Ursula Le Guin - A Szigetvilág varázslója

— Végörvény lesz, olybá tűnik — mondta Bükköny. — A Világ Vége. Ettől keletre és délre a térképek üresek.

— Meglehet, hogy a lakói ismernek még távolabbi szigeteket — felelte Kóbor.

— Miért mondod ezt? — kérdezte Bükköny, mert Kóbor hangjában szorongást érzett; válasza azonban most is homályos volt, és különös:

— Nem arra — mondta Végörvény felé vagy inkább azon túl, azon át nézve —, nem arra. Nem a tengeren. Nem a tengeren, hanem a szárazföldön. Miféle földön? A Nyílt-tenger forrásán túl, a kezdetek előtt, a napvilág kapui mögött…

Utána elhallgatott, és amikor megint megszólalt, már a szokott hangján tette, mintha felszabadult volna valami varázslat vagy igéző látvány hatása alól, s nem is emlékezne rá.

Végörvény kikötője sziklafalak közti szurdok bejáratában állt a sziget északi partján, s a város összes kunyhója észak és nyugat felé nézett, mintha az egész sziget ily roppant távolságból is arccal mindegyre Óceánföld felé, az emberiség felé fordult volna.

Az idegenek érkezését izgalom és riadalom kísérte, hiszen ebben az évszakban még sohasem merészkedett csónak a tengerre Végörvény környékén. Az asszonyok mind a cserényfalú kunyhók ajtóiból kukucskáltak kifelé, gyermekeiket a szoknyáik mögé rejtve, s félénken húzódtak vissza a kunyhók sötétjébe, ahogy az idegenek a tengerpartról felfelé lépkedtek. A rossz rongyokban didergő ösztövér férfiak komoran körbefogták Kóbort és Bükkönyt, s mindegyikük szekercét vagy kagylóhéj kést tartott a markában. Ám amint bizalmatlanságuk eloszlott, az idegeneket igen meleg fogadtatásban részesítették, vége-hossza nem volt a kérdéseiknek. Ritkán tévedt feléjük hajó még Szikesről vagy Loraleyről is, mivel semmit sem tudtak bronzért vagy nemesebb árukért felajánlani cserébe; nem volt még csak fájuk sem. Csónakjaik gyékényből szőtt lélekvesztők voltak, s bátornak számított az a tengerész, aki azzal Goszkig vagy Kornwallig elmerészkedett. Egészen egymagában élt itt ez a nép a térképek legszélén. Nem volt se boszorkányuk, se varázslójuk, láthatóan nem azért bámulták meg az ifjú varázslók botjait, mert fölismerték volna a mibenlétüket, hanem az oly igen értékes anyagukért, a fáért. Vezetőjük, vagyis a szigetgazdájuk egy vénséges vén ember volt, egyedül csak ő látott már életében szigetvilági halandót. Következésképpen Kóbor maga volt a csoda számukra, az apák elébe hordták kicsiny fiaikat, hadd lássák a szigetvilágit, s emlékezzenek reá öreg napjaikban is. Gontról még sosem hallottak, csak Enyhelyről és Éáról, s enyhelyi nagyúrnak tartották Kóbort. Ő pedig igyekezett megfelelni minden kérdésükre a nagy fehér várost illetően, amit még maga sem látott. Amint lassan beesteledett, Kóbor nyugtalansága egyre növekedett, végül aztán a falusiakhoz fordult, kik a vendégkunyhó kecskeganéjgőzös melegében, hitvány rekettyerőzsével táplált tűz körül szorongva ültek, s megkérdezte:

— Mi fekszik e szigeten túl, tovább keletre?

Hallgattak mindnyájan, ki nevető, ki zord ábrázattal.

A vén szigetgazda válaszolt:

— A tenger.

— Más föld már nincsen?

— Ez itten a Világ Vége. Ezen túl nincs más föld. Semmi sincs, csak víz a világ pereméig.

— Bölcs emberek ezek, atyám — szólt közbe egy fiatalabb falubéli —, tengerjárók, nagy hajósok. Hátha ők tudnak egy olyan földről, miről mi még csak nem is hallottunk.

— Mitőlünk keletre más földet nem lelnek — szögezte le a vénember, s szemét Kóborra függesztve nem szólt semmi többet.

Aznap éjjel a két ifjú a vendégkunyhó füstös melegében aludt. Napkelte előtt Kóbor suttogva keltegette barátját:

— Ébredj, Esztariol! Nem maradhatunk, mennünk kell!

— Miért ily korán? — kérdezte Bükköny laposakat pislantva.

