Ursula Le Guin: A Szigetvilág varázslója

Kóbor ekkor magasra tartotta a botját, amely oly elviselhetetlenül vakító fényt, fehéren izzó, éles ragyogást árasztott magából, hogy megszaggatta, térdre kényszerítette még ezt az ősi sötétséget is. Ebben a fényességben minden alak lehullott a Kóbor felé közeledő rémségről. Összezsugorodott, összetöpörödött s elfeketedett, majd négy rövid, karmos lábán kúszott tovább a homokon. Még mindig jött, egyre Kóbor felé, feltartva ajak, fül és szem nélküli undorító, ocsmány pofáját. Amikor összeértek, a szörny egészen fekete lett a körülötte ragyogó fényességben, s akkor felágaskodott. A mérhetetlen csöndben szembetalálkozott az ember és az árny, s mindkettő megállt.

A végtelen csöndet megtörve akkor felkiáltott Kóbor, hangosan és tisztán, kimondva az árny nevét, s ugyanabban a pillanatban az árny is kimondta ajak és nyelv nélkül is ugyanazt a szót: Kóbor . A két hang egy hang volt.

Kóbor kinyújtotta a kezét, eldobta a botját, s megragadta az árnyat, a feléje nyúló saját, fekete önnönmagát. A fény és a sötétség összecsapott, egymásba olvadt, eggyé vált.

A messziről rémülten figyelő Bükköny a szürke homályon át azt látta, hogy Kóbor elbukott, ugyanis a tiszta ragyogás elhalványult, megfakult. Harag és elkeseredés töltötte el, kiugrott a csónakból, hogy barátja segítségére siessen, vagy vele együtt pusztuljon, s futni kezdett a homokon az üres félhomályban a kihunyó, halvány fénysugár felé. Rohanás közben lába belesüppedt a homokba, úgy evickélt benne, akár a folyós futóhomokban vagy akár egy sodró erejű áradatban, mígnem egy irgalmatlan erejű robaj kíséretében ragyogó nappali fényességgel, keserves, dermesztő téli hideggel és keserű tengeri só ízével helyrezökkent a világ, s Bükköny hirtelen az igazi, élő tengervízben kapálódzott tovább.

Mellette ott táncolt a csónak üresen a szürke hullámokon. Bükköny semmi egyebet nem látott maga körül; a tarajos hullámok szembefröcskölték, elvakították. Nem lévén jó úszó, nagy nehezen visszaevickélt a csónakhoz, és belekapaszkodott. Köhögve s a hajából csurgó vizet törölgetve kétségbeesetten tekingetett körbe-körbe, mindenfelé. Végre észrevett valami sötét dolgot a vízen jó messze, ott, ahol ezelőtt homok volt, most pedig háborgó hullámok. Rávetette magát az evezőkre, és rettentő igyekezettel a barátjához evezett, majd elkapva Kóbor karját, besegítette, rángatta őt a csónakba.

Kóbor kábult volt, tekintete merev, mintha semmit sem látna, de semmi sérülés nem látszott rajta. Botját, a fekete tiszafa botot, melyből minden izzás eltűnt, a jobb kezében markolta, semmi kincsért el nem eresztve. Nem szólt egyetlen szót sem. Elcsigázottan, átázva és remegve hevert az árboc mellé roskadva, egy pillantást sem vetve Bükkönyre, ki felvonta a vitorlát, és az északkeleti szélbe fordította. Semmit sem érzékelt a világból mindaddig, amíg egészen elöl az útvonaluk fölött, a sötét ég tengerén, amerre a nap alábukott, fel nem tűnt a hosszúkás felhők között egy tiszta, kékes fényű öbölben az újhold ezüstös, sápadt sarlója, mely a ragyogó nap fényét tükrözte vissza a sötétségbe burkolózó óceánra.

Kóbor felemelte az arcát, és rámeredt a nyugati égen függő messzi, tündöklő holdsarlóra. Sokáig nézte mereven, majd felállt, kiegyenesedett, s két kézzel úgy emelte föl a botját, mint harcosok a hosszú lándzsájukat. Körülhordozta a tekintetét az égen, a tengeren, a barna, dagadó vitorlán s barátja arcán.

— Esztariol — szólalt meg végre —, látod, sikerült. Vége már. — Felnevetett. — A seb begyógyult, újra egészséges vagyok, és szabad. — Aztán botjára hajtva a fejét zokogni kezdett, akár egy gyermek.

Egészen eddig a pillanatig Bükköny riadt aggodalommal leste minden mozdulatát, hisz nem tudhatta biztosan, mi zajlott le a sötétség földjén. Kételkedett, vajon Kóbor ül-e valóban mellette a csónakban, és órákig ugrásra készen állt, hogy ha kell, feltépje a horgonnyal a csónak palánkját, s elsüllyessze a tenger közepén, inkább, mint hogy Óceánföld kikötőibe vigye a Kóbor alakját, külsejét magára öltött rémséges szörnyeteget.

