Ursula Le Guin - A Szigetvilág varázslója

Fegyver nem ütött sebet a fiún, de sem szólni, sem enni, sem aludni nem bírt; látszólag nem hallotta, mit mondtak neki, s nem ismerte fel a látására betért falusiakat. Egy varázsló sem volt a környéken, aki bajára ismerte volna a gyógyírt. Nénje így szólt:

— Túlfeszítette az erejét, és a tudománya nem volt e]ég, hogy segítsen neki.

Ekként feküdt Hóka süketen és némán, ám ezen idő alatt a történet a fiúcskáról, ki ködszövéssel s árnyak seregével futamította meg a karg lándzsásokat, szájról szájra járt az Északi-völgyön meg a Keleti-rengetegen át s a hegyvidéken keresztül-kasul, mígnem híre a fővárosba, Gonti Kapuba is eljutott. Így történt, hogy a szarv-öbölbeli öldöklést követő ötödik napon egy idegen érkezett Tízégerbe, egy se nem öreg, se nem fiatal ember, födetlen fővel, vállán köpönyeggel, s kezében akkora nagy tölgyfa botot tartott könnyűszerrel, mint ő maga. Az Ár mentén nem fölfelé, folyásiránnyal szemben jött, hanem lefelé, a magas hegyi erdők felől. A falubeli asszonyságok látták rögvest, hogy varázsló, s amikor elárulta, hogy javasember, a kovács házához vitték menten. Az idegen kiküldött mindenkit, kivéve a fiú nénjét és az apját, majd a dikó fölé hajolva — melyen a semmibe révedő szemmel feküdt Hóka — mindössze annyit tett, hogy kezét a fiú homlokára fektette, s megérintette az ajkát.

Hóka lassan felült s körbepillantott. Hamarosan megszólalt, s az erő meg az éhség is kezdett belé visszatérni. Adtak neki enni-innivalót, ő pedig visszafeküdt ismét, sötét, csodálkozó szemét le nem véve az idegen férfiról.

A bronzkovács így szólt az idegenhez:

— Te nem vagy közönséges halandó.

— Nem lesz közönséges ez a fiú sem — felelte a másik. — Tettének híre otthonomba, Re Albiba is eljutott. Eljöttem, hogy megajándékozzam őt nevével, ha — mint mondják — nem lépett még be a férfikorba.

A boszorkány odasúgta a kovácsnak:

— Bátyám, ez nem lehet más, csak Re Albi mágusa, Hallgatag Oromon, aki megfékezte a földrengést…

— Uram — mondta a bronzkovács, ki nem hunyászkodott meg a nagy név hallatán —, fiam a jövő hónapban tölti be tizenharmadik életévét, de mi úgy gondoltuk, hogy beavatását a téli napforduló idejére tennénk.

— Adjatok neki nevet, amilyen gyorsan csak lehet — felelte a mágus —, szüksége van rá. Most teendőim elszólítanak, de visszatérek az általatok kitűzött napra. Ha ti is jónak látjátok, elvinném magammal a fiút. S ha alkalmasnak bizonyul, tanítványommá fogadom, és gondoskodom róla, hogy tehetségéhez méltó iskolákba járjon. Veszedelmes lenne annak elméjét sötétségben hagyni, ki született varázsló.

Oromon oly igen szelíden, de határozottan szólott, hogy még a kovács is rábólintott arra, amit mondott.

Egy ragyogó kora őszi napon, amikor még tarkállnak a levelek a fákon, lett tizenhárom éves Hóka. E napon tért Oromon is vissza a Gont-hegyekben tett barangolása után a faluba, s akkor megtartották a beavatási szertartást. A boszorkány megvonta a Hóka nevet a fiútól, amit mint csecsemő kapott az anyjától. Névtelenül s meztelenül lépett bele a forrás hideg vizébe, hol a magas szirtfal aljában a sziklák közt az Ár ered. Ahogy haladt egyre beljebb, felhők futottak át a nap korongja előtt, és lomha árnyak lebbentek gomolyogva körülötte a medence víztükre fölé. Átlépdelt a túlsó partra, borzongva bár, de komótosan s emelt fővel, ahogy illett, a sebes sodrú, jeges vízben. Amikor odaért, Oromon — ki várta már — kinyújtotta a kezét, megfogta a fiú karját, s elsuttogta igazi nevét: Kóbor.

Imigyen kapta hát meg a nevét, méghozzá olyan embertől, ki a varázserővel mesteri módon bánt.

A szertartásnak régen vége volt már, a falu népe vígan lakmározott, sört kortyolgatott, és hallgatta a völgy végéből jött dalnokot, ki a Sárkányvitézek tettei -ről dalolt, amikor a mágus csöndes hangján ekként szólt Kóborhoz:

— Jöjj, fiú! Végy búcsút a tieidtől, s hagyjuk őket mulatozni.

Kóbor összeszedte a motyóját: egy jó bronzélű kést, amit apja kovácsolt neki, egy bőrzubbonyt, amit a tímár özvegye szabott át a méretére meg egy égerfa botot, amire a nagynénje varázsigét mondott; ingjén s nadrágján kívül egész vagyona ennyi volt. Majd elbúcsúzott földijeitől, mindenkitől, akit csak ismert e világon, s még egyszer végigtekintett a forrásvidék sziklái alatt elnyúló girbegurba falun, az elszórtan álló házakon. Aztán elindult új mestere nyomában a hegyes sziget meredeken lejtő erdőségein át az őszi fényben fürdő lombok s árnyak között.

Kóbor azt képzelte, hogy egy nagy mágus tanítványaként az erő misztériumának s mesterségének egy csapásra válik részesévé. Megérti majd a vadállatok nyelvét s a fák leveleinek beszédét, gondolta, szavára feltámad a szél, s alakját megtanulja kedve szerint változtatni. Tán együtt száguldanak majd mesterével szarvasként, vagy repülnek sasszárnyakon Re Albi felé a hegyeken át.

Csakhogy egyáltalán nem így történt. Útjukat először lefelé, az Északi-völgybe vették, aztán fokozatosan délnek, majd nyugatnak fordultak, megkerülve a hegyet. Éjszakára hol kis falvakban kaptak szállást, hol kint a vadonban tértek nyugovóra, akár a szegény vándormutatványosok, üstfoltozók vagy csavargók. Titkoknak földjére nem tették lábukat. Semmi sem történt. A mágus tölgyfa botja, mit a fiú eleinte félelemmel vegyes tisztelettel szemlélt, nem volt egyéb vaskos vándorbotnál. Eltelt három nap, négy nap, s Oromon még mindig nem ejtett ki a száján egy árva varázsigét sem Kóbor előtt, s egy árva bűvös rúnajelet, nevet vagy varázslatot sem tanított neki.

Minthogy igen hallgatag ember volt Oromon, szelídsége, jámborsága láttán Kóborból hamarosan elpárolgott az iránta érzett áhítat, s pár nap múlva merészsége odáig fajult, hogy mesteréhez a következő kérdéssel fordult:

— Mondd, uram, mikor kezdődik az inasidőm?

— Már megkezdődött — felelte amaz.

Csönd lett, mintha Kóbor magába akarta volna fojtani, ami pedig mindenáron kikívánkozott belőle. Végül kibökte:

— Hiszen eddig még semmit sem tanultam!

— Mert nem jöttél rá, hogy mit tanítok éppen! — vetette oda a mágus, miközben egyenletes, hosszú lépteivel tovább rótta útját az Ovark és Wiss közötti magas hágón át. Sötét bőrű volt, mint a legtöbb gonti, sötét bronzbarna; ősz hajú, szikár és inas, akár egy agár, s fáradhatatlan. Ritkán beszélt, keveset evett, alig aludt. Szeme és füle igen éles volt, s arcán gyakran — mintha hallgatózna — éber kifejezés ült.

Kóbor nem válaszolt neki. Nem könnyű néha egy mágusnak megfelelni.

— Varázsolni akarsz hát — jegyezte meg Oromon, lépkedve tovább. — Túl nagy falat ez még teneked. Várj! Az érett férfikor sajátja a türelem. A mesteri tudás kilencszer akkora türelmet kíván. Tudod-e, miféle fű az ott az ösvény mellett?

— Szalmavirág.

— Hát amaz?

— Nem tudom.

— Kecskefűnek hívják.

Oromon megállt, botjának rézsarus végét a növényke mellé szúrva, így hát Kóbor gondosan szemügyre vehette, majd mivel Oromon egyebet nem fűzött hozzá, letépvén egy elszáradt magtokot, végül megkérdezte:

— Van-é ennek valami haszna, mester?

— Nem tudok róla.

Kóbor a kezében tartotta még egy darabig a magtokot, aztán elhajította.

— Ha minden időszakban felismered majd a kecskefüvet — amikor gyökeret hajt, levelet fakaszt, vagy virágot bont —, annak kinézetéről, szagáról vagy magjáról, akkor megtudhatod az igazi nevét, mert megérted már a mibenlétét, amely sokkalta fontosabb, mint a haszna. Végre is mi hasznod van tenéked? Avagy énnekem? Hasznos-é a Gont-hegység vagy akár a Nyílt-tenger? — Oromon tovább-ballagott még vagy fél mérföldet, aztán megszólalt: — Csöndben legyen, ki hallani akar.