Ursula Le Guin - A Szigetvilág varázslója

A hatalmas épület egyik sarkához közel egy kis kopott faajtó nyílt, Kóbor odalépett hozzá, és megdöngette. Az ajtót kitáró öregemberhez ekképpen szólott:

— Levelet hoztam a gonti Oromon mágustól a Kútfői Iskola nagymesterének. Meg akarom találni a nagymestert, nem talányokat meg gúnyolódásokat hallgatni!

— Íme az Iskola — mondta az öreg szelíden. — Én a kapus vagyok. Kerülj beljebb, ha ugyan tudsz.

Kóbor előrelépett. Neki úgy tűnt, mintha áthaladt volna a bejáraton, ám mégis ott állt kívül, a kövezeten, ahol addig.

Ismét lépett egyet, de ismét kint maradt. A kapus ott bévül jámbor tekintettel szemlélte őt.

Kóbor nem is annyira csalódott, mint inkább dühös lett, merthogy rajta újabb, számára nyilvánvaló csúfság esett. Szóval és intéssel előhívta hát a megnyitó varázslatot, amit még hajdan a nénjétől tanult; annak. összes bűvigéje közt ez volt a legbecsesebb, s mára kiválóan tudta is Kóbor. Ám hitvány boszorkánytrükk volt ez ahhoz az erőhöz képest, amely lepecsételte s sziklaszilárdan tartotta e kaput.

Minthogy kudarcot vallott, Kóbor még sokáig ácsorgott a bejáró előtt. Végre aztán az odabent várakozó öregemberhez fordult.

— A segítséged nélkül — vallotta be kelletlenül — nem tudok bejutni.

A kapus így felelt:

— Mondd hát a neved.

Kóbor ismét hosszan eltöprengett; egy férfi ugyanis sohasem mondja ki a nevét, hacsak életét nem fenyegeti veszély.

— Kóbornak hívnak — mondta hangos szóval, azzal belépett a nyitott kapun. Befelé jövet, noha mögüle áradt a fény, úgy rémlett neki, mintha valami árnyék, suhant volna a nyomában.

Azt is észrevette, amikor hátrafordult, hogy a kapu nem egyszerű fából volt, hanem ereszték és illesztés nélküli csontból; mint később megtudta, úgy vágták ki a Nagy Sárkánykígyó egyik fogából. A mögötte becsukódó ajtó pedig csiszolt szaruból volt, melyen tompán átszűrődött a napfény, a belső felére pedig az Ezerlevelű Fa volt rávésve.

— Isten hozott e házba, fiú — mondta a kapus, majd anélkül, hogy egyetlen szó is elhagyta volna az ajkát, elvezette Kóbort termeken és folyosókon át mélyen az épület gyomrába, egy nyitott udvarra. Az udvar egy része le volt kövezve, de tető nem volt fölötte, egy pázsitos helyen pedig szökőkút csobogott fiatal fácskák alatt a napsütésben. Kóbor ott várakozott egyedül egy darabig. Meg se moccant, de a szíve erősen vert, ugyanis ott állva úgy tűnt neki, mintha körülötte láthatatlanul jelen lévő lényeket és munkálkodó erőket érzékelt volna, s tudta, hogy e helyet nemcsak kőből építették, hanem a kőnél sokkal erősebb varázslatokból is. Odabent volt hát a Bölcsek Házának legbenső termében, mely az ég felé kitárva állt. Hirtelen azonban észrevett egy fehér öltözéket viselő embert, aki a szökőkút lehulló vízcsöppjein át őt figyelte.

Amikor a tekintetük találkozott, madárdal csendült föl a fa ágai között. Abban a minutumban megértette Kóbor a madár énekét, a szökőkút medencéjébe lepergő víz fecsegését, a felhők alakjának változását s a lombok közt bujkáló szél susogását: úgy érezte, mintha ő maga is a napsugár egy szava lenne.

Mikor a pillanat elmúlt, Kóbor s a világ visszazökkent az előbbi vagy majdnem az előbbi kerékvágásba. Kóbor a főmágus elé ment s letérdelt, feléje nyújtva az Oromon által írt levelet.

Nemmeziz főmágus, Kútfő nagymestere idős ember volt, nálánál idősebb, mondották, nem is élt akkoron. Reszketős, vékony madárhangján nyájasan üdvözölte Kóbort. A haja, a szakálla s a palástja fehér volt, mintha az évek lassú folyama kimosott volna belőle minden színt és szívósságot, otthagyva őt fehéren és törődötten, mint egy évszázadokon át sodródó korhadt fát.

