Neil Gaiman - Amerikai istenek

— Nagyon jó — mondta Szerda. — Akkor megegyeztünk. És egyetértünk.

— Miért ne? — mondta Árnyék. A terem túlsó felében Bolond Sweeney negyeddollárosokat hajigált a zenegépbe. Szerda a tenyerébe köpött és kinyújtotta a kezét. Árnyék vállat vont. Ő is a tenyerébe köpött. Kezet fogtak. Szerda szorítása erősödött. Árnyék visszaszorított. Pár pillanat múlva sajogni kezdett a keze.

Szerda egy kis ideig még kitartott, aztán eleresztette.

— Jó — mondta. — Jó. Nagyon jó. No, akkor még egy utolsó, gonosz, hitvány, kurva mézsör, amivel megpecsételjük egyezségünket, és végeztünk.

— Nekem Southern Comfort lesz kólával — mondta Sweeney, aki most támolygott vissza az asztalhoz.

A zenegép belekezdett a „Who Loves the Sun?” című számba a Velvet Undegroundtól. Árnyék arra gondolt, különös, hogy ilyen dal legyen egy zenegépben. Valószínűtlennek tűnt. Bár igaz, az egész este egyre valószínűtlenebbé vált.

Árnyék felvette az asztalról a pénzdarabot, amit az előbb felpöckölt, és élvezte az érzést, ahogyan a frissen vert érme az ujjaihoz ér, miközben jobb keze mutatóujja és hüvelykje közé pördítette. Úgy csinált, mintha egy sima mozdulattal áttette volna a baljába, de valójában óvatosan elrejtette az ujjai mögött. Bal kezét összezárta a nem létező pénzdarabon. Aztán egy másik negyeddollárost szorított a jobb keze mutatóujja és hüvelykje közé, az öklébe rejtett pénzt pedig átejtette ugyanebbe a kezébe, úgy, hogy a két érme összecsendüljön. A hang azt a téves elképzelést erősítette, hogy mindkét negyeddolláros a baljában van, pedig biztonságban lapultak a jobb kezében.

— Érmetrükkök, mi? — kérdezte Sweeney, aki felkapta az állát és ápolatlan szakálla felborzolódott. — Na, ha érmetrükkökkel szórakozunk, akkor ezt figyeld.

Felemelt egy üres poharat az asztalról. Aztán kinyújtotta a kezét, és egy hatalmas, aranyszínben ragyogó érmét húzott elő a levegőből. A pohárba hajította. Aztán még egy aranypénzt húzott elő a levegőből és a pohárba dobta, ahol összecsendült a másikkal. Elővett egyet a falra erősített gyertya lángjából, egy másikat a szakállából, egy harmadikat Árnyék üres baljából, és egyesével az összeset a pohárba dobálta. Aztán lefedte a poharat az ujjaival, erősen ráfújt, és a kezéből újabb pénzdarabok potyogtak ki. A ragacsos pénzekkel teli poharat a farmerkabátja zsebébe dugta, aztán rápaskolt a zsebre, hogy megmutassa, üres.

— Tessék — mondta. — Ezt nevezem én érmetrükknek.

Árnyék, aki végig éberen figyelt, félrebiccentette a fejét.

— Tudnom kell, hogyan csináltad.

— Egyszerűen megcsináltam — mondta Sweeney, mint aki hatalmas titkot oszt meg vele —, magabiztosan és stílusosan. Pontosan így csináltam. — Halkan felnevetett, előre-hátra himbálózott a sarkán és kivillantotta hézagos fogsorát.

— Igen — mondta Árnyék. — Így csináltad. Meg kell tanítanod rá. Az alapján, amit eddig a Fösvények Álmáról olvastam, a pénzeket a poharat tartó kezedben rejtegetted, és miközben a jobb kezeddel sorban megmutattad és eltüntetted őket, beleszórtad a pohárba.

— Hát, ez pokolian melós dolognak hangzik — mondta Bolond Sweeney. — Egyszerűbb előhúzni őket a levegőből.

Szerda azt mondta:

— Neked mézsört, Árnyék. Én maradok Jack Daniels uraságnál, ami pedig az enyves kezű írt illeti…

— Egy üveg sört, lehetőleg barnát, mert arra támadt kedvem — mondta Sweeney. — Enyves kezű, mi? — Felkapta a poharát, amiben maradt még egy kevéske ital és Szerda felé emelte, mint aki tósztot akar mondani. — Kívánom, hogy ártalmatlanul vonuljon el felettünk a vihar, és hagyjon meg minket jó erőben és egészségben — mondta, és legurította az italt.

