Ursula Le Guin - A Szigetvilág varázslója

Minthogy az éjszaka folyamán a szél viharrá fokozódott, bevonták a vitorlákat, lebontották az árbocot, és másnap egész nap csak eveztek. A hosszú hajó biztosan feküdt a hullámokon, s magabiztosan haladt, de hátul, a kormányrúdnál álló kormányos hiába meresztette a szemét a tengert paskoló esőbe, mást nem látott, csak az esőt. Délnek tartottak, a mágnestű mutatta irányba, de csak annyit tudtak, merre, azt nem, hogy miféle vizeken. Kóbor az emberektől hol a Kútfő szigete északi meg a Zordon-szirtek keleti parti vizeit hallotta emlegetni, hol meg azt, hogy bizony rég eltértek már a helyes iránytól, a Kamerytól délre elnyúló kihalt tengerrész felé. A szél meg egyre vadabbul fújt, szertefröccsenő tajtékot szaggatva le a hatalmas hullámok karéjáról, de ők csak eveztek tovább délnyugat felé a hátukat ostorozó szélviharban. Az evezőket is beljebb húzták, merthogy igen meg kellett küzdeni velük; az ifjabb legényekből egy evezőhöz kettőt is ültettek, s Kóbor — már mióta eljöttek Gontból — őket fel-felváltva, kivette a részét a munkából. Ha épp nem eveztek, akkor vizet mertek, mivel szilaj hullámok buktak minduntalan a fedélzetre. Emigyen hadakoztak hát a tenger hullámaival, melyek füstölgő hegyóriások módjára vágtáztak a szél nyerge alatt, s mindeközben hidegen, keményen püfölte a hátukat az eső, s fülükbe mint szívdobogás, dübörgött a dob hangja a fergeteg tombolásán keresztül.

Kóbort felváltotta egy ember az evezőnél, őt magát pedig előreküldte a kapitány elé. Csorgott az esővíz le a kapitány köpönyegén, de úgy állt ott tömzsin, akár egy boroshordó, a maga deszkaemelvényén, ahonnan letekintve a következőt kérdezte:

— Le tudod-e csöndesíteni ezt a szelet, kölyök?

— Nem, uram.

— Hát vassal bánni tudsz-e?

Ezzel arra célzott, vajon Kóbor ki tudná-e ügyeskedni, hogy a tájoló tűje Kútfő felé mutasson, s ne a saját északi irányát kövesse, hanem amerre ők akarják. Csakhogy ennek a fortélyát egyedül a tengertudorok értik, így aztán Kóbor kénytelen volt ismét nemmel felelni.

— Hanem akkor — bömbölte a kapitány a harsogó zivataron át — keress magadnak másik hajót, ami visszavisz Kútfőre Ront városából! Kútfő már valahol nyugatra van tőlünk, s oda eljutni ilyen háborgó tengeren már csak varázslattal lehetne. Dél felé kell mennünk!

Kóbornak ez sehogyan sem tetszett, mivel a tengerészektől azt hallotta Rontról, hogy törvényszegő kufároktól s üzérektől hemzsegő város, ahol gyakorta megesik, hogy összefogdosnak s rabszolgának adnak el embereket a Déli-peremvidékre. Visszatérve munkájához társával, egy zömök, andrádokbeli fiúval együtt nekifeszültek az evezőnek, miközben a dobszó továbbra is diktálta a tempót, a tatlámpás pedig, mint nyomorult kis fényfolt a sötét, szakadó esőben, pislákolva himbálózott ide-oda, amerre a szél rángatta. Kóbor mindegyre nyugat felé meresztette a szemét, már amikor tehette a feszes ritmusú evezés közepette. Aztán egyszer csak, amikor a hajó fellendült egy hatalmas hullám hátára, a komor, tajtékzó tengerár felett Kóbor megpillantott valami fényt a felhők rései közt, amely — noha a napnyugta utolsó sugara is lehetett volna — fehér fény volt, nem vörös.

Társa ugyan nem látta, de ő nagyot rikkantva mutogatott arra. A kormányos minden egyes hullámhegy tetején kereste, kutatta, míg aztán észrevette, mint ahogy Kóbor is újfent, de vissza azt kurjantotta neki, hogy az csupán a lemenő nap. Erre kóbor odaintette az egyik fiút, aki a vizet merte, hogy vegye át egy percre az evezőt tőle, majd megint előrekapaszkodott a padok közti szűk átjárón, és megfogódzkodva a hajó faragott orrában, hogy a fedélzetről le ne bukjon, felkiáltott a kapitánynak:

— Uram! Az a fény ott nyugatra Kútfő szigete!