— Gyönge már a szemem, nem tudom elolvasni a mestered levelét — mondta remegős hangon. — Olvasd fel nekem, fiam.

Kóbor silabizálta hát ki és olvasta fel az írást, mely archik rúnajelekből állt, s mindössze ennyit közölt: „Nemmeziz uram! Küldök Neked valakit, aki a gonti varázslók legnagyobbika lesz, ha igaz a szél szárnyán kelt hír.” Az aláírás nem Oromon igazi neve volt, amit Kóbor még sohasem hallott, hanem Oromon rúnája: a Csukott Száj.

— Ki a földrengést kordában tudja tartani, küldött ím hozzám, légy hát kétszeresen üdvözölve. Az ifjú Oromon kedves volt szívemnek, amikor eljött ide Gontról. Most pedig beszélj nekem az utadról és az élményeidről, fiam.

— Szép időnk volt, uram, kivéve a tengeri vihart.

— Miféle hajó hozott idáig?

— Az Árny , az Andrádokról való kereskedőhajó.

— Kinek a kívánságára jöttél ide?

— A saját magaméra.

A főmágus Kóborra pillantott, majd félrenézett, s olyan nyelven kezdett el beszélni, amit Kóbor nem értett, s motyogott, miképpen aggastyánok szoktak, ha emlékezetük visszafelé kalandozik a múltba, a szigetek közti vándorutakra. Motyogásából itt-ott kicsendültek olyan szavak, amiket a madár énekelt, meg a lepergő víz fecsegett. Nemmeziz nem űzött varázslatot, a hangjából sugárzó erő mégis oly mértékben hatott Kóbor elméjére, hogy egészen megrémült, s egy pillanatra úgy érezte, mintha különös, irdatlan nagy pusztaságban állna magányosan, árnyak, kísértetek között. Pedig egész idő alatt a napsütötte udvaron tartózkodott, a kút csobogását hallgatva.

A kövezett udvaron s a füvön át akkor egy nagytestű fekete madár, egy rosszáni holló ballagott lassan feléjük. Amikor odaért a főmágus palástja tövébe, csak állt ott feketén, a csőre akár a tőr, a tekintete mint a kő, s a szeme sarkából Kóbort méregette. Koppintott hármat a fehér boton, melyre Nemmeziz támaszkodott, mire az öreg varázsló abbahagyta a motyogást, s elmosolyodott.

— Eredj játszani, fiam — mondta végül, akár egy apró gyermeknek. Kóbor ismét térdet hajtott előtte. Mire felemelkedett, akkorra a főmágus eltűnt. Csupán a holló maradt, továbbra is ráfüggesztve a szemét, s csőrét előretartotta, mintha a láthatatlanná vált boton koppantott volna. Majd megszólalt, bizonyára — vélte Kóbor — rosszáni nyelven.

— Terranon üzbük! — károgta. — Terranon üzbük orrek! — Azzal ahogy jött, elvonult méltóságteljesen.

Kóbor megfordult, hogy elhagyja az udvart, s azon töprengett, vajon hová menjen. Az árkádok alatt egy nyurga ifjú jött elébe, aki igen tisztelettudóan, főhajtással üdvözölte.

— Az én nevem Jáspis, Eszély fia az enyhely-szigeti Eolg tartományból. Állok szolgálatodra e napon, körbevezetlek a Nagy Házban, és képességeim szerint válaszolok a kérdéseidre. Téged hogyan szólítsalak, uram?

Kóbor, a hegyekből jött falusi fiú, aki sohasem akadt még össze gazdag kereskedők és nemesurak csemetéivel, meg volt győződve róla, hogy a fickó gúnyt űz belőle a hajlongásával és bókolásával, meg hogy azt mondta, „szolgálatodra” és „uram”. A válasza kurta volt:

— Karvalynak hívnak.

A másik várt egy pillanatot, mintha számított volna még valami udvarias mondatra, de minthogy nem kapott, kiegyenesedett, és kissé félrefordult. Két vagy három évvel volt idősebb Kóbornál, igen magasra nyúlt, és olyan kimért eleganciával mozgott, s tartotta magát kényeskedve (gondolta Kóbor), akár egy táncos. Hátravetett csuklyás, szürke köpönyeget hordott. Az első terem, ahová Kóbort vitte, a ruhatár volt, ahol Kóbor, mint az iskola diákja, rá való ugyanolyan köpenyt és egyéb szükséges ruhaneműt találhatott magának. Mikor felöltötte a választott sötétszürke köpönyeget, Jáspis megjegyezte: