Ursula Le Guin - A Szigetvilág varázslója

Enyhe félelem költözött ettől Bükköny szívébe, s azon kezdett tanakodni, vajon mennyi varázsereje marad neki is meg Kóbornak is, ha egyre csak távolodnak az emberlakta vidékektől.

Éjjel megint Kóbor őrködött, s egész éjszaka kelet felé haladtak. A következő reggelen a világszél lanyhult egy kissé, s a nap szeszélyesen ki-kisütött; a hömpölygő tengerár azonban oly óriási hullámokat vetett, hogy a Messzilátó nak egészen megdőlve, mintha hegyeket mászna, kellett a hullámok hátára felkapaszkodnia, majd hirtelen alábuknia a hullámvölgyekbe, aztán újra fel, újra le, vég nélkül.

E nap estéjén Bükköny törte meg a hosszú csöndet.

— Barátom — szólt —, mondád, bizton földet érünk egykor. Látomásod nem vonom én egy csöppet sem kétségbe, de eszembe jutott, hátha becsap, félrevezet téged ez az árny, amit követsz, s oly messzire csábít az óceán mélyére, ahová embernek mennie már nem lenne szabad. Hiszen ismeretlen vizeken hatalmunk elváltozhat, megcsappanhat. Egy kísértet meg se nem fárad, se nem éhezik, se meg nem fullad.

Egymás mellett ültek az evezőspadon, Kóbor mégis mintha irdatlan messzeségből, feneketlen szakadékon át tekintett volna a barátjára. Szeme fénye megtört, s a válasz nehezen szakadt ki belőle. Végre kinyögte:

— Esztariol, közeledünk.

Bükköny nyomban tudta, hogy igazat szól. Igen megrémült. Kezét mégis Kóbor vállára téve annyit mondott csak:

— Ha így van, akkor jól van.

Éjszaka megint Kóbor őrködött, nem bírván aludni a sötétben. Nem aludt azután sem, hogy a harmadik nap felvirradt. Továbbra is száguldottak megállíthatatlanul, könnyed és rettenetes iramban a hullámokon, s Bükköny bámulattal figyelte, mily roppant erővel szítja még most is Kóbor óráról órára a varázsszelet itt künn a Nyílt-tengeren, hol Bükköny magát már egészen erőtlennek s elveszettnek érezte. Csak mentek, mentek mindegyre előre, Bükköny már el is képzelte, mint fog Kóbor állítása beigazolódni, amikor átlendülnek keleten a napvilág kapuin s túl azon is, hol a tengerek erednek. Kóbor a csónak orrában kuporgott, s nézett előre, mint mindig. Most azonban nem az óceánt figyelte, vagy legalábbis nem azt az óceánt, amit Bükköny látott, e roppant, hömpölygő víztömeget az égbolt kupolája alatt. Kóbor szeme feketeséget látott, a szürke tengerre és a szürke égre ráboruló, egyre sűrűsödő s terjedő sötét fátylat. Bükköny ebből semmit sem érzékelt, csak amikor a barátja arcára tekintett, pillantotta meg ő is a rajta tükröződő sötétséget. A csónak rohant tovább. S akkor mintha kettéváltak volna, noha ugyanabban a csónakban ültek, s ugyanaz a szél hajtotta őket előre: Bükköny ment tovább keletnek e világ tengerén, Kóbor pedig átsiklott egy másik világba, hol nem volt se kelet, se nyugat, se napkelte, se napnyugta, s csillagok sem ragyogtak.

Akkor Kóbor hirtelen talpra szökkent a csónak orrában, és hangosan felkiáltott. A varázsszél elült. A Messzilátó elveszítette a sebességét, s mint valami apró szálka sodródott föl-le a toronymagas, háborgó hullámokon. Noha megveszekedetten tombolt az északi szél, a barna vitorla csüggedten, lazán lógott. A csónak meg csak hányódott ide-oda az ár lomha hömpölygését követve, irányát vesztve.

Kóbor megszólalt:

— Vond le a vitorlát — mire Bükköny serényen engedelmeskedett, Kóbor pedig közben kioldotta az evezőket, bedugta a nyílásokba, és nekifeszült az evezésnek.

Bükköny, ki csak az emelkedő-süllyedő hullámokat látta körös-körül mindenütt, nem értette, miért kellett evezéshez folyamodniuk, de várt, míg aztán hamarosan fel nem fedezte, hogy a világszél süvöltése tompább, a hullámzás pedig enyhébb lett. A csónak bukdácsolása is szelídebbé vált, s végre úgy tűnt, előresiklik Kóbor erős evezőcsapásainak köszönhetően a szinte elnyugodott vízfelületen, mintha körülzárt öbölbe kerültek volna. S bár Bükköny nem látta, amit Kóbor — ki folyton-folyvást hátratekingetett valamire, ami a csónak előtt kellett hogy legyen —, a mozdulatlan csillagok alatt elnyúló sötét lankákat, varázslószeme azért kezdte már kivenni a csónak körül a hullámvölgyekben felgyűlő sötétséget, s észrevette, hogy a fodrozódó hullámok szépen elsimulnak, mintha homokos meder fölött siklanának.

