Ursula Le Guin: A Szigetvilág varázslója

Ajánlás Fivéreimnek, Cliftonnak, Tednek és Karlnak.

Gont szigete, mely egyetlen hegyvonulat, s csúcsa vagy egy mérföldnyire tör a vihar szaggatta Északkeleti-tenger fölé, a varázslóiról nevezetes tájék. A magasan fekvő völgyek városaiból s a sötét, szűk öblök kikötőiből sokan felkerekedtek a gontiak közül, hogy a Szigetvilág nagyurainak szolgálatába álljanak városaik mágusaként, varázslójaként, vagy hogy kalandvágytól hajtva, csodákat téve bolyongjanak szigetről szigetre egész Óceánföldön át. Közöttük — mint mondják — a legnagyobb, s tengerek vándorának kétségkívül a legnagyobb, a Karvaly nevezetű ember volt, ki már a maga idejében sárkányvitézzé s főmágussá is lett. A Kóbor tettei és más énekek sora őrzi élete történetét, ám ez a mese még a hírnevét s az énekek születését megelőző időről regél.

Egy eldugott faluban, Tízégerben született, fent a hegyekben, az Északi-völgy mélyén. A falu alatt, a völgy oldalában legelők és szántóföldek ereszkedtek lágyan a tenger felé, s városok pihentek az Ár folyó partjain a falu fölött csak erdők kapaszkodtak gerincről gerincre a kopár havasok felé.

A gyermekkori nevét, hogy Hóka, anyjától kapta, akitől mindössze ezt és az életét kaphatta, mivelhogy meghalt, mielőtt fia az első esztendőt betöltötte volna. Apja, a falu bronzkovácsa mogorva, szófukar ember volt, s minthogy Hóka hat fivére, nála sokkal idősebbek lévén, egymás után mentek el a háztól földművesnek vagy hajósnak vagy kovácsnak az Északi-völgy más városaiba, nem volt senki, aki szerető gonddal vette volna körül a gyermeket. Erőteljes, nyurga vadóc lett, fürge és harsány, dacos és indulatos. A többi falubeli gyerkőccel együtt kecskét őrzött a forrásvidék fölötti meredek réteken, majd amikor annyira megerősödött, hogy föl-le tudta rángatni a hosszú fújtatószárakat, apja maga mellé vette kovácssegédnek, s fizetségként bőven osztott pofont s korbácsütéseket. Hókának nem sok hasznát lehetett venni. Elillant mindig, mint a kámfor; hol az erdő mélyén kószált, vagy az Ár sekélyeseiben úszkált, mely hideg vizű, sebes sodrú, mint Gont szigetén minden folyó, hol meg sziklákon és szakadékokon át kúszott az erdőhatáron túl fel a magasba, honnan megláthatta a széles tükrű északi óceánt, melyen Perregálon túl szigetnek nyoma sincsen már.

Elhunyt anyjának egyik nővére a faluban lakott. Ő viselte gondját a kisdednek, míg kellett, de neki magának is megvolt a dolga, ezért hát nem törődött vele tovább, amint a gyermek el tudta látni magát. Ám egy napon, amikor a fiú hétesztendős volt, s tanulatlan elméje mit sem sejtett a világban uralkodó tudományokról és erőkről, meghallotta, ahogy nagynénje egy kecskét szólongatott, mely egy kunyhó zsúpfedelére ugrott fel, s nem volt hajlandó lejönni onnét, csak amidőn nénje egy bizonyos versikét rikkantott reá, szökkent le rögvest a jószág. Másnap, amint hosszú szőrű kecskéit terelgette Hóka a Nagy-szakadék legelőin, odakiáltotta nekik a hallott szavakat, bár se céljukat, se értelmüket, sem pedig mibenlétüket nem gyanította:

Hangosan kántálta el a versikét, s a kecskék megindultak feléje. Rohanvást jöttek egyszerre mind, némán. Sárga fényű, komor tekintetüket Hókára szegezték.

Ő csak nevetett, és újra elharsogta a rigmust, mellyel a kecskéket úgy megbabonázta. Azok még közelebb jöttek, s tülekedve szorongtak körüle. Hóka egyszerre megrémült vaskos, hegyes szarvuktól, különös szemüktől s különös némaságuktól. Megpróbálta lerázni őket, s futásnak eredt, de a kecskék egy csomóban rohantak vele. Ekként robogtak be aztán a faluba az összezsúfolódott kecskék, mintha kötéllel tekerték volna őket szorosan körbe, a nyáj közepén a síró-rívó fiúval. A falusiak kifutottak a házakból, szidták a kecskéket, s kacagták a fiút. Előjött a fiú nénje is, de ő nem nevetett. Szólt valamit a kecskéknek, mire azok mekegve, legelészve bóklászni kezdtek, felszabadulva az igézet alól.

— Jöjj velem! — szólt az asszony Hókának.

Elvitte a kunyhójába, hol magában éldegélt. Gyermekeket általában nem eresztett be oda, így azok messze elkerülték a helyet. Az alacsony, sötét és ablaktalan viskóból gyógyfüvek illata áradt: menta, vadfokhagyma és kakukkfű, cickafark, örvénygyökér és pipitér, csillaghúr, szarkaláb, baradicskóró és babér, melyek a mestergerendára akasztva száradtak. A füvesasszony keresztbe vetett lábbal ült a tűz mellett, majd borzas fekete haja mögül a fiúra sandítva megkérdezte, mit mondott a kecskéknek, és vajon tudja-e, miféle vers volt az. Amikor látta, hogy Hókának fogalma sincs róla, és a kecskék mégis megigézve követték őt, rájött, hogy született adottság benne az erő.

Hogy testvérhúga fia, az asszonyt közömbösen hagyta, de mostantól más szemmel nézett rá. Megdicsérte, s felajánlotta, hogy megtanítja inkább kedvére való mondókákra, amire például a csiga kitekint a házából, vagy arra, ami lecsalogatja a sólymot az égből.

— Igen, azt a szót tanítsd meg nekem! mondta Hóka, túl a kecskék okozta riadalmon s az okosságának szóló dicsérettől öntelten.

A füvesasszony így szólt:

— Ha megtanítlak is reá, azt a szót sohasem árulhatod el a többi gyereknek.

— Megígérem.

Az asszony elmosolyodott ezen a buzgó együgyűségen.

— Jól van hát. De azért varázslattal pecsételem meg az ígéretedet. Mindaddig néma leszel, míg én föl nem oldom a varázst, s akkor sem — amikor szólnod lehet már — tudod majd kiejteni a szádon, amit tőlem tanultál, ha más esetleg meghallaná. Őriznünk kell mesterségünk titkait.

— Jól van — válaszolt a fiú. Dehogy akarta ő társait beavatni a titokba, hiszen olyasmit vágyott tudni s végbevinni, ami azoknak talány volt s marad.

Hóka csendben ült, mialatt boszorkány nénje feltűzte loboncos haját, megkötötte az övét a derekán, majd maga alá húzott lábbal ismét letelepedett a tűz mellé, s néhány marék levelet szórt a lángokba. Füst gomolygott fel a kunyhóban, betöltve a sötétséget, s az asszony énekelni kezdett. Hangja időnként magasba csapott, majd mélyre váltott, mintha valaki másnak a hangja volna. A dallam csak szállt egyre, miközben a fiú azt sem tudta már, ébren van-e vagy álmodik, a boszorkány sohasem csaholó, vén fekete kutyája pedig füsttől vörös szemmel ott kuporgott mellette. Aztán beszélni kezdett az asszony, Hókának ismeretlen nyelven, s kényszerítette, hogy utánamondjon bizonyos igéket és szavakat, míg létre nem jött a varázs, mellyel Hókát akarta fogva tartani.

— Beszélj — szólott a boszorkány, hogy kipróbálja, hatott-e a bűbáj?

Beszélni azt nem tudott, de Hóka elnevette magát.

A néne kissé megrémült a fiú keménysége láttán, hiszen a tőle telhető legerősebb varázst bocsátotta reá: az volt ugyanis a terve, hogy nemcsak hangját s hallgatását vonja befolyása alá, hanem egyúttal maga mellé köti boszorkányinasnak. A fiú meg — noha igézet alatt állt — csak kacagott. A boszorkány nem szólt semmit. Tiszta vizet locsolt a tűzre, míg el nem oszlott a füst. aztán inni adott a fiúnak. Amikor kitisztult a levegő, s Hóka visszanyerte a hangját, nénje elárulta neki a sólyom nevét, a hívó szót, amire hozzárepül a madár.