Neil Gaiman - Amerikai istenek

A felesége neve ott volt a folyosó túlvégén, az ajtó mellé kifüggesztett papírlapon. Árnyék bement a kápolnába. A legtöbb embert ismerte: Laura munkatársai voltak, néhányan a barátai.

Mindannyian felismerték. Látta az arcukon. De senki sem mosolygott rá, senki sem köszönt.

A helyiség túlsó végében egy emelvény állt, azon pedig egy krémszínű koporsó, és több vázányi virág volt körülötte: skarlátvörösek és sárgák és fehérek és sötét, vérszínű lilák. Árnyék tett egy lépést előre. Innen már látta Laura testét. Nem akart továbbmenni; nem mert kisétálni.

Sötét öltönyt viselő férfi szólította meg — valószínűleg a ravatalozó személyzetéhez tartozik, gondolta Árnyék.

— Uram! Szeretné aláírni a részvét és az emlékezés könyvét? — És a kis állványra helyezett, nyitott, bőrkötéses könyvre mutatott.

Árnyék precíz kézírásával bejegyezte a dátumot, meg azt, hogy ÁRNYÉK, aztán lassan azt is odaírta mellé, hogy (KUTYUSKA), letette a tollat és elindult a terem túlsó vége felé, ahol az emberek álltak, meg a koporsó, meg az a valami a krémszín koporsóban, ami már nem volt Laura többé.

Alacsony nő lépett be az ajtón és tétovázva megállt. Haja rézvörös volt, ruhája drága és nagyon fekete. Gyászruha, gondolta Árnyék, aki jól ismerte a nőt. Audrey Burton volt, Robbie felesége.

Audrey egy csokor, alufóliába csavart ibolyát tartott a kezében. Ilyen csokrokat gyerekek készítenek júniusban, gondolta Árnyék. De ilyenkor nem nő ibolya. Audrey átsétált a termen, Laura koporsójához. Árnyék követte.

Laura lehunyt szemmel feküdt a koporsóban, karját összefonta a mellkasán. Visszafogott, kék kosztümöt viselt, amit Árnyék még sohasem látott. Hosszú barna haját kifésülték az arcából. Laura volt és mégsem: aztán Árnyék rájött, hogy ez a póz az, ami természetellenes. Laura mindig nyugtalanul aludt.

Audrey Laura mellkasára helyezte a csokornyi ibolyát. Aztán egy pillanatig mozdulatlanul állt ott, majd keményen Laura halott arcába köpött.

A köpet Laura orra mellé fröccsent és lassan a fülére csöpögött.

Audrey a kijárat felé tartott. Árnyék sietve megindult utána.

— Audrey? — mondta.

— Árnyék? Megszöktél? Vagy kiengedtek?

Árnyék kíváncsi volt, vajon Audrey nyugtatókat szed-e. Hangja távoli volt és közönyös.

— Tegnap kiengedtek. Szabad ember vagyok — mondta Árnyék. — Mi a fene volt ez az egész?

A nő megállt a sötét folyosón.

— Az ibolya? Mindig ez volt a kedvenc virága. Amikor kislányok voltunk, együtt jártunk ibolyát szedni.

— Nem az ibolyára gondoltam.

— Ó, hogy arra — mondta a nő. A szája sarkából letörölt egy láthatatlan nyálcseppet. — Nos, azt hiszem, ez nyilvánvaló.

— Nekem nem, Audrey.

— Nem mondták el neked? — Hangja rideg volt és érzelemmentes. — Amikor a feleséged meghalt, a férjem farka volt a szájában.

Árnyék visszament a koporsóhoz. Addigra valaki letörölte a köpést.

A temetés ebéd után volt — Árnyék a Burger Kingben evett. Laura krémszín koporsóját átszállították az egyik felekezethez sem tartozó, kicsi temetőbe a város szélén: a dombos, fákkal benőtt, bekerítetlen réten fekete gránit és fehér márvány sírkövek álltak.

Árnyékot a ravatalozó halottaskocsija vitte ki a temetőbe, Laura anyjával együtt. Mrs. McCabe láthatóan úgy gondolta, hogy Árnyék felelős Laura haláláért.

— Ha itt lettél volna — mondta —, ez nem történt volna meg. Nem is tudom, minek ment hozzád. Már akkor megmondtam neki. Számtalanszor megmondtam neki. De sohasem hallgatnak az anyjukra, igaz? — Elhallgatott és alaposabban megnézte Árnyék arcát. — Verekedtél?

