Ursula Le Guin: A Szigetvilág varázslója

A fiú összevonta a szemöldökét. Bosszantotta, ha valaki ostobaságot feltételezett róla. Elfojtotta hát mérgét és türelmetlenségét, s igyekezett engedelmes lenni, hogy Oromon hajlandó legyen végre tanítani neki valamit. Oly igen vágyott tudásra, hatalomra szert tenni! Egyre erősödött benne a gyanú, hogy akármelyik füvesasszonyt vagy falusi boszorkányt kísérgetve százszor többet tanult volna már, s miközben mindjobban bevették magukat nyugat felé kerülve a Wiss melletti kietlen rengetegbe, Kóbor mindinkább furcsállotta, hogy ugyan minek tulajdonítanak akkora nagyságot és varázserőt ennek az Oromon nevű híres mágusnak. Hiszen ha esett, Oromon a legegyszerűbb varázsversikét sem mondta el, amit pedig minden idővető ismer, hogy a vihart elkergesse. Az olyan vidékeken, mint például Gont vagy az Angládok, ahol sűrűn teremnek a varázslók, gyakorta látni ide-oda hányódó, varázslattal terelgetett felhőket, melyek lassacskán a tenger fölé noszogatva odakinn zavartalanul hullathatják esőterhüket. Ám Oromon hagyta, hadd zuhogjon. Keresett egy vastag fenyőfát, és alája heveredett. Kóbor a csöpögő bokrok között ázottan, morcosan kuporogva azon töprengett, vajon mi értelme a bűverejének, ha óvakodik azt használni nagy bölcsességében. Bárcsak a völgybéli öreg idővetőhöz állt volna be inasnak, fohászkodott, akkor legalább száraz helyen alhatott volna. Gondolatait azonban nem mondta ki hangosan. Egyetlen szóval sem árulta el magát. Ám mestere elmosolyodott, s a csepergő esőben elszunyókált.

A téli napforduló táján, amikor beköszönt az erős havazás fönt a Gont-hegységben, megérkeztek Oromon otthonába, Re Albiba. E város a Bukófal égbe törő szikláinak gerincére épült, s a neve Sólyomfészket jelent. Messze lelátni onnan Gonti Kapu mély kikötőjére és tornyaira meg az öböl bejáratánál, a Páncél-szirtek közt ki-be járó hajókra, s nyugaton a távolban ki lehet venni a hullámok fölött a Belső-szigetek legkeletebbikének, Oránéának kéklő hegyeit.

A mágus tágas, erős faháza, melynek tűzhelye inkább kemence volt, s fölötte kürtő is ásított, a tízégeri kunyhókra annyiban hasonlított, hogy egy nagy tér volt az egész, s kívül kecskeakol simult az oldalához. A szoba nyugati falában volt egy kuckóforma beugró, ahol Kóbor ágya állott. A priccs fölött egy ablak nyílott ki a tengerre, de többnyire zárva kellett tartani az ablaktáblákat, oly erősen fújt a szél egész télen át nyugatról meg északról. E sötét, meleg fészekben töltötte Kóbor a telet, hallgatva az eső csapkodását, a szél zúgását vagy a hulló hó nesztelen csöndjét, minden idejét a hatszáz archik rúnajel elsajátítására fordítva. Végtelen örömmel gyakorolta írni és olvasni a rúnákat, hiszen nélkülük tökéletes tudásra nem lehet szert tenni a varázsigék s rigmusok puszta biflázásával. Az archik nyelv — noha csak annyi varázserővel bír mint akármelyik másik nyelv a Szigetvilágban — a gyökereit az ősnyelvből eredezteti, mely a dolgokat az igazi nevükön nevezi. E nyelvnek a megértéséhez pedig a rúnajeleken át vezet az út, melyek még akkor íródtak, amikor e világ szigetei kiemelkedtek az óceánból.

Ám a csodák és varázslások még mindig várattak magukra. Kóbor az egész telet azzal töltötte, hogy a Rúnás Könyv súlyos lapjait pergette, miközben kint havazott vagy esett; Oromon a zúzmarás erdőkben tett barangolásairól vagy a kecskékkel való foglalatoskodás után ha betért, topogva verte le csizmájáról a havat, s csendben letelepedett a tűz mellé. Ilyenkor a mágus hosszú, szemlélődő hallgatása betöltötte a szobát, be Kóbor gondolatait, mígnem a fiú néha majd elfelejtette már, miként is hangzik a beszéd, s amikor Oromon végre-valahára megszólalt, az olybá tűnt, mintha akkor és ott találta volna föl a beszédet magát. Ám amit mondott, sem tartalmazott komolyabb mondanivalót, csupán hétköznapi dolgokkal, mint kenyérrel, vízzel, az időjárással vagy az alvással volt kapcsolatos.

Amikor hirtelen s ragyogón kitavaszodott, Oromon gyakorta kiküldte Kóbort gyógyfüvet gyűjteni a Re Albi fölötti rétekre, s engedte, hadd töltse szabadon a napot, csatangoljon kedve szerint az esővíz duzzasztotta patakok partján, az erdőben és a harmatos, zöld mezőkön a tündöklő napsütésben. Kóbor boldogan ment minden alkalommal, és estig kinn maradt. Azonban nem feledkezett meg a füvekről sem: miközben kúszott, mászott, vizeken át gázolt és kémlelődött, azokat mindig szemügyre vette, s valamennyit vitt is haza belőlük. Rábukkant egy két pataktól közrefogott rétre, ahol sűrűn nőtt a margarit, s minthogy ritkán virágzik, s a javasemberek jó pénzt adnak érte, másnap ismét visszatért. Ám valaki megelőzte, egy lány, akit látásból már ismert, tudta, hogy Re Albi agg urának lánya. Kóbor nem kívánt beszélni vele, de a lány odajött hozzá, s kedvesen köszöntötte.

— Ismerlek téged, te vagy Karvaly, a mágusunk jobbkeze. Úgy szeretném, ha mesélnél nekem a varázslásról!

Kóbor lepillantott a lány fehér szoknyáját súroló hófehér virágokra, s eleinte szégyenlősen, mogorván épp hogy csak motyogott valamit válaszul. A lány azonban tovább csacsogott, s könnyed, határozott, közvetlen modora apránként eloszlatta a fiú zavarát. A nyúlánk lány nagyjából vele egyidős lehetett, s fakó, majdhogynem fehér volt a bőre; anyja, a faluban így mondták, Rosszánból vagy valami hasonló távoli tartományból származott. A lány hosszú, egyenes szálú haja mint fekete zuhatag omlott a vállára. Kóbor igen csúfnak tartotta, de tetszeni akart neki, elnyerni a csodálatát, mely nőttön-nőtt a beszélgetések folyamán. A lány elmeséltette vele a karg harcosok legyőzésének egész történetét, a köddel űzött cselfogások sorát, s ámbátor figyelő tekintete ámuldozó csodálkozást tükrözött, elismerésének hangot nem adott. Sőt érdeklődése hamarosan más irányba fordult.

— Magadhoz tudod-e szólítani a madarakat s a vadállatokat? — kérdezte.

— Tudom hát — felelte Kóbor.

Emlékezett rá, hogy túl a réten, a sziklák között sólyomfészket látott, s a nevét kiáltva hívni kezdte a madarat. Jött is, de nem röppent a csuklójára, kétségkívül a lány jelenléte nyugtalanította. Éleset rikoltott, majd csíkos szárnyaival ismét a levegőbe emelkedett.

— Miféle varázsige ez, amire a sólyom hallgat?

— Megidéző rigmus.

— Tán még a holtak szellemét is magadhoz tudod csalogatni?

Kóbor gúnyolódásnak vélte a kérdést, merthogy a sólyom nem egészen engedelmeskedett a parancsának. De gúnyt űzni nem hagyott magából.

— Ha akarom, igen — felelte tompán.

— Nem nagyon nehéz és veszélyes megidézni egy szellemet?

— Nehéz, hogyne. De hogy veszélyes lenne… — mondta, s megrántotta a vállát.

Ez alkalommal szinte biztosan érezte a lány szeméből áradó bámulatot.

— Hát a szerelemgerjesztéshez értesz-e?

— Ahhoz nem kell tudomány.

— Igaz — bólintott a lány —, erre akármelyik falusi boszorkány képes. És ismersz-e átváltoztató varázsigéket? Tudsz-e alakot változtatni, mint — mondjuk — a varázslók?

Kóbor ezúttal sem volt egész biztos abban, hogy a lány nem csúfolódásnak szánja-e a kérdést, ezért újra így felelt:

— Ha akarok, igen.

A lány könyörögni kezdett, hogy változtassa át magát, amivé csak tetszik: sólyommá, bikává, tűzzé, fává. Kóbor kurta, titokzatos szavakkal utasította vissza a kérést, miképp mestere is szokta, de azt már nem tudta, hogyan tagadja meg kerek perec, amikor a lány hízelegni kezdett, aztán meg maga sem hitte igazán, amit dölyfösen kijelentett. Otthagyta a lányt, mondván, hogy mestere, a mágus már várja őt otthon, és másnap nem ment vissza a mezőre. Ám az azt követő napon eljött újra, magát azzal áltatva, hogy még több virágot kell gyűjtenie, míg itt a nyílás ideje. A lányt ott találta, s együtt gázoltak mezítláb a tocsogós fűben, szedegetve a rengeteg fehér virágot. A cirógató tavaszi napsütésben oly virgoncan csevegett a lány, mint bármelyik tízégeri kecskepásztorlányka. Kóbort megint csak a boszorkánymesterségről faggatta, s oly tágra nyílt szemmel leste minden szavát, hogy az újfent hencegni kezdett. Majd amikor a lány kérésére, hogy mutatna meg neki mégis egy átváltoztató varázslatot, ő nemmel felelt, a lány fekete haját hátravetve mereven Kóbor szemébe nézett.