Ursula Le Guin - A Szigetvilág varázslója

— Most már közénk tartozol.

Jáspisnak beszéd közben sajátos, halvány mosoly játszott az ajkán, amit Kóbor az udvarias szavak mögé rejtett gúnynak vélt.

— A ruha teszi tán a mágust? — vetette oda mogorván.

— Nem — felelte az idősebb fiú. — Azt azonban hallottam, hogy a modor teszi az embert. — Merre menjünk tehát?

— Amerre akarod. Én nem ismerem az épületet.

Jáspis végigvezette Kóbort a Nagy Ház folyosóin, megmutatta a nyitott udvarokat és a fedett csarnokokat, a Polcok Termét, ahol a tudós könyveket és a rúnásköteteket tartották, a tágas Közös Csarnokot, ahol az egész iskola összegyűlt ünnepi napokon, odafönt pedig, a tornyokban és a tető alatt a kis cellákat, ahol a növendékek és mestereik aludtak. Kóbor cellája a Déli Toronyban volt, melynek ablakából lelátott Alkány meredek háztetőire, egész le a tengerig. Akárcsak a többi hálócellában, ebben sem volt más bútorzat, mint egy szalmával töltött derékalj a sarokban.

— Nagyon szerényen élünk itt — magyarázta Jáspis. — De gondolom, nem zavar majd téged.

— Én megszoktam. — S hozzátette még, igyekezvén ezzel a gáláns, gőgös ifjúval egyenrangúnak látszani: — Felteszem, te nem voltál ilyenhez szokva, amikor idejöttél.

Jáspis ránézett, de tekintete szavak nélkül is azt fejezte ki: „Ugyan mit tudsz te arról, hogy mihez vagyok avagy nem vagyok szokva én, az enyhelyszigeti Eolg tartomány urának a fia!” De hangosan csak ennyit mondott:

— Errefelé menjünk.

Míg odafent voltak, harangkongásra lettek figyelmesek, amire lesiettek a refektóriumba, hogy ott száznál is több fiúval s fiatalemberrel együtt elfogyasszák délebédjüket a Hosszú Asztal mellett. Mindenik kiszolgálta magát, s a konyhából a refektóriumba nyíló tálalóablakon át a szakácsokkal tréfálódzva mertek maguknak a párkányokon gőzölgő jókora tálakból, s tetszésük szerint helyet foglaltak a Hosszú Asztalnál.

— Azt mondják — szólt Jáspis Kóborhoz —, hogy akárhányan ülnek is eme asztalhoz, hely mindig marad.

Természetesen elfértek nemcsak a csevegő és falánkul lakmározó fiúk lármás csapatai, hanem az idősebb ifjak is, akik nyakukon ezüstcsattal összefogott szürke köpönyegben párosan vagy egymagukban ültek, csak sokkal csöndesebben, komoly és tűnődő arccal, mintha rengeteg töprenkednivalójuk volna. Jáspis Kóbort egy Bükköny nevű, zömök fickó mellé ültette, aki nemigen beszélt, csak lapátolta befelé nagy hévvel az ételt. Keleti-peremvidéki tájszólása volt, s nem rozsda barna bőrű, mint Kóbor vagy Jáspis vagy a Szigetvilág legtöbb népe, hanem sötétbarna. Egyszerű ember volt, a modora mentes minden finomkodástól. Az étkezés végén ógott-mógott, de aztán Kóborhoz fordulva így szólt:

— Legalább nem volt káprázat, mint oly sok más helyen; egészen ínyemre való volt.

Kóbor nem értette, mire gondol, de eléggé rokonszenves volt neki a fiú, és örült, hogy ebéd után is velük maradt.

Lesétáltak a városba, hogy Kóbor megtanuljon eligazodni benne. Alkány csekély számú s nyúlfarknyi utcáin, ide-oda forgolódva, kanyarogva a magas tetős házak között, egykönnyen el lehetett tévedni. Különös város volt ez, s különösek a lakói is. A halászok, a mesteremberek és a kézművesek csak olyanok voltak, mint másutt, de olyannyira hozzá voltak szokva a varázslatokhoz, amikkel unos-untalan szembe találták magukat a Bölcsek szigetén, hogy félig-meddig már ők is varázslóknak számítottak. Mint már Kóbor is tapasztalta, talányokban beszéltek, s a szemük se rebbent, ha azt látták, hogy egy ház a levegőbe emelkedik, hanem tudván, hogy valamelyik csintalan deákgyerek műve, egykedvűen folytatták a cipőfoltozást vagy a birkahúsaprítást.

Elhaladván a Hátsó Kapu előtt, majd átvágva a Nagy Ház kertjein a fiúk átlépdeltek egy fahídon a kristálytiszta vizű Alkánypír felett, és erdőkön-mezőkön keresztül észak felé vették útjukat. Az ösvény kanyargósan emelkedett. Áthatoltak olyan tölgyfaligeteken, hol sűrű homály uralkodott, hiába sütött hét ágra a nap.

Nem messze, bal kéz felől volt egy liget, amit Kóbor sosem tudott egészen tisztán kivenni. Az ösvény sohasem jutott el odáig, noha mindig úgy tűnt, hogy már-már érinti. Kóbor azt sem látta rendesen, miféle fák nőttek benne. Bükköny, látva a szemét meresztgető Kóbort, szelíden megjegyezte:

— Ez a Lappang-liget. Nem tudjuk elérni, még nem…

A tűző napsütésben sárga virágok tündököltek a réteken.

— Sziporóka — intett feléjük Jáspis. — Ott nyílik, ahová a szél lepottyantotta az égő Ilien felől szálló izzó pernyét, amikor Vandór-Akbé a Belső-szigeteket védte a Tűz Urával szemben. — Ráfújt egy elhervadt virágra, s az elszabadult magocskák úgy röppentek szanaszét a szélben, mint tűzszikrák a napfényben.

A kanyargó ösvény felfelé vezette őket egy kerek és kopasz, nagy zöld hegy aljához, amit Kóbor a hajóról látott, amikor beléptek Kútfő szigetének elvarázsolt vizeire. A hegyoldalban Jáspis megtorpant.

— Otthon, Enyhelyen, sokat hallottam a gontiak varázstudományáról, s mindenkor dicsérőleg, ezért hát régtől fogva vágytam már rá, hogy lássam, milyen is az. Ím, előttünk áll egy gonti polgár; s a Kútfő-hegy oldalában vagyunk, mely mélyen a föld méhében gyökerezik. Itt minden varázslatnak nagyobb az ereje. Próbálj ki egy bűvös trükköt, Karvaly! Mutasd meg, mit tudsz!

Kóbor zavarba jött, s nem szólt semmit.

— Hagyd békén, Jáspis — vágott közbe Bükköny a maga nyers stílusában. — Majd később.

— Kell, hogy képes legyen rá vagy értsen hozzá, máskülönben a kapus nem eresztette volna be. Most vagy később, egyre megy. Nem igaz, Karvaly?

— A képességem is megvan, meg értek is hozzá — mondta Kóbor. — Beszélj, mifélére gondolsz.

— Bűvészmutatványokra természetesen: fortélyos, csalóka káprázatokra. Mint ez!

Ujjával Jáspis a hegyoldalra mutatott, s közben néhány furcsa szót mormogott, amire a mutatott helyen, a zöld fűszálak közül apró vízerecske kezdett csörgedezni, amely nőttön-nőtt, mígnem előbuggyant a forrás, és rohanvást igyekezett lefelé a hegyről. Kóbor beledugta a kezét a csermelybe, s érezte a nedvességet, kortyolt belőle, s ajka hűs vizet ért. Ám mindezek ellenére a szomját nem oltotta, puszta káprázat lévén. Jáspis egy újabb szóval elállította a vízfolyást, s a fűszálak szárazon hajladoztak a napsütésben.

— Te jössz, Bükköny — szólt hűvös mosollyal.

Bükköny savanyú ábrázattal vakarta meg a fejét, de fölmarkolt egy kevés földet, és monoton kántálásba kezdett fölötte, miközben sötét ujjaival gyúrta, dagasztotta, formálta, simogatta, mígnem egy apró teremtmény — akár egy poszméh vagy szőrös dongó — röppent ki a tenyeréből, s döngicsélve eltűnt a Kútfő-hegy felett.

Kóbor megrökönyödve, csüggedten ácsorgott. Az ő tudománya puszta falusi boszorkánykodásból állt: kecskecsalogató, bibircsókeltüntető, terheket mozgató és fazékfoltozó varázsigékből.

— Én nem mívelek efféle praktikákat — mondta.

Bükköny ezen felbuzdulva folytatni akarta, de Jáspis közbeszólt:

— Miért nem?

— A varázsmesterség nem játék. Mi, gontiak nem szórakozásból vagy dicsőségszerzés gyanánt űzzük — válaszolt Kóbor gőgösen.

— Hát akkor mi végre? — tudakolta Jáspis. — Pénzért?

— Nem! — De egyéb nem jutott eszébe, amivel palástolhatná tudatlanságát, és megőrizhetné a méltóságát. Jáspis jókedvűen felkacagott, majd nekiindult, vezetve őket tovább, fel a Kútfő-hegy oldalában. Kóbor követte, sértődötten, sajgó szívvel, és tudta, hogy ostobán viselkedett, s mindezért Jáspist okolta.