— Igen — mondta Árnyék.

— Barbár — mondta a nő, aztán összepréselte a száját, és úgy felszegte a fejét, hogy a végén remegni kezdett az álla, és egyenesen maga elé meredt.

Árnyék meglepetésére Audrey Burton is ott volt a temetésen, a hátsó sorban.

Befejeződött a kurta istentisztelet, a koporsót leeresztették a hideg földbe. Az emberek hazamentek.

Árnyék maradt. Zsebre vágott kézzel állt ott, reszketett, és a földbe vájt gödröt nézte.

Felette acélszürke volt az ég, üres és lapos, mint egy tükör. Szabálytalan időközökben újra meg újra rákezdett a havazás, kísértetiesen áttetsző hópelyhek bukfenceztek körülötte.

Valamit mondani akart Laurának, és kész volt várni addig, míg eszébe jut, mi is az. A világból lassan kifakultak a színek és a fények. Árnyék lába kezdett elgémberedni, keze és arca fájt a hidegtől. Melegséget keresve, a kabátzsebébe dugta a kezét és ujjai összezárultak az aranypénzen.

A sírgödörhöz sétált.

— Ezt neked hoztam — mondta.

A koporsóra már szórtak néhány lapát földet, de a gödör távolról sem volt még tele. A sírba hajította a pénzdarabot, Laurához, aztán szórt még földet a lyukba, az érmére, nehogy egy kapzsi sírásó észrevegye. Letisztogatta a kezéről a földet és azt mondta:

— Jó éjt, Laura. — Aztán azt mondta: — Sajnálom.

A város fényei felé fordult, és elindult vissza, Eagle Point felé.

A motel jó két mérföldre volt innen, de három, börtönben töltött év után úgy gondolta, szívesen gyalogolna és csak gyalogolna, ha kell, hát örökké. Csak sétálna, észak felé, aztán kikötne Alaszkában, vagy dél felé fordulna, Mexikóba menne vagy azon is túl. Elmehetne Patagóniába vagy a Tűzföldig. Autó fékezett mellette. Zümmögve leereszkedett az ablaka.

— Nem akarsz autózni, Árnyék? — kérdezte Audrey Burton.

— Nem — mondta Árnyék. — Veled főleg nem.

Sétált tovább. Audrey három mérföldes sebességgel gurult mellette. Hópelyhek táncoltak a reflektorok fényében.

— Azt hittem, Laura a legjobb barátnőm — mondta Audrey. — Minden nap beszéltünk. Ha összevesztem Robbie-val, ő volt az első, akinek elmondtam — elmentünk a Chi-Chi’s-be, koktélt ittunk és arról beszélgettünk, micsoda szemétládák a férfiak. És eközben a hátam mögött végig a férjemmel kúrt.

— Kérlek, Audrey, menj el.

— Csak azt akartam, hogy tudd, volt okom arra, amit tettem.

Árnyék nem szólt semmit.

— Hé! — ordította a nő. — Hozzád beszélek!

Árnyék megfordult.

— Szeretnéd, ha azt mondanám, jogod volt arcon köpni Laurát? Szeretnéd, ha azt mondanám, hogy nem fájt? Vagy azt, hogy attól, amit most elmondtál, jobban gyűlölöm, mint amennyire hiányzik? Mert ez nem fog megtörténni.

A nő egy percig szótlanul gurult mellette. Aztán azt mondta:

— Milyen volt a börtönben, Árnyék?

— Remek — mondta Árnyék. — Jól érezted volna magadat ott.

A nő rátaposott a gázra, felbőgette a motort és elhajtott.

Miután eltűnt a reflektorok fénye, a világ sötétbe borult. A szürkület estébe olvadt. Árnyék arra számított, a séta majd felmelegíti, melegség árad tőle szét a kezében és a lábában. Nem így történt.

A börtönben Low Key egyszer Csontkertnek nevezte a gyengélkedő mögötti apró temetőt, és a kép megragadt Árnyék fejében. Aznap éjjel holdfényben úszó temetőről álmodott, csontvázszerű, fehér fákról, csontkezekben végződő ágakról, gyökerekről, amelyek befurakodtak a sírokba. Álmában gyümölcsök nőttek a csontkert fáin, és volt valami nagyon zavaró azokban az álombéli gyümölcsökben, de ébredés után már nem emlékezett rá, miféle különös gyümölcs nőtt azokon a fákon, sem arra, mit talált bennük olyan visszataszítónak.