— Korán? Hisz máris elkéstünk! Nem iparkodtam eléggé. Az árny egérutat nyert, számomra ez végzetes lehet. Nem szabad, hogy megszökjön előlem, követnem kell, bárhová is. Ha elvesztem a nyomát, elveszek én is.

— Merrefelé megyünk?

— Keletnek. Gyere! A vizestömlőket már megtöltöttem.

Odahagyták hát a kunyhót, mielőtt bárki felébredt volna a faluban, s csak egy csecsemő sírt fel valamelyik viskóban, de el is hallgatott nyomban. A gyér csillagfénynél lebotorkáltak a szurdok bejáratához, eloldották a Messzilátó t a kikötőbakul szolgáló kőhalomról, és a fekete vízre tolták. Azzal nekivágtak keleti irányban a Nyílt-tengernek, az enyésző első napján, virradat előtt.

Aznap derült égbolt köszöntött rájuk. A világszél hevesen és dermesztően fújt északkelet felől, Kóbor mégis felgerjesztette a varázsszelet: ez volt első bűvös mutatványa azóta, hogy a Kezek szigetéről útnak indult. Vitorlásuk csak úgy röpült keleti irányban. A nekicsapódó hatalmas és szikrázó tajtékot fröcskölő hullámok keményen megtáncoltatták ugyan a csónakot, de derekasan állta a rohamot, amint azt építője ígérte, engedelmeskedve a varázsszélnek, mint akármelyik varázslatból szőtt hajócska a kútfői időkben.

Kóbor egész délelőtt csak akkor nyitotta szóra a száját, amikor a szélgerjesztő igézetet vagy a vitorlát szilárdító bűvöletet kellett újraéleszteni, így hát Bükköny tovább szunyókált, bár kényelmetlenül kucorogva a csónak farában. Délben ettek pár falatot. Kóbor szűkmarkúan osztotta ki az ételt, ami nyilvánvaló baljós előjel volt, de mindketten megjegyzés nélkül rágcsálták el a szelet sózott halat és a pogácsadarabot.

Egész délután hasították tovább a hullámokat kelet felé, sohasem lanyhuló iramban, hátra se pillantva. Egyszer csak Kóbor a következőt kérdezte:

— Te kiknek hiszel, azoknak-e, akik szerint a Külső-peremvidékeken túl csak üres, puszta tenger húzódik, vagy azoknak, akik úgy vélik, a világ túlsó felén végtelen sok, még fel nem fedezett föld s sziget terül el?

— Ezúttal azokkal értek egyet — felelte Bükköny —, akik szerint a világnak csak egyetlenegy lapja van, s aki túlságosan a szélére merészkedik, az könnyen leeshet róla.

Kóbor nem mosolygott ezen; semmi jókedv nem maradt benne.

— Ki tudja, mit talál az ember odakünn? Minekünk, szárazföldhöz s tengerhez szokott halandóknak sejtelmünk se lehet róla.

— Akik megpróbálták kideríteni, nem tértek vissza többé. S hajók sem jártak minálunk ismeretlen földrészekről soha.

Kóbor nem felelt.

Egész nap, egész éjszaka vágtattak az óceán hatalmas áramlatain kelet felé a mágia lankadatlan szelétől hajtva. Alkonyattól a hajnali szürkületig Kóbor őrködött, mivel még mindig erőteljesebb volt az erő, mely vonzotta vagy inkább vezérelte az éjszaka sötétjében. Fáradhatatlanul meredt előre, pedig holdfény híján semmi egyebet nem látott, mint a festett szemeket a csónak világtalan orrán. Virradatra sötét arca szürke lett a kimerültségtől, s a hidegtől úgy meggémberedett, hogy alig tudott elnyújtózni, hogy pihenjen. Odasúgta Bükkönynek:

— Tartsd a nyugati varázsszelet, Esztariol! — azzal álomba merült.

A napkeltéből semmi sem látszott, mert eleredt az eső, s északkelet felől a csónak elejét paskolta. Nem vihar volt, csak a szokásos hosszú, hideg téli zivatar. Hamarosan minden átnedvesedett a nyitott csónakban, nem segített a kanavásztakaró sem; Bükköny is úgy érezte, mintha csontig átázott volna, Kóbort pedig reszketés rázta álmában. Barátját s talán magát is megsajnálva Bükköny megkísérelt kissé elfordulni az őket szakadatlanul s könyörtelenül püfölő záporesőtől. Idővető varázslatának azonban — noha Kóbor utasítására a varázsszél erejét s egyenletességét fenn tudta tartani — nem volt semmi foganatja ily távol a szárazföldtől, s a nyílt tengeri szél fittyet hányt a parancsának.