— Én nem láttam semmilyen fényt! — harsogta a kapitány, de alig mondta ezt ki, Kóbor kinyújtotta a karját, s akkor mindnyájan megpillantották az őrjöngő, ágaskodó hullámhegyek fölött, nyugaton, a tisztán fénylő csillogást.

A kapitány, nem az utasa kívánságára, hanem hogy hajóját a veszedelmes viharból kijuttassa, rögvest kiadta a parancsot a kormányosnak, hogy forduljon nyugatnak, a fény felé. Kóborhoz mégis e szavakkal fordult:

— Kölyök, úgy beszélsz, akár egy tengertudor, de jól vigyázz, ha rossz felé vezetsz minket ebben a fergetegben, kihajítlak, aztán úszhatsz egész Kútfő szigetéig!

Eleddig a nyomukban lihegő szélvihar előtt nyargaltak, most azonban keresztbe kapták a szelet, amitől az evezés igen keserves lett: a hajó oldalát döngető hullámok minduntalan dél felé akarták téríteni őket új menetirányuktól, ide-oda dobálták a gályát, és úgy elárasztották vízzel, hogy megállás nélkül meregetni kellett, s ha az evezősök nem figyeltek, a meg-megdőlő hajó kiemelte a vízből az evezőket, ők pedig a lendülettől a padok közé repültek. A viharfellegek alatt eközben majdnem sötét lett, de hébe-hóba ki tudták venni nyugaton a pislákolást, amely ahhoz elég volt, hogy helyesbítsék az útirányt, azzal küszködtek tovább. Végre-valahára lankadt egy kissé a szél ereje, s a fény egyre jobban szétterjedt előttük. Ahogy eveztek tovább, egyszer csak két evezőcsapás között kibukkantak a viharból — mintha függöny lebbent volna fel — a tiszta levegőre, hol naplemente utáni arany ragyogás ömlött szét az égen s a tengeren. A tarajos hullámok fölött, nem is olyan messze tőlük, zöldellő kerek hegy magasodott, annak lábánál város állt egy aprócska öbölben, s abban csónakok pihentek lehorgonyozva, teljes békességben.

A hosszú kormányrúdnak dőlő kormányos elképedve felkiáltott:

— Uram! Ez itten igazi föld vagy varázslat?

— Tartsd a hajót irányban, ostoba fajankó! Evezzetek, átkozott ördögfattyak! Még a vak is látja, hogy ez az Alkányi-öböl meg a Kútfő-hegy! Evezzetek!

Azzal elcsigázva beeveztek dobszóra az öbölbe. Odabent csönd volt, az emberek zsibongása és harangszó hallatszott le a városból meg egészen távolról a vihar surrogása, morajlása. Mérföldnyire a szigettől északra, keletre meg délre komor felhők kerítették be őket.

Kútfő felett azonban csillagok sziporkáztak fel egymás után a békés, derült égbolton.

Azt az éjszakát Kóbor az Árny fedélzetén töltötte, hajnalban pedig elvált legelső hajóstársaitól, akik mindenféle jót kívánva kurjongattak vígan utána, amint a dokkokból kifelé ballagott. Alkány nem volt nagy város, néhány meredek, szűk utcáján szorosan összebúvó, magas házak álltak. Kóbor mégis elveszettnek érezte magát benne, s tanácstalanságában megkérdezte az első arra járó alkányi lakostól, merre találja a kútfői nagymestert. Az ember oldalvást reá nézve végigmérte, aztán így szólt:

— A bölcs nem kell hogy kérdezzen, az ostoba meg hiába kérdez — azzal tovább rótta az utcát.

Kóbor felsétált a kaptatón, míg egy térre nem ért, amelynek három oldalát meredek palatetős házak szegélyezték, a negyediket pedig egy óriási szürke kőtömbökből emelt hatalmas épület, amely inkább erődítménynek vagy várnak tetszett, s néhány apró ablaka magasabban nyílott, mint a többi ház kéménye. Előtte a téren vásárosbódék álltak, s közöttük emberek jöttek-mentek. Kóbor ezúttal egy kosár kagylót tartó idős asszonyságot kérdezett meg, aki így válaszolt:

— Nem mindig találod meg a nagymestert ott, ahol van, de néha megtalálod ott, ahol nincs — azzal ment, és árulta tovább a kagylókat.