Ha ez bűvös káprázat volt, hihetetlenül erősnek kellett lennie: szárazföldnek tüntette fel a Nyílt-tengert. Bükköny összeszedve minden bátorságát és eszét, elkezdte mondani a feltáró rigmust, ügyelve minden óvatosan kiejtett szótagnál, hogy történik-e valami változás vagy torzulás a mélységes óceán eme különös sekéllyé válását, kiszáradását eredményező látomásban. De semmi sem történt. A varázsigéinek talán itt nem volt semmi erejük, s lehet, hogy egyébként is csak a maga látomására lettek volna hatással, s nem az itt működő mágikus hatalomra. Vagy lehet, hogy mégsem káprázat ez az egész, és valóban a világ végére érkeztek.

Kóbor semmi mással nem törődve evezett, egyre lassabban immár, hátra-hátratekintve, csatornák, zátonyok és sekélyesek között kanyarogva, melyeket csak az ő szeme látott. A csónak megremegett, ahogy a gerince feneket ért. Feneketlen mélység kellett, hogy legyen alattuk, a csónak mégis szárazra futott. Kóbor behúzta az evezőket, de zörgésük rettenetes volt, hiszen semmilyen más hang nem hallatszott. Elnémult a víz, a szél, a fa és a vitorla hangja, elveszett egy talán örökké tartó, mélységes mély csöndben. A csónak nem mozdult. A tenger homályos, dermedt homokká változott. Semmi sem mozdult, sem a sötét égen, sem ezen a valószínűtlen szárazföldön, mely körös-körül, ameddig a szem ellát, a sűrűsödő sötétségbe veszvén elterült.

Kóbor felállt, és botját megmarkolva könnyedén átlépett a csónak peremén. Bükköny várta a csobbanást, hogy alámerül a tengerben, amely bizonyos, hogy ott volt e mögött a vizet, eget és fényt eltakaró, száraz és homályba vesző lepel mögött. De a tenger eltűnt. Kóbor ellépett a csónaktól. A sötét homokban kirajzolódtak lábnyomai, s léptei alatt homok súrlódását lehetett hallani.

Botja fényleni kezdett, de nem lidércfényt, hanem éles, fehér ragyogást árasztott magából, s hamarosan oly tündöklően világított, hogy ujjain is átvöröslött a bot izzása.

Kóbor ellépdelt a csónaktól, irány nélkül. Irány nem létezett, sem észak, sem dél, sem kelet, sem nyugat, csak valami felé vagy attól el.

A bámuló Bükkönynek úgy tűnt, mintha valami óriási, lassan mozgó csillag haladna a sötétségben, amely körül még sűrűbb, feketébb sötétség gyűlt össze. Észrevette ezt Kóbor is, ki egyre csak előrenézett, át a fényességen. Kis idő múlva egyszer csak a fénykör halovány, legtávolabbi szélében megpillantott egy árnyat, mely a homok felett őfelé közeledett.

Először alaktalan volt, aztán hogy közelebb ért, emberi kinézetet öltött. Ősz hajú, zord öregembernek tűnt, de alighogy Kóbor apjára, a bronzkovácsra ismert benne, máris fiatal emberré változott: Jáspissá. Jáspis pökhendi, jóképű ifjú arcát, ezüstcsatos szürke köpönyegét s merev lépteit látta az alakban viszont, ki tekintetét gyűlölködve szegezte reá a sötét légen át. Kóbor nem állt meg, csak lelassította lépteit, s botját kissé magasabbra emelte. A bot felragyogott, fényében lehullott Jáspis külsője az alakról, s helyette Tarpáni közeledett tovább feléje. Tarpáni arca azonban püffedt volt, és fakó, mint egy vízbe fúlt emberé, s kezével furcsán intett, mintha hívná Kóbort. Ő azonban most sem állt meg, csak haladt előre, pedig már csak pár méter választotta el őket. Akkor a lény váratlanul teljesen elváltozott, kiterjeszkedett kétfelé, mintha óriási, keskeny szárnyakat növesztett volna, s közben vonaglott, dagadt, zsugorodott. Kóbor egy pillanatra meglátta Szighor fehér arcát, majd két kimeredő, zavaros szemet, aztán hirtelen egy eltorzult ajkú, rémületbe merevedett arcot — hogy emberé vagy szörnyetegé, azt nem tudta —, melynek a szeme helyén feneketlen fekete üresség nézett vissza rá két lyukon.