Neil Gaiman - Amerikai istenek

— Ismered?

Szerda vállat vont.

— Tudom, kicsoda. — Nehézkesen leült a szoba egyetlen székére. — Fogalmuk sincs az egészről. Kurvára fogalmuk sincs róla. Meddig kell a városban maradnod?

— Nem tudom. Talán még egy hétig. Azt hiszem, rendbe kell tennem Laura dolgait. Elintézni a lakást, megszabadulni a ruháitól, ilyesmi. Az anyja idegbeteg lesz tőle, de az a nő meg is érdemli.

Szerda finoman biccentett hatalmas fejével.

— Nos, minél hamarabb végzel, annál hamarabb távozhatunk Eagle Pointból. Jó éjt.

Árnyék átsétált a széles folyosón. Szobája tökéletes mása volt Szerdáénak, még az ágy felett függő, vérvörös naplementét ábrázoló nyomat is megegyezett. Rendelt magának egy bolognai pizzát, aztán vizet engedett a kádba, és a fürdőszoba összes apró műanyag flakonjából belenyomta a habfürdőt, hogy jó habos legyen.

Nagy termete miatt nem tudott elfeküdni a kádban, de beleült és a lehető legjobban kiélvezte a luxust. Árnyék megígérte magának, hogy ha kiszabadul a börtönből, vesz egy nagy fürdőt, és Árnyék betartotta az ígéreteit.

A pizza nem sokkal azután érkezett, hogy kiszállt a kádból, és Árnyék megette, aztán leöblítette egy doboz gyökérsörrel.

Lefeküdt az ágyba és azt gondolta, ez az első ágy, amiben szabad emberként fekszem, és a gondolat kevesebb elégedettséggel töltötte el, mint azt korábban képzelte. Nem húzta össze a függönyt, az ablakon túl elsuhanó autók meg a gyorséttermek fényeit nézte, és megnyugtató érzéssel töltötte el a tudat, hogy van odakint egy másik világ, ahová kisétálhat, ha kedve tartja.

Lehetett volna akár otthon is, a saját ágyában, gondolta, a lakásban, ahol Laurával éltek — az ágyban, ahol Laurával aludtak. De a gondolat, hogy nélküle legyen ott, Laura holmijával, illatával, életével körülvéve, egyszerűen túl fájdalmas volt…

Ne menj oda, gondolta Árnyék. Megpróbált másra összpontosítani. Érmetrükkökre gondolt. Belőle hiányzott az, ami varázslóvá tesz valakit, és ezzel tisztában volt: nem tudott történetet szőni a mutatvány köré, ami szükséges ahhoz, hogy az hihető legyen, és nem akart sem kártyatrükköket, sem papírvirágokat mutogatni. Csak pénzérmékkel akart zsonglőrködni; szerette csinálni. Elkezdte végiggondolni azokat a pénzeltüntető trükköket, amiket megtanult, amiről eszébe jutott az érme, amit Laura sírjába dobott, és a fejében megszólalt Audrey hangja, és azt mondta neki, hogy amikor Laura meghalt, Robbie farka volt a szájában, és kicsit megint megsajdult a szíve.

Minden óra sebet ejt rajtad. Az utolsó végez veled. Hol hallotta ezt?

Eszébe jutott Szerda megjegyzése, és önkéntelenül elmosolyodott: túl sok embert hallott már, akik azt mondogatták egymásnak, hogy ne fojtsák el az érzéseiket, mutassák ki az érzelmeiket, eresszék szabadjára a fájdalmat. Árnyék úgy gondolta, sok minden szól az érzelmek elfojtása mellett. Ha elég sokáig és elég mélyen eltemeted őket, egy idő után nem érzel semmit.

Aztán elnyomta az álom, de észre sem vette.

Sétált…

Hatalmas teremben sétált, ami nagyobb volt, mint egy város, és bármerre nézett, szobrokat és faragásokat és durván vésett bálványokat látott. Egy nőnemű szobor mellett állt: a nő mezítelen, lapos keblei a hasát verdesték, derekát levágott kezekből font lánc ékesítette, mindkét saját kezében éles késeket szorongatott, és nem volt feje, hanem két kígyó sarjadt a nyakából, testük nagy ívben megfeszült, fejük támadásra készen szembefordult egymással. Volt valami mélységesen zavaró ebben a szoborban, valami visszataszítóan, erőszakosan rossz, és Árnyék elhátrált onnan.

