Ursula Le Guin - A Szigetvilág varázslója

Búcsúja mindössze ennyi volt. Azzal megfordult, és hosszú léptekkel megindult felfelé az utcán, el a rakparttól. Kóbor sajgó szívvel bámult távolodó mestere után.

— Gyerünk hát, te legény! — szólt a kikötőmester, s a part mentén odavezette Kóbort a kőgáthoz, ahol az Árny már vitorlát bontott.

Különösnek tűnhet, hogy egy ötven mérföld széles szigeten, egy olyan faluban, mely magas sziklák közül tekint le örökkön-örökké a tengerre, férfivá érhet egy gyermek anélkül, hogy életében egyszer is csónakba szállna, vagy az ujját sós vízbe mártaná — s mégis így van. A földműves, a kecskepásztor, a gulyás, a vadász vagy a kézműves szárazföldi emberek, akik úgy tekintenek az óceánra, mint egy kiszámíthatatlan sós birodalomra, melyhez nekik az égvilágon semmi közük sincsen. Számukra a kétnapi járásra levő falu már idegen föld, s az egynapi hajóútra fekvő sziget már csak puszta mendemonda, párába vesző hegyek a víztükör fölött, nem szilárd talaj, amelyen a lábuk tapod.

Kóbort, aki a magas hegyek honából még sohasem ereszkedett le, egyszerűen lenyűgözte, ámulatba ejtette a város, Gonti Kapu: a faragott kövekből épült roppant épületek és tornyok, a mólók, dokkok, medencék és horgonyzóhelyek alkotta tengerpart, a kikötő, melyben több tucat csónak és gálya ringott a rakpart oldalában, vagy javításra várt a partra vontatva s felfordítva, vagy felgöngyölt vitorlákkal s csukott evezőrésfedelekkel félrehúzódva horgonyon állt; bámulta a fülének idegen tájszólásban rikoltozó tengerészeket, a hordók, ládák, kötélcsomók és halomba rakott evezők között rohangáló, nehéz terhet cipelő rakodómunkásokat, a vízparti síkos köveken sétálgató s halkan cseverésző szakállas kereskedőket, kik prémmel szegett köntöst viseltek, a zsákmányukat kirakodó halászokat, a kopácsoló kádárokat, a kalapáló hajóépítőket, a portékájukat kántálva kínáló kagylóárusokat, az ordítozó hajóskapitányokat s mindezek mögött az öböl békés, csillámló víztükrét. Riadt tekintettel és lélekkel követte Kóbor a kikötőmestert a tágas dokkba, ahol az Árny kikötve állott, s a kikötőmester elvezette őt a hajó kapitánya elé.

A kapitány néhány szóval beleegyezett, hogy magával vigye Kóbort Kútfő szigetére, merthogy azt egy mágus kérte; a kikötőmester azzal a fiút az ő gondjaira bízta. Az Árny kapitánya nagydarab, testes ember volt, rajta bíborköpönyeg, amit pellevetszőr díszített, akárcsak az andrád kereskedőkét. Kóbort egyetlen pillantásra sem méltatta, de dörgő hangon megkérdezte tőle:

— Tudsz-e parancsolni az időnek, te legény?

— Tudok.

— Hát szelet támasztani tudsz-e?

Kénytelen-kelletlen bevallotta Kóbor, hogy nem tud, mire a kapitány arrább küldte, hogy keressen magának egy zugot, s ne legyen láb alatt.

Majd felkapaszkodtak az evezősök is a fedélzetre, mivel a hajónak a horgonyzóhelyre kellett még az éj leszállta előtt mennie, hogy hajnaltájt kifuthasson az apállyal.

