megtanulta, hogyan mondogassa magának, hogy „Ez is elmúlik egyszer”, amikor a nyakába szakadt a börtön összes szarsága, ami errefelé gyakran megesik. Egy napon kinyílik a mágikus ajtó és kisétál rajta. Ezért sorban húzogatta ki a napokat az Észak-Amerika énekesmadarait ábrázoló naptárban — ez volt az egyetlen naptár, amit a börtönraktárban kapni lehetett —, és lement a nap, de nem látta, majd feljött a nap, és azt sem látta. Érmetrükköket tanult egy könyvből, amit a börtönkönyvtár sivár pusztaságában talált; súlyzózott; és gondolatban listát készített arról, mit fog csinálni, ha kiszabadul.

Árnyék listája egyre rövidebb lett. Két év múlva mindössze három dologból állt.

Először is megfürdik. Hosszú ideig, eltökélten áztatja majd magát, fürdőkádban, habfürdő pamacsai között. Talán újságot is olvas közben, talán nem. Az egyik nap így gondolta, a másik nap meg amúgy. Másodszor: szárazra törli magát és felvesz egy köpenyt. Talán egy papucsot is. A papucs, mint ötlet, tetszett neki. Ha dohányos lenne, addigra már elszívott volna egy pipát, de nem dohányzott. Felkapja a feleségét, átöleli („Kutyuskám” — sikkantja a felesége megjátszott rémülettel és valódi élvezettel —, „mit csinálsz?”). Beviszi a hálószobába, és becsukja az ajtót. Ha megéheznek, rendelnek pizzát.

A harmadik dolog: miután előbújnak a hálószobából, mondjuk úgy néhány nap múlva, onnantól fogva meghúzza magát, és soha többé nem kerül zűrbe.

— És akkor boldog lennél? — kérdezte Low Key. Aznap a műhelyben dolgoztak, madáretetőket készítettek, ami csak árnyalatnyival volt érdekesebb, mintha rendszámtáblákba ütötték volna bele a számokat.

— Ne nevezz boldognak senkit — mondta Árnyék —, amíg meg nem halt.

— Hérodotosz — mondta Low Key. — Hé. Tanulsz.

— Ki a faszom az a Hérodotosz? — kérdezte a Jeges, aki egymáshoz nyomta a madáretető oldalait és továbbadta Árnyéknak, aki szorosan összecsavarozta az egészet.

— Egy halott görög — mondta Árnyék.

— A legutolsó barátnőm görög volt — mondta a Jeges. — Hogy a családja milyen szarságokat meg nem evett. El se hinnétek. Levélbe csavart rizst. Meg egy csomó hasonló szart.