Neil Gaiman - Amerikai istenek

Széthajtotta a térképet, amit kapott. Kiteregette az ülésen. Eagle Point nagyjából 250 mérföldre lehetett innen.

A vihar elcsitult, ha egyáltalán eljött idáig. Hideg, tiszta idő volt. Felhők száguldoztak a hold előtt, és Árnyék egy pillanatra elbizonytalanodott, vajon a felhők mozognak-e vagy a hold.

Másfél órán keresztül autózott észak felé.

Kezdett későre járni. Éhes volt, és amikor tudatosult benne, milyen éhes is valójában, lekanyarodott a következő lejárónál és behajtott Nottamun városába (népesség: 1301 fő). Az Amoco-kútnál megtankolt és megkérdezte a pénztárnál ülő unott nőt, hol juthatna valami ennivalóhoz.

— Jack Krokodilbáljában — felelte a nő. — Nyugat felé kell menni az N-es úton.

— Krokodilbár?

— Ja. Jack szerint a krokodilok egyéniséget adnak a helynek. — Fogott egy csirkesütésre invitáló, mályvaszín röpcédulát. — A bevételt egy kislány kapja, akinek új vesére van szüksége — és egy térképet rajzolt a hátuljára. — Van néhány krokodilja, egy kígyója, meg egy olyan nagy, gyíkszerű izéje.

— Iguana?

— Azaz.

Keresztül a városon, át egy hídon, aztán még néhány mérföld, és megállt egy alacsony, szögletes épület előtt, amelyen egy sörreklám világított.

A parkoló félig üres volt.

Odabent vágni lehetett a füstöt, és a „Walking After Midnight” szólt a zenegépből. Árnyék körülnézett, merre lehetnek a krokodilok, de egyet sem látott. Lehet, hogy a benzinkutas nő csak ugratta?

— Mi lesz? — kérdezte a pult mögött álló férfi.

— Házi sör meg egy hamburger, az összes létező feltéttel. Sült krumpli.

— Kezdésnek egy adag csilit? A legjobb csili az egész államban.

— Jól hangzik — mondta Árnyék. — Hol találom a mosdót?

A férfi egy ajtóra mutatott a sarokban. Az ajtóra kitömött alligátorfejet erősítettek. Árnyék bement az ajtón.

Tiszta, világos mosdó volt. Árnyék először körbenézett a helyiségben; a szokás hatalma. („Ne feledd, Árnyék, hugyozás közben nem tudsz harcolni” — szólalt meg az agya hátsó sarkában Low Key, halkan, mint mindig.) A bal oldali piszoárhoz állt. Aztán lehúzta a sliccét és egy örökkévalóságig vizelt. Érezte, hogy megkönnyebbül. Elolvasta a szemmagasságban lógó, bekeretezett újságkivágást, volt egy fénykép is Jackről meg két krokodilról.

Jobbról, közvetlenül a szomszéd piszoár felől udvarias mordulás hallatszott, pedig nem hallotta, hogy bárki belépett volna a mosdóba.

A halvány öltönyt viselő férfi állva magasabbnak tűnt, mint amikor Árnyék mellett ült a repülőgépen. Majdnem akkora lehetett, mint Árnyék, pedig ő nagydarab ember volt. A férfi maga elé bámult. Befejezte a vizelést, kirázta az utolsó néhány cseppet és felhúzta a sliccét.

Aztán elvigyorodott, mint egy róka, aki most vergődött le a szögesdrót kerítésről.

— Nohát — mondta Szerda úr —, volt elég időd gondolkodni, Árnyék. Kell a munka?

Egy sötétvörös szobában — ahol a fal színe leginkább a nyers májéra emlékeztet — sudár nő áll, olyan ruhában, mint egy rajzfilmfigura, túlságosan szűk selyem rövidnadrágban, keblét felnyomja az alatta megkötött sárga blúz. Fekete haját magasra tornyozva, a feje tetején összekötve hordja. Mellette alacsony férfi áll olívazöld pólóban és drága farmernadrágban. Jobb kezében egy tárcát tart meg egy Nokia mobiltelefont, vörös-fehér-kék előlappal.

A vörös szobában van egy ágy, amit fehér, szaténszerű lepedő és mélyvörös ágyterítő takar. Az ágy végében apró faasztalka áll, azon egy hatalmas csípőjű asszonyt ábrázoló kis kőszobor meg egy gyertyatartó.

A nő apró, vörös gyertyát nyújt a férfinak.

— Tessék — mondja. — Gyújtsd meg.

— Én?

— Igen — mondja a nő. — Ha meg akarsz kapni.

— Jobb lett volna, ha még a kocsiban leszopsz.

— Lehet — mondja a nő. — Miért, nem kívánsz? — Kezével végigsimít a testén, a combjától a kebléig, mint aki éppen egy új terméket mutat be.

A sarokban álló lámpára terített vörös selyemkendőknek köszönhetően vöröses fény terjeng a szobában.

A férfi mohó pillantással végigméri a nőt, aztán elveszi tőle a gyertyát és a gyertyatartóba löki.

— Van tüzed?

A nő egy doboz gyufát ad neki. A férfi lángra lobbant egy szálat, meggyújtja a kanócot: az meglibben, majd állandó lánggal ég tovább, ami a mozgás illúziójával ruházza fel a mellette álló, csupa mell és csípő szobrot.

— Tedd a pénzt a szobor alá.

— Ötven dolcsi.

— Igen — mondja a nő. — Most pedig gyere és szeress.

A férfi kigombolja a nadrágját, kibújik olívazöld trikójából. A nő barna ujjai a férfi fehér vállát masszírozzák; aztán megfordítja, és szeretkezni kezd vele, a kezével, az ujjaival, a nyelvével.

A férfinak úgy tűnik, mintha a vörös szobában eltompult volna a fény, az egyedüli fényforrás a gyertya lángja, ami ragyogó fénnyel ég.

— Mi a neved? — kérdezi a nőt.

— Bilquis — feleli az, és felnéz. — Q-val.

— Mivel?

— Nem érdekes.

A férfi most már zihál.

— Hadd dugjalak meg — mondja. — Meg akarlak dugni.

— Rendben, drágám — mondja a nő. — Mindjárt. De közben megtennél nekem valamit?

— Hé — mondja a férfi hirtelen bosszúsan —, én fizetek neked, ha elfelejtetted volna.

A nő egyetlen sima mozdulattal meglovagolja a férfit, és azt suttogja:

— Tudom, drágám, tudom, te fizetsz nekem, és hidd el, nézz csak magadra, igazából nekem kellene fizetnem, olyan szerencsés vagyok…

A férfi összeszorítja a száját, megpróbálja éreztetni a nővel, hogy az ilyen szajhahízelgéssel nála semmire sem megy, őt nem lehet ezzel levenni a lábáról; hogy ez a nő csak egy utcai ribanc, az isten szerelmére, ő pedig gyakorlatilag egy producer, aki tökéletesen tudja, hogyan kell az utolsó pillanatban feltornázni az árat, de a nő nem pénzt kér. Ehelyett azt mondja:

— Drágám, miközben jót teszel velem, miközben belém helyezed azt a hatalmas, kemény dolgot, megtennéd, hogy imádsz engem?

— Hogy mit csináljak?

A nő előre-hátra ringatózik rajta: a férfi péniszének megduzzadt vége a vulva nedves szeméremajkaihoz dörzsölődik.

— Hívnál istennőnek? Imádkoznál hozzám? Hódolnál nekem a testeddel?

A férfi elmosolyodik. Csak ennyi? Végtére is mindenkinek megvannak a maga kedvtelései.

— Persze — mondja. A nő a lábai közé nyúl és magába csúsztatja a férfit.

— Ez jó, ugye, istennőm? — kérdezi a férfi zihálva.

— Imádj engem, drágám — mondja Bilquis, a szajha.

— Jó — mondja a férfi. — Imádom a kebledet és a hajadat és a puncidat. Imádom a combodat és a szemedet és a meggyszínű ajkadat…

— Igen… — zümmögi a nő, és tovább lovagol rajta.

— Imádom a mellbimbódat, ahonnan életet adó tej csordul. A csókod méz, és kezed érintése éget, akár a tűz, és én hódolok neki. — Szavai ritmikusabbá válnak, felveszik a lökdösődő, vonagló testek ütemét. — Adj nekem a vágyadból reggel, és hozd el nekem minden este a megkönnyebbülést és a te áldásodat. Gondoskodj rólam, hogy bántatlanul járhassak a sötétben, és add, hogy ismét eljöhessek hozzád, melletted aludhassak és szeretkezhessek veled. Hódolok neked, mindennel, ami a testemben van, mindennel, ami az elmémben van, minden hellyel, ahol álmaimban jártam és… — Hirtelen elhallgat, levegőért kapkod. — Mit csinálsz? Ez csodálatos. Olyan csodálatos… — Lenéz a csípőjére, oda, ahol a két test összeforr, de a nő mutatóujja megérinti az állát és hátralöki a fejét, így ismét csak az arcát és a mennyezetet látja.