Sétálni kezdett a teremben. A szoborszemek, már amelyeknek volt szeme, mintha minden lépését követték volna.

Álmában észrevette, hogy minden szobor előtt, a padlón lángoló betűkkel világít egy név. Az ősz hajú öregember, dobbal a kezében és fogakból készített lánccal a nyakában Leucotios volt; a széles csípőjű nő, akinek a lába közötti roppant hasadékból szörnyetegek potyogtak elő, Hubur névre hallgatott; az aranylabdát szorongató kosfejű férfi Hershef.

Precíz, dagályos és szabatos hang beszélt hozzá álmában, de sehol sem látott senkit.

— Ezeket az isteneket régen elfeledték, és lehet, hogy már meg is haltak. Mindössze száraz történelemkönyvek lapjain találkozhatunk velük. Eltávoztak közülünk, eltávoztak mind, de nevük és képük tovább él bennünk.

Árnyék befordult egy sarkon, és tudta, hogy most egy másik teremben van, ami még az előzőnél is gigászibb lehet. A túlsó végéig el sem látott. Nem messze tőle egy mamut barna, fényesre csiszolt koponyája állt, meg egy szőrös, okkersárga köpönyeg, amit egy alacsony nő viselt, akinek megnyomorodott a bal keze. Mellette három asszonyt látott, akiket egyetlen gránittömbből faragtak ki, és a csípőjüknél összefontak: úgy tűnt, mintha készítőjük az arcukra már csak kapkodva, figyelmetlenül kerített volna sort, pedig a keblüket és a nemi szervüket aprólékosan kidolgozta; és volt még ott egy repülésre képtelen madár, amit Árnyék nem ismert fel, és kétszer akkora lehetett, mint ő, csőre akár a keselyűé, de emberi karja volt; és így tovább, és így tovább.

Ismét megszólalt a hang, mintha egy iskolai osztálynak beszélne, és azt mondta:

— Ezek az istenek kikoptak az emberiség emlékezetéből. Még a nevük is elveszett. Akik ezeket az isteneket imádták, legalább annyira eltűntek a feledés homályában, mint ők. Totem oszlopaik réges-régen megroppantak és ledőltek. Amikor az utolsó papjaik meghaltak, senkinek sem adták át a titkokat. — Az istenek meghalnak. És amikor valóban meghalnak, senki sem gyászolja őket, és senki sem emlékszik rájuk többé. Az eszméket nehezebb megölni, mint az embereket, de a végén őket is el lehet pusztítani.

Suttogó hang kélt, halk sustorgás, ami végigkúszott a folyosón és Árnyékban, bár álmodott, vérfagyasztó, megmagyarázhatatlan félelem ébredt. Mindent elemésztő pánik lett rajta úrrá, itt, a csarnokban, ahol régen elfeledett istenek álltak — poliparcú istenek, és istenek, akik csak egy mumifikált kéz vagy zuhanó kődarab vagy erdőtűz alakjában léteztek…

Vadul dobogó szívvel riadt fel, verítéktől nyirkos homlokkal, teljesen éberen. Az éjjeliszekrényen álló óra vörös számjegyei szerint hajnali 1:03 volt. Az ablakon bevilágított a Motel America neonreklámjának a fénye. Árnyék kábán felállt és kiment az apró fürdőszobába. Nem kapcsolta fel a lámpát, úgy vizelt, aztán visszament a szobába. Az álom még mindig frissen, élénken élt a fejében, de azt nem tudta megmagyarázni, mitől riadt meg annyira.

A fény, ami kintről szivárgott a szobába, nem volt erős, de Árnyék szeme hozzászokott a sötéthez. Egy nő ült az ágy szélén.

Ismerte őt. Ezer, százezer ember közül felismerte volna. Ugyanazt a tengerészkék kosztümöt viselte, amiben eltemették.

Suttogva beszélt, de ismerős hangon.

— Gondolom — mondta Laura —, szeretnéd tudni, mit keresek itt.

Árnyék nem szólt semmit.

Leült a szoba egyetlen székére, és végül azt kérdezte:

— Te vagy az?

— Igen — mondta a nő. — Fázom, kutyuskám.

— Meghaltál, kicsim.

— Igen — mondta a nő. — Igen, meghaltam. — Megpaskolta maga mellett az ágyat. — Gyere, ülj le mellém.

— Nem — mondta Árnyék. — Azt hiszem, inkább maradok itt. Van néhány dolog, amit meg kell beszélnünk.