— Szép pohárköszöntő volt — mondta Szerda. — De nem így lesz.

Újabb mézsört tettek Árnyék elé.

— Muszáj meginnom?

— Attól tartok, igen. Ez pecsételi meg az egyezségünket. Három az igazság, he?

— A francba — mondta Árnyék. Két nagy korttyal eltüntette a mézsört. Szájában szétáradt az erjedt méz íze.

— Tessék — mondta Szerda. — Mostantól az én emberem vagy.

— Szóval — kérdezte Sweeney — szeretnéd tudni, mi a trükk?

— Igen — mondta Árnyék. — Az ingujjadba rejtetted a pénzt?

— Sohasem volt az ingem ujjában — mondta Sweeney. Magában kuncogva ringatózott előre meg hátra, mint egy langaléta, szakállas vulkán, akit mindjárt szétvet a vidámság saját zsenialitása miatt. — Ez a világ legegyszerűbb trükkje. Megküzdök veled érte.

Árnyék megcsóválta a fejét.

— Ezt kihagyom.

— No, ez aztán szép dolog — mondta Sweeney a teremnek. — A vén Szerda kerít magának egy testőrt, és a fickó olyan beszari, hogy még bunyózni sem hajlandó.

— Nem harcolok veled — bólintott Árnyék.

Sweeney tántorgott és verejtékezett. A baseballsapkája tetejével babrált. Aztán előhúzta az egyik pénzt a levegőből és letette az asztalra.

— Valódi arany, ha esetleg kíváncsi lennél rá — mondta. — Akár győzöl, akár veszítesz — és veszíteni fogsz —, a tiéd, ha megküzdesz velem. Egy ekkora fickó — ki hitte volna, hogy ilyen gyáva pöcs vagy?

— Már megmondta, hogy nem harcol veled — szólt közbe Szerda. — Menj el, Bolond Sweeney. Fogd a sörödet és hagyj minket békén.

Sweeney közelebb lépett Szerdához.

— Szóval enyves kezűnek neveztél engem, te elkárhozott, vénséges teremtmény? Te hidegvérű, szívtelen, fára akasztott öregember. — Arca kezdett haragos, mélyvörös színt ölteni.

Szerda tenyérrel kifelé, békéltető mozdulattal felemelte a kezét.

— Ostobaság, Sweeney. Vigyázz a nyelvedre.

Sweeney mereven bámulta. Aztán a nagyon részegek komolyságával azt mondta:

— Egy gyáva embert szerződtettél. Szerinted mihez kezdene, ha most megütnélek?

Szerda Árnyékhoz fordult.

— Ebből elegem van — mondta. — Intézd el.

Árnyék felállt és Bolond Sweeney arcába nézett: milyen magas ez az ember? — gondolta ámultan.

— Zavarsz minket — mondta. — Részeg vagy. Azt hiszem, ideje távoznod.

Sweeney arcán lassú mosoly áradt szét.

— Na végre — mondta. Hatalmas ökle Árnyék felé lendült. Árnyék hátrahőkölt: Sweeney telibe kapta a jobb szemét. Fényes pacák villantak fel előtte és fájdalmat érzett.

És ezzel kezdetét vette a küzdelem.

Sweeney stílus és technika nélkül küzdött, kizárólag a harc öröméért: hatalmas, süvítő félkörívesekkel, de legalább olyan gyakran ütött mellé, mint ahányszor talált.

Árnyék védekezve, óvatosan verekedett, hárította Sweeney csapásait, vagy kikerülte őket. Teljesen tudatában volt, hogy közönségük van. A vendégek szemrehányó morgással elhúzták az asztalokat az útból, hogy a két férfinak elég helye legyen bunyózni. Mindvégig érezte magán Szerda pillantását, és látta cseppet sem vidám vigyorát. Ez egy próba, ez nyilvánvaló volt, de miféle próba?

Árnyék a börtönben megtanulta, hogy kétfajta bunyó létezik: a ne baszakodjatok velem bunyók, ahol a lehető leghatásosabban és leglátványosabban küzdöttél, és a magányos, igazi küzdelmek, amelyek gyorsak voltak, kemények és kegyetlenek, és mindig másodpercek alatt befejeződtek.

— Hé, Sweeney — nyögte zihálva —, miért harcolunk?

— A harc öröméért — mondta Sweeney, aki kijózanodott, vagy legalábbis látszólag nem volt részeg. — A harc tiszta, gonosz, kibaszott öröméért. Nem érzed a gyönyört az ereidben, ami úgy gyülemlik fel benned, mint a növényekben az éltető nedv tavasszal? — Vérzett a szája. Akárcsak Árnyék ökle.