Ursula Le Guin - A Szigetvilág varázslója

Hogy a Hosszú Táncnak vége lett, az emberek többsége a napot átaludván este gyűlt össze megint falatozni, iszogatni. Egy fiatalokból álló csoport, diákok és varázslók, kihordták estebédjüket a refektóriumból a Nagy Ház egyik udvarára, hogy magukban lakmározzanak. Ott volt Bükköny, Jáspis és Kóbor meg hat-hét másik fiú, azonkívül néhány, rövid időre elengedett fiatalabb legényke a Magányos Toronyból, ugyanis ez az ünnepség még Kurremkarmerrukot is kicsalta odújából. Nagy lakomát csaptak, nevetgéltek, és puszta csintalanságból olyan bűvésztrükkökkel szórakoztatták magukat, melyek egy királyi udvarhoz is méltók lettek volna. Az egyik fiú száz meg száz, színes ékszerként tündöklő lidércfénycsillagból szőtt finoman remegő hálót maguk és az igazi csillagok közé, kivilágítva velük az egész udvart; két másik fiú tekét játszott zöld tüzű golyókkal és ide-oda szökkenő, pattanó tekebábokkal, miközben Bükköny keresztbe vetett lábbal, sült csirkét rágcsálva, ég és föld között lebegve ücsörgött. Az egyik kisebb legényke megkísérelte lerángatni őt, de Bükköny följebb emelkedett kissé, csak hogy el ne érje, s huncut mosollyal üldögélt tovább a levegőben. Hébe-hóba elhajított egy-egy csirkecsontot, melyek bagollyá válva, huhogva szálltak a csillagfényháló felé. Kóbor kenyérmorzsából varázsolt nyilakat röppentett utánuk, s az eltalált madarak lehullván a földre ismét csonttá és morzsává váltak, miután elmúlt a káprázat. Kóbor ugyancsak megpróbálta követni Bükkönyt fel a levegőbe, de a mutatvány lényegét nem ismervén, csapkodnia kellett a karjával, hogy lebegni tudjon, mire a többiek kikacagták ügyetlen röpködését és hadonászását. A mulatság kedvéért Kóbor tovább bohóckodott, együtt hahotázva a többiekkel, mivelhogy e két hosszú, tánccal, zenével és bűvészkedéssel töltött holdfényes éjszaka után olyan bolondos és féktelen jókedvre derült, hogy bármire kapható lett volna. Végre aztán könnyedén leereszkedett közvetlen Jáspis mellé. Jáspis azonban, ki hangosan nem nevetett soha, e szavakkal lépett odébb:

— Lám, a karvaly, aki nem tud repülni…

— Hát a jáspis drágakő-e? — fordult felé Kóbor vigyorogva. — Ó, varázslók gyöngye, ó, Enyhely ékköve, mutasd szikrázó fényedet!

A csillagokat gyújtó ifjú leküldött egy szikrát Jáspis feje fölé, hogy ott ragyogjék, villóddzék. Jáspis a homlokát ráncolva, de azért nem olyan hűvösen, mint szokta, egyetlen intéssel kioltotta a fényt.

— Torkig vagyok a diákokkal, a ricsajjal meg ezzel az egész ostobasággal — vetette oda.

— Kezdesz korosodni, barátom — szólt le Bükköny a magasból.

— Ha csönd és komor magány a szíved vágya — jegyezte meg az egyik diákgyerek —, a Toronyban mindenkor megtalálod.

Kóbor megkérdezte tőle:

— Mi után vágyakozol hát, Jáspis?

— Én a magamfajták társaságát keresem — felelte amaz. — Gyere, Bükköny. Hagyjuk a növendékeket, hadd űzzék kisded játékaikat.

Kóbor szembefordult Jáspissal.

— Ugyan mivel több a varázsló a tanítványnál? — kérdezte nyugodt hangon ugyan, de a többiek hirtelen elnémultak, oly élesen és tisztán csattant mindkettejük hangsúlyában az indulat, mint hüvelyéből kiröppenő kardpenge sikkanása.

— Hogy erő lakozik benne — felelte Jáspis.

— Az én erőm akármilyen téren felveszi a versenyt a tiéddel.

— Ez kihívás akar lenni?

— Az, kihívás.

Bükköny lehuppant a földre, és zord ábrázattal közéjük lépett.

— Jól tudjátok, hogy varázslatokkal párbajoznunk tilos. Hagyjátok abba!

Kóbor és Jáspis szótlan álltak, minthogy valóban tudták a kútfői törvényt, s azt is tudták, hogy Bükkönyt a szeretet vezérelte, míg őket a gyűlölet. Dühüknek áradása megtorpant ugyan, de le nem lohadt. Jáspis félrehúzódva kissé, hogy csak Bükköny hallja, rideg mosollyal megjegyezte:

— Azt ajánlom, figyelmeