Ursula Le Guin - A Szigetvilág varázslója

A folyosón Kóbor összetalálkozott Jáspissal, aki amióta Kóbor az elért eredményei alapján mind nagyobb elismerésnek örvendett iskolaszerte, sokkal barátságosabbnak tűnő s mégis sokkal gunyorosabb hangon beszélt vele.

— Rosszkedvűnek látszol, Karvaly — jegyezte meg —, nem sikerültek tán a bűvészmutatványaid?

Kóbor, igyekezvén mindenkor Jáspissal egyenlő félként viselkedni, úgy válaszolt, hogy figyelmen kívül hagyta a kérdés ironikus hangnemét.

— Unom már a bűvészkedést — felelte —, unom ezeket a hókuszpókuszokat, amik csak arra jók, hogy henye várurakat és földesurakat szórakoztassanak. Az egyetlen igazi varázslat, amit eddig Kútfőn tanultam, az a lidércfénykeltés meg némi idővetés. A többi merő pojácaság.

— A pojácaság is lehet veszedelmes — jegyezte meg Jáspis —, ha pojáca kezébe kerül.

Erre Kóbor megpördült, mint akit megütöttek, s tett egy lépést Jáspis felé ám a nagyobb fiú csak mosolygott, mint akinek esze ágában sem volt őt sértegetni, biccentett a maga merev, választékos módján, és továbbsétált.

Ahogy ott állt, és bámult Jáspis után, szívében haraggal, Kóbor megesküdött, hogy legyőzi ellenfelét, de nem ám egyszerű varázslási versenyben, hanem erőpróbában. Bebizonyítja, hogy kicsoda ő, és megszégyeníti Jáspist. Nem hagyja, hogy ez a piperkőc, utálatos, gőgös ficsúr lenézze őt.

Kóbor el sem töprengett azon, hogy vajon miért is utálja őt Jáspis. Csak azt tudta, ő miért utálja társát. A többi diák hamarosan rájött, hogy nemigen mérheti magát Kóborhoz sem testgyakorlásban, sem a komolyabb tárgyakban, s azt beszélték róla, egyesek dicsérőleg, mások rosszindulatúan, hogy „ő született varázsló, sosem hagyná, hogy valaki legyőzze.” Egyedül Jáspis nem dicsérte vagy kerülte, csak egyszerűen, könnyed mosollyal, lenézte. Jáspis volt tehát az egyetlen ellenfél, akivel le kellett Kóbornak számolnia.

Kóbor vagy nem látta, vagy nem akarta látni, hogy ebben az ellenségeskedésben, amelyhez úgy ragaszkodott, s amit sértett önérzete miatt magában táplált, valami veszély rejlett, valami gonosz, amire a trükkmester jóindulatúan figyelmeztette.

Amikor nem marcangolta bensőjét mohó bosszúvágy, tudta ő nagyon is jól, hogy jelenleg nem számít ellenfélnek sem Jáspis, sem a többi nagyobb fiú számára, ezért hát beletemetkezett a munkájába, és ment minden a rendes kerékvágásban. A nyár végére valamelyest lanyhult a munka irama, s több idő jutott testmozgásra: varázslat hajtotta csónakok versenyére végig a kikötőben, látványos bűvészmutatványokra a Nagy Ház udvaraiban meg a hosszú estéken a ligetekben rendezett vad bújócskákra, melyekben mind a bújók, mind a hunyók láthatatlanok voltak, s csak kacagó meg kurjongató hangok kergetőztek a fák között üldözve, ki-kicselezve a fürge, halvány lidércfénylángocskákat. Aztán az ősz beköszöntével újult erővel gyürkőztek neki a feladatoknak, s gyakorolták az új varázslatokat. Kóbor első, Kútfőn töltött hónapjai tehát gyorsan elszaladtak, telve indulatokkal s csodákkal.

A tél egészen más volt. Kóbort hét másik fiúval Kútfő szigete legtávolabbi csücskébe, legészakibb partfokára küldték, ahol a Magányos Torony áll. Ott élt egymagában a névtanítómester, akit Kurremkarmerruknak hívtak, mely névnek semmilyen nyelven nincsen jelentése. Sem tanya, sem más lakóépület nem volt több mérföldes körzetben a Torony tájékán. Zordan emelkedtek a falai az északi szirtek fölé, szürke fellegek borultak a fagyos hullámok fölébe, s véget nem érően ontotta a névtanító a lajstromba rendezett nevek szakadatlan sorát nyolc tanítványa elébe. Kurremkarmerruk ott trónolt közöttük a Torony felső termében egy magas széken, s csak írta, írta sorban a fiúknak a megtanulandó neveket, míg éjféltájt a tinta ki nem fakult, üresen hagyva ismét a pergament. A teremben hideg és félhomály uralkodott, s tartós, mély csönd, melyet csak a mester tollának sercegése s néha-néha valamelyik diák sóhaja tört meg, akinek még éjfél előtt be kellett magolnia a Pelági-tenger egyik picurka szigetének, amit Seholsincs-szigetnek hívnak, az összes földrajzi pontját: a partfalak, földnyelvek, öblök, tengerszorosok, keskeny nyílások, csatornák, kikötők, sekélyesek, homokpadok és sziklazátonyok megnevezéseit. Ha a diák panaszkodott, a mester nem szólt esetleg semmit, de megtoldotta még a lajstromot, vagy volt, hogy így válaszolt:

— Egy leendő tengertudornak ismernie kell a tenger minden egyes csöppjét az igazi nevén.

Kóbor is felsóhajtott hébe-hóba, de nem panaszkodott. Előtte világos volt, hogy a helységek, élő és élettelen dolgok igazi nevének unalmas és végeláthatatlan biflázásában ott rejlik az általa hőn óhajtott erő, akár egy kiapadt forrás fenekén a drágakő. Hiszen ebben áll a mágia, valamely dolog igazi nevének tudásában. Így mondta nekik Kurremkarmerruk, egyetlenegyszer, még az első éjszaka; soha többé nem ismételte meg, de Kóbor nem felejtette el a szavait:

— Sok-sok nagy hatalmú mágus töltötte azzal egész életét, hogy kitalálja egyetlen dolog nevét, egyetlenegy elkallódott vagy feledésbe merült nevet. A listák még ma sem teljesek, s nem is lesznek, míg a világ világ. Figyeljetek, s megtudjátok, miért. Ezen a mi világunkon és az árnyékvilágban, amely nem ismer napot, sok van, minek semmi köze sincsen az emberhez és az emberi nyelvhez, és olyan erők működnek, melyek túlszárnyalják a mi erőnket. De a mágiát, az igazi mágiát csak olyanok űzik, akik Óceánföld archik nyelvét beszélik, vagy az ősnyelvet, melyből az kinőtt.

Ezen a nyelven beszélnek a sárkányok, meg ezen beszélt Tritán, aki a világ szigeteit teremtette, ezen szólnak históriás énekeink és dalaink, varázsigéink, bűvös rigmusaink és könyörgéseink. Ennek szavai rejlenek átalakult formában archik szavainkban. Mi a tenger hullámairól felcsapó tajtékot sukien nek nevezzük: ez a szó két ősnyelvi szóból tevődik össze, a suk ból, ami sörényt és az inien ből, ami tengert jelent. Tehát a tajték a tenger sörénye. De a sukien szóval nem lehet a tajtékot megigézni: a saját, igazi ősnyelvi nevét kell használni, ami úgy szól, hogy essa . Minden boszorkány tud néhány szót az ősnyelvből, a mágusok pedig többet is. Csakhogy megszámlálhatatlanul sok van. Némelyek elvesztek az idők során, némelyek elrejtőztek, némelyiket meg csak a sárkányok és az Őserők tudják, és vannak olyanok is, amelyeket egyetlen élőlény sem ismer; nincs ember, aki mindet el tudná sajátítani. E nyelv határai ugyanis végtelenek.

Íme a magyarázat. Mint mondottam, a tenger neve inien . Ámde amit mi Legbenső-tengernek hívunk, annak az ősnyelvben más neve van. Minthogy semminek sincs két igazi neve, az inien az összes többi tengerre vonatkozik, a Legbenső-tengert kivéve. És még ez sem egészen pontos, természetesen, hiszen mérhetetlenül sok tenger, öböl és szoros van, melyek saját, külön nevet viselnek. Ha tehát egy tengertudor mágus elkövetne olyan esztelenséget, hogy megkíséreljen vihart vagy szélcsendet bocsátani az egész óceánra, akkor nemcsak az inien szót kellene kimondania, hanem a tenger minden kis sarkának, csücskének és darabkájának nevét az egész Szigetvilágban, a Külső-peremvidékeken és azon is túl, ahol a nevek sora véget ér. Ilyenformán az, amiből az erőt merítjük varázslatainkhoz, egyúttal határt is szab ennek az erőnek. Egy mágus csak a közvetlen környezetében lévő dolgokon tud uralkodni, olyanokon, amiket teljes mértékben és pontosan meg tud nevezni. S ez így van jól. Ha nem így lenne, a hatalmasok gonoszsága vagy a bölcsek könnyelműsége rég megtalálta volna már a módját, hogy megváltoztassa a megváltoztathatatlant, s az ekvilibrium összeomlott volna. Az egyensúlyát vesztett tenger elborítaná a szigeteket, amelyeken annyi veszedelem között élünk, s a teremtés előtti süket csönd elnyelne minden nevet, minden hangot.