Ursula Le Guin: A Szigetvilág varázslója

— Akkor hát légy óvatos, nehogy megint zombitalakban találkozzál vele.

— Azt hiszem — felelte Kóbor tenyerét a vöröslő parázs felé tartva, mintha borzongás futott volna át rajta —, azt hiszem, erre nem kerül már sor. Hozzám van az már láncolva, akárcsak én őhozzá. Már nem tud megszabadulni tőlem, hogy valaki másra vesse magát, elrabolja akaratát, s kifossza emberi mivoltából, mint ahogy Szighorral tette. Csak engem tudna a hatalmába keríteni. Ha csak egyszer is elgyöngülnék, s menekülni próbálnék, hogy eltépjem a köteléket, az számomra a véget jelentené. És mégis, amikor utolértem, s minden erőmmel megragadtam, hipp-hopp elillant, mintha ott se lett volna… De ha százszor elfut is előlem, nem menekülhet, én mindig rátalálok. Hozzá vagyok kötve ehhez az iszonytató, rémséges szörnyeteghez, s örökkétig hozzá is leszek, hacsak ki nem találom az egyetlen szót, amely megfékezi: a nevét.

Barátja töprengve kérdezte:

— A sötétség honában léteznek-e nevek?

— Nemsher, a főmágus azt mondta, nem. Mesterem, Oromon máshogyan vélekedett.

— „Kifogyhatatlanok a mágusok érvei” — idézte Bükköny kesernyés mosollyal.

— Az Őserőket szolgáló rosszáni várúrnő megesküdött, hogy a kő elárulja nekem az árny nevét, de arra nem sokat adtam. Aztán volt egy sárkány is, aki az árny nevét ajánlotta cserébe a sajátjáért, csak hogy megszabaduljon tőlem; akkor arra gondoltam, hogy mágus ne álljon le sárkánnyal alkudozni, mert az okosabb nála.

— Okos, de kegyetlen. És miféle sárkány volt az? Nem is mondtad, hogy sárkányokkal társalogtál, amióta nem láttalak.

Késő éjszakáig beszélgettek, s bár minduntalan visszakanyarodtak Kóbor sötét jövőjének taglalásához, újbóli együttlétük öröme minden mást felülmúlt; sem idő, sem távolság nem téphette szét erős és megingathatatlan szeretetüket, barátságukat. Reggel Kóbor a barátja házában ébredt, s álmossága ellenére oly jó érzés töltötte el, mintha minden bajtól és gonosztól védett biztonságos fészekre lelt volna. Egész nap ez az álomszerű, békés hangulat lengte körül, de nem tartotta kedvező előjelnek, inkább csak ajándéknak. Biztosra vette, hogy amint elhagyja e házat, az utolsó menedék is elvész számára, ezért boldog akart lenni, legalább e kurta álom erejéig.

Minthogy Bükkönynek gondoskodnia kellett egy s másról, mielőtt Harisht elhagyja, a varázslóinasként mellette szolgáló legénykével együtt ellátogattak néhány szomszédos faluba. Kóbor Árnikával meg annak ifjabb bátyjával, Lombárral maradt. Bükköny öccse még mindig gyermeknek látszott, nem volt sem megáldva, sem megverve varázslói hajlammal; Harishon, Tokon és Horoshon kívül soha semerre nem járt, élete könnyű volt, s háborítatlan. Kóbor csodálta, s kissé irigyelte is, s pontosan így érzett iránta Lombár is: igen furcsállták egymásban, hogy olyannyira különböznek, pedig mindketten tizenkilenc esztendősek. Kóbor azon álmélkodott, hogy valaki, aki megélt tizenkilenc évet, hogy lehet ily gondtalan. Lombár rokonszenves, derűs arcát nézve Kóbor magát nyúzottnak és fanyarnak érezte, nem is sejtve, hogy Lombár még az arcát elcsúfító forradásokért is irigyli őt, melyeket a sárkánykarmok nyomának hitt, s kétségkívül az igazi hős rúnáinak s ismertetőjegyeinek vélt.

Tehát a két ifjú némiképp elfogódottan bánt egymással, nem úgy azonban Árnika, kiről hamar elmúlt a megilletődés, lévén a saját házában, s annak gazdasszonya. Kóbor igen nyájas volt Árnikához, aki rengeteg kérdéssel halmozta el, mondván, hogy Bükköny sosem hajlandó beszélgetni vele. A két nap alatt sokat serénykedett Árnika, búzalisztből pogácsát sütött, szárított halat, húst és más elemózsiát csomagolt útravalóul a csónakba, míg Kóbor meg nem állította, hisz nem akart megállás nélkül elvitorlázni Magadorba.

— Hol az a Magador?

— Messze-messze, künn a Nyugati-peremvidéken, hol annyi a sárkány, mint másutt az egér.

— Akkor inkább maradjatok itt keleten, a mi sárkányaink aprók, akár az egerek. De hát ehol a hús; biztosan elég lesz? Valamit mégsem értek, Karvaly. Te meg a bátyám mindketten nagy hatalmú varázslók vagytok, egy intésetekre, egy eldünnyögött varázsigétekre nyomban bekövetkezik, amit csak kívántok. Hogy lehet, hogy az éhség titeket is meglep? Ha a vacsoraidő a tengeren ér benneteket, miért nem mondjátok egyszerűen, „pecsenye”, mire a pecsenye hipp-hopp, ott terem, ti pedig megeszitek?

— Hát, éppenséggel megtehetnénk. Csakhogy nekünk sincs igazán ínyünkre, hogy éhünket szavakkal verjük el. Pecsenye! Elvégre üres szó csupán… Hiába tesszük ínycsiklandozóvá, ízletessé, sőt laktatóvá, akkor is csak szó marad. Becsapja a gyomrot, nem ad erőt az éhes embernek.

— Egyszóval a varázslók nem szakácsok — szólt közbe Lombár, aki Kóborral szemben a kemencepadkán ült, s puhafából egy dobozfedelet farigcsált; foglalkozását tekintve asztalos volt, de nem a buzgó fajtából.

— A szakácsok se varázslók, sajnos — tette hozzá Árnika, ki a sütő előtt térdelve figyelte, barnul-e már az utolsó tepsi pogácsa. — De még mindig nem értem, Karvaly. Láttam a bátyámat, sőt még az inasát is egyetlen szóval világot gyújtani, a sötétséget eloszlatni: fényt, ragyogást, amely világosságot ád.

— Igen — felelte Kóbor. — A fény erő. Roppant nagy erő. Általa létezünk. Az viszont önmagától fogva létezik, tőlünk függetlenül. A napfény meg a csillagfény idő, az idő pedig fény. A napfényben, a napokban és években élet lakozik. Az élet fényt teremthet a sötétségben, ha a nevén nevezi. Többnyire azonban, amikor azt látod, hogy egy varázsló a nevén szólít, megidéz valamit, valami tárgyat, az nem ugyanaz, a megidézett erő nálánál nem nagyobb, s ami megjelenik, az csak káprázat. Olyasvalamit elővarázsolni s az igazi nevét kimondva előteremteni, ami viszont egyáltalán nincs ott, már nagy-nagy tudást igényel, könnyelműsködni vagy pusztán éhséget csillapítani véle nem való. Árnika, a sárkánykád megdézsmálta a pogácsát!

Árnika oly erősen fülelt szemét Kóborra függesztve, hogy nem vette észre, amikor a gekkógyík lecsusszant jó meleg ülőkéjéről, az üst kampójáról a kemence fölül, és elcsent egy nála is nagyobb pogácsát. Árnika ölbe vette a kis pikkelyes jószágot, s miközben megetette pogácsadarabkákkal és morzsákkal, azon töprengett, amit Kóbortól hallott.

— Vagyis nem tudnál elővarázsolni egy igazi pecsenyét anélkül, hogy meg ne bolygatnád a… Pedig a bátyám folyton-folyvást ezt emlegeti… Nem jut eszembe, minek hívják…

— Az ekvilibriumot — bólintott méltóságteljesen Kóbor, mivelhogy Árnika igen komoly ábrázattal beszélt.

— Igen. Csakhogy amikor hajótörést szenvedtél, egy többnyire varázsigékből összetákolt csónakkal vitorláztál tovább, ami még csak nem is szivárgott. Az is káprázat volt?

— Nos, részben igen, mivelhogy nem szeretem, ha a tenger jókora likakon búvik be a csónakomba, ezért megfoltoztam a rend kedvéért. A csónak ereje azonban nem volt káprázat, sem látszat, hanem egy másik tudománynak, a megkötő varázslatnak volt az eredménye. Összefogtam a deszkákat, összekötöttem, hogy kerek egészet, csónakot alkossanak. Mert mi a csónak, ha nem olyasmi, amibe nem szivárog be a víz?

— Ültem már olyanokban, amiket meregetnem kellett — szólt Lombár.

— Szivárgott az enyém is, persze, ha nem figyeltem oda, hogy a varázslat egyfolytában hasson. — Kóbor kihajolt a sarokból, ahol ült, felkapott egy pogácsát a tepsiről, és a markába rejtette. — Én is elcsentem egy pogácsát!