Ám amikor meghallotta barátja szavait, kételye szertefoszlott. Kezdte már érteni az igazságot, hogy Kóbor se el nem bukott, se győzelmet nem aratott, hanem azzal, hogy halála árnyékát a maga nevén szólította, magát tökéletes egésszé kovácsolta: emberré, ki egészen ismervén önnön igaz valóját, más hatalmat maga fölött nem fogad el, csakis saját magát, s aki ennélfogva életét magáért az életért éli, nem pedig a rombolás vagy fájdalom vagy gyűlölködés vagy a sötét erők szolgálatában. Az Éa teremtésé ben, a legősibb énekben az áll: „Csak csöndben a szó, csak éjben a fény, csak elmúlásban a lét: sebes röptű sólyommadár a tiszta égen át.” E dalt Bükköny harsogva énekelte immár, hogy a csónakot nyugat felé kormányozta, háttal a hideg téli szélnek, mely a Nyílt-tenger végtelen sötétségéből áradt utánuk.

Kétszer nyolc nap vitorlázás után pillantották meg először a szárazföldet. Sokszor kellett addig bűvös igékkel édesített tengervízzel feltölteniük a vizestömlőket; halásztak is, de még a halászok rigmusaival is csak szerény zsákmányra tettek szert, ugyanis a Nyílt-tenger halai nem tudták, milyen néven hívják őket, s a mágiával mit sem törődtek. Amikor már semmi ennivalójuk nem maradt, csak néhány darabka füstölt hús, Kóbornak eszébe jutott Árnika meg amit akkor mondott, amikor a tepsiből elcsent egy pogácsát, hogy mennyire bánni fogja majd a lopását, amikor a tengeren éhség tör reá; a szeme is kopogott Kóbornak az éhségtől, az emlék mégis jókedvre derítette. Árnika ugyanis azt is megmondta, hogy mindketten, a bátyja is és ő is hazatérnek majd.

A varázsszél révén csak három napig tartott az útjuk kelet felé, haza, nyugat felé azonban tizenhat napig hajóztak. Soha senki nem tért még vissza ily nagy útról a Nyílt-tengerről, mint a két ifjú varázsló, Esztariol és Kóbor, télen, enyészőkor, nyitott halászcsónakjukon. Nem rontottak rájuk nagy viharok, s szépen, egyenletesen haladtak a tájoló és az iránycsillag, a Vértes Vándor segítségével, a kifelé tartó úthoz képest némileg északnak tartva. Így tehát nem Végörvénybe mentek vissza, hanem Vérteszk és Bög között — azokból mit sem látva — húztak el, s legelőször Rézgás sziget legdélibb partfokát pillantották meg, mint szárazföldet. A parti szirtek mint valami hatalmas erődítmény falai magasodtak a hullámok fölé. A hullámtörők felett tengeri madarak köröztek vijjogva, s az apró falvak tüzeinek kékes füstjét a szellők libegtették tova.

Harishig innen már nem tartott sokáig az út. Az izméri kikötőbe egy csendes, sötét estén, havazás előtt futottak be. Kikötötték a Messzilátó t, csónakjukat, amellyel eljutottak a halál birodalmának partjaira meg vissza, s a keskeny utcákon felballagtak a varázsló házához. Szívük repesett a boldogságtól, amikor beléptek az otthon barátságos, békés melegébe, s Árnika örömujjongással röpült az üdvözlésükre.

Ha a harishi Esztariol ígéretéhez híven költött is éneket Kóbor eme legelső nevezetes tettéről, az bizonyára elveszett. A Keleti-peremvidéken regélnek azonban egy csónakról, amely többnapi hajóútra mindenféle tengerparttól a feneketlen óceán közepén szárazra futott. Harishon azt beszélik, Esztariol volt ez a hajós, Tok szigeten meg úgy mondják, két halász volt, kiket vihar sodort ki messze a Nyílt-tengerre, Horoshon azonban a mese úgy szól, hogy egy horoshi halász megfeneklett a láthatatlan homokpadon, s még most is ott bolyong. Íme, csupán néhány legendatörmelék maradt az árnyról szóló históriából, melyek mint az uszadékfa sodródtak szigetről szigetre az évek hosszú folyamán. A Kóbor tettei ben azonban említés sincs erről az útról, sem Kóbornak az árnnyal való találkozásáról, vagyis mielőtt sértetlenül megjárta a Sárkányok Útját, visszahozta Vandór-Akbé gyűrűjét az Atuáni Sírokból Enyhelyre, és végül visszatérve Kútfőre a világ összes szigetének főmágusává lett.