Nehéz volt elkerülni, hogy ne legyen láb alatt, de Kóbor ügyesen felkapaszkodott az összekötözött, betakargatott rakományhalom tetejébe, s onnan, a hajó farából leste, mi folyik alant. Az erős karú, keménykötésü evezősök felugráltak a fedélzetre, míg a rakodómunkások dübörgő vizeshordókat görgettek ki a dokkból, s az evezőspadok alá tuszkolták őket. Ámbátor a pompás felépítésű hajó megsüllyedt a teher alatt, enyhén mégis ringatózott, útra készen, az oldalát döngető parti hullámokon. A kormányos is elfoglalta helyét a fartőke jobb oldalán, s előrefigyelt, a hajó kapitányára, ki a hajógerinc s a faragott orrdísz találkozásánál — mit az andrádi Kígyódémonról mintáztak — egy belógatott palánkon állt. A kapitány harsogva osztogatta parancsait, s miután az Árny at eloldották, két serény evezős csónak kivontatta a dokkból. Majd mikor a kapitány elbődült, hogy „Evezőréseket kinyitni!”, tizenöt-tizenöt jókora evező bukkant ki csörgés-zörgés közepette a hajó két oldalán. Az evezősök izmos háta megfeszült, s egy fickó odafent, a kapitány mögött dobon verte az ütemet. Könnyedén, akár egy sirály, siklani kezdett evezőszárnyain a hajó, s a város ricsaját, zsongását egy szempillantás alatt maguk mögött hagyták. Kifutottak az öböl nyugalmas vizére, hol a hegység fehér csúcsa úgy magasodott fölébük, mintha mindjárt a tengerre dőlne. A déli Páncél-szirt melletti kis, szélvédett öbölben aztán kivetették a horgonyt, s ott töltötték az éjszakát.

A hajó hetvenfős legénységének némely tagja — akár Kóbor — még egészen ifjú volt, a férfivá avatáson azonban már mindnyája átesett. Ezek a fiúk odahívták magukhoz Kóbort, s jóllehet faragatlanul viselkedtek, minduntalan kötekedtek és csipkelődtek, azért barátságosan megosztották vele ételüket, italukat. Kóborra rögvest ráakasztották a Kecskepásztor gúnynevet, minthogy Gonton született, de ennél tovább nem feszítették a húrt. Az erejét s a magasságát tekintve Kóbor tizenöt esztendősnek látszott, s fürgén megfelelt, akár egy jó szót kellett szólni vagy akár visszavágni; már az első este megtalálta e legényekkel a hangot, s kezdett beletanulni a munkájukba, mintha már régtől fogva közöttük élt volna. Ez a fiúknak szerfölött tetszett, merthogy mihaszna utasnak a fedélzeten nincsen helye.

Magának a legénységnek is alig jutott hely — a kényelemről nem is beszélve — ezen a nyitott, emberekkel, kötélzettel s rakománnyal telezsúfolt evezős hajón. Bezzeg Kóbor! Törődött is ő a kényelemmel! Az éjszakát az északi szigetekről származó, kötegekben álló prémek között töltötte, s a tavaszi égbolt csillagait bámulta a kikötő felett meg a sárga fényű, apró lámpásokat a mögöttük hagyott városban, majd elaludt, de ismét csak felriadt, eltelve boldogsággal. Hajnal előtt fordult az áramlás. Akkor felszedték a horgonyt, s óvatosan kieveztek a Páncél-szirtek között. Amint pedig a napfölkelte vörösre festette a Gont-hegységet a hátuk mögött, felvonták a nagyvitorlát, s délnyugatnak tartva nekigyürkőztek a Gonti-tengernek.

Barniszk és Sziklarév közt gyenge szélben vitorláztak, majd a második napon feltűnt Enyhely a láthatáron, az óriási sziget, mely a szíve s kellős közepe a Szigetvilágnak. Három napon keresztül hajóztak Enyhely zöldellő hegyeinek látótávolságában, annak keleti partja mentén, de a földjére nem tették a lábukat. Hosszú-hosszú évek múltán látta viszont Kóbor a világ közepét, az enyhelyi Nagy Kaput meg fehér tornyait, s akkor partra is szállott.

Egy éjszakára megálltak Medertorkban, Út-sziget északi kikötőjében, a következő éjszakát pedig a Fennúti-öböl bejáratában álló városkában töltötték. A rákövetkező napon elhúztak O-sziget északi partfoka mellett, s befordultak az Ébenyhely-szorosba. Ott leeresztették a vitorlákat, s eveztek, mindenkor úgy, hogy egyfelől a szárazföld, másfelől meg különféle, tőlük hallótávolságra lévő, kis és nagy kereskedelmi hajók közé ékelődtek; volt ezek közt olyan, mely évekig tartó útról tért vissza különös rakományával a Külső-peremvidékekről, meg olyan is, mely mint a fecske cikázott ide-oda a Legbenső-tengeren szigettől szigetig. A nagy forgalmú szorosból kiérve délnek fordultak, elhagyva Enyhelyt, s elvitorláztak két csodaszép, tornyos s teraszos városoktól ékes sziget, Bárka és Ilien között, aztán esőben és erősödő szélben nekivágtak a Legbenső-tengernek Kútfő szigete felé.