Ursula Le Guin: A Szigetvilág varázslója

Ezzel Hóka megtette az első lépést azon az úton, melyen egész életében járnia adatott: ezen az úton, a mágia útján vetődött el végül — egy árnyat üldözve, hajszolva — a halál birodalmának napfénytelen partjaira. Ám akkor, az első lépések megtételekor szélesnek, fényesnek ígérkezett ez az út.

Amikor Hóka látta, hogy a vad sólymok lecsapnak hozzá a levegőégből, ha nevükön szólítja őket, és verdeső szárnyakkal ülnek meg a csuklóján, mint a hercegi vadászsólymok, olthatatlan vágyat érzett még több ilyen szónak a birtokába jutni. Elment hát nénjéhez, s kérlelte, tanítsa meg őt a karvaly, a sas meg a halászsas nevére. A varázsigékért cserébe megtett mindent, amit a boszorkány kívánt tőle, s eszébe vésett mindent, amire az oktatta őt, bár nem volt minden a kedvére való, amit tett vagy megtudott. Járja is olyan szólás Gont szigetén, hogy: Gyönge, mint az asszonyi bűbáj , meg hogy Gonosz, mint az asszonyi bűbáj . A tízégeri füvesasszony nem volt ugyan fekete mágiát űző boszorkány, nem ártotta bele magát az őserők magasztos tudományába, nem tévedt azok titkos ösvényeire, de tudatlan falusiak közül való tudatlan asszonyként gyakorta használta mesterségét ostoba és kétes üzelmekre. Hírből sem ismerte az Egyensúlyt meg a Szabályt, melyeket az igazi varázsló tisztel és szolgál, s melyeknek engedelmeskedve csak akkor folyamodik bűverőhöz, ha valóban szükség van reá. A nénének mindenre volt valami varázsigéje, s örökké bűbájoskodott. Tudománya jórészt puszta szemfényvesztésből és locsogásból állt, meg sem tudta különböztetni egymástól az igazi meg a hamis varázst. Rengeteg átkot ismert, s tán jobban értette a kór előidézésének, mint gyógyításának módját. Ám falusi javasasszonyhoz méltón tudta, hogyan kell szerelmi bájitalt kotyvasztani, de más, fertelmes főzeteit az emberi irigység és gyűlölködés szolgálatába állította. Az efféle praktikákat azonban nem kötötte ifjú tanítványa orrára, s amennyire tőle telt, becsületes mesterségre oktatta.

Eleinte Hókat — minthogy gyermek volt még — a fekete mágiában az ragadta meg leginkább, hogy hatalmat adott neki madarak s vadállatok fölött, s velük jó ismeretségbe került. S valóban, ebben örömét lelte egész életében. Pajtásai gyakran látták őt egy-egy ragadozó madár kíséretében fent a hegyi legelőkön, el is nevezték hát Karvalynak; ekként tett szert Hóka arra a nevére, amit élete során később akkor használt, ha igazi nevét fölfedni nem kívánta.

Bármennyit is hajtogatta Hókának a boszorkány, minő dicsőség és vagyon s a balga népség fölötti hatalom lehet egy boszorkánymester osztályrésze, őt sokkal hasznosabb ismeretek megszerzése érdekelte. Az esze vágott, mint a borotva. A boszorkány egyre csak dicsérte, a falubeli gyerekek viszont kezdtek félni tőle, ő maga pedig meg volt győződve róla, hogy igen hamar nagy ember válik belőle. Folytatta hát a tanulást szóról szóra, varázsigéről varázsigére a boszorkány házában, míg tizenkét esztendős nem lett, s el nem sajátította nénje tudományának java részét: nem volt az sok, de elég egy apró falu vajákos asszonyának, s több, mint elég egy tizenkét éves fiúcskának. A boszorkány feltárta előtte mindazt, amit a füvekből készült főzetekről és a kuruzslásról tudott, s megtanította a bajok feltárásának, a sebkötözésnek, a ráolvasásnak, az igézésnek és a jóslásnak ezernyi fortélyára. Mindent, amit a dalnokok regéiből tudott, minden strófát, amit a nagyok Tetteiből elénekelt neki, és minden szót, amit mesterétől, egy varázslótól tanult az Igazi Nyelvből, továbbadott Hókának. Az idővetőktől és vándor szemfényvesztőktől pedig, akik az Északi-völgyben és a Keleti-rengetegben jártak városról városra, eltanult Hóka számtalan trükköt, fogást és bűvészmutatványt. Az egyik ilyen ártatlan bűvészmutatvány alkalmával bizonyította be először, micsoda mérhetetlen erő lakozik benne.

Akkoron erős hatalom volt a Kargád Birodalom, mely négy nagy szigeten terült el az Északi- és a Keleti-peremvidékek között: Karego-Áton, Atuánon, Hurát-Huron és Atninin. Kegyetlen, ádáz nép lakta, fehér bőrű, kese hajú, vér szagára s égő városok látványára éhes. Egészen más nyelvet beszéltek, mint a Szigetvilágban vagy a többi peremvidéken. A múlt évben megtámadták a Kősziklák földjét és a keményen küzdő Sziklarév szigetét, s vörös vitorlájú hajóhadaikkal elözönlötték. Hírük északra, Gontra is eljutott, ám a gonti nagyurak figyelmét a kalózkodás kötötte le, s a más országokat érő csapásokkal nemigen törődtek. Azután Lápos is elesett, kifosztották, letarolták, lakóit rabigába hajtották, s földjén ma is csak romok tenyésznek. Győzelmi mámortól hajtva a kargok eztán Gont felé fordultak, harminc nagy gályából álló seregükkel a Keleti Kapunak rontottak. A várost legyőzték, elfoglalták, felégették, majd hajóikat őrökre hagyva az Ár folyó torkolatában, benyomultak az Északi-völgybe rombolva, fosztogatva, embert s jószágot lemészárolva. Előretörés közben bandákra szakadtak, s raboltak, harácsoltak kényükre-kedvükre. Szökött rabok hozták a rémhírt a hegyi falvakba. Tízéger népe hamarosan láthatta, hogy festi feketére a füst a keleti égboltot, s akik azon az éjjelen felkapaszkodtak a Nagy-szakadékhoz, s lenéztek, azok tekintete a völgyet betöltő füstgomolyra esett, melyet itt is, ott is vörös lángnyelvek törtek meg, s az aratásra váró szántóföldek lángba borultak, vagy kertek perzselődtek fel; sercegve égett a gyümölcs az izzó ágakon, s csűrök, tanyák üszkös romjai parázslottak.

A falusiak közül sokan fölmenekültek a szurdokba, és elrejtőztek az erdőben, sokan fölkészültek, hogy harcoljanak az életükért, ám sokan csak lézengtek jajveszékelve. A boszorkány azokkal tartott, akik menekültek, és egyedül elbújt egy barlangban fent a Kopársánc-szakadéknál, s varázsigékkel pecsételte le a barlang száját. Hóka apja, a bronzkovács a faluban maradt, meg nem vált volna semmiképp olvasztókemencéjétől s műhelyétől, hol ötven dolgos évet eltöltött. Egész éjjel munkálkodott, ami kész bronzot csak talált, abból mind dárdahegyet kalapált, a többiek pedig segítettek neki a hegyeket kapa- és gereblyenyelekre kötözni, nem lévén idő megfelelő hüvelyt és nyelet eszkábálni hozzá. Más fegyver nem volt a faluban, csak vadászíj és kurta bicska, hisz a gonti népi nem harcias fajta; hírüket nem mint harcosok, hanem mint kecsketolvajok, tengeri kalózok és varázslók szerezték.

A pirkadat sűrű, fehér köddel érkezett, mint oly sok őszi reggelen e hegyes vidéken. Tízéger kanyargós utcáján íjakkal és újonnan kovácsolt dárdákkal kezükben lapultak a falusiak kunyhók s házaik tövében, nem tudván, vajon a kargok messze avagy egészen közel vannak-e, s feszült csöndben meredtek mindnyájan a ködbe, mely körvonalakat, távlatokat s veszélyeket egyaránt elrejtett.

Hóka is köztük volt. Egész éjjel a kovácsfújtatónál serénykedett, húzkodta a hosszú kecskebőrszíj szárakat. s levegővel táplálta az éhes lángokat. Reggelre úgy sajgott s remegett e munkától a karja, hogy meg sem bírta emelni a kiválasztott dárdát. Nem hitte, hogy így verekedni tudna, vagy bármi hasznára lehetne akár magának, akár a falunak. Szíve megsajdult a gondolatra, hogy gyermekként karg lándzsával felnyársalva kelljen meghalnia s eltávoznia a sötétség honába anélkül, hogy a maga igazi, érett férfikori nevét valaha megtudhatná. Lepillantott hűvös harmattól nedves, vékonyka karjára, s gyöngeségét látva haragra gerjedt, hiszen tudta, mily erő lakozik benne. A képessége megvolt, csak azt nem tudta, hogyan kéne használnia, s számba vette az összes varázsigét, amit csak ismert, hátha valamilyen úton-módon segítséget vagy legalább esélyt nyújthat magának és társainak. Csakhogy nem elég a szükség az erőt felszabadítani: tudás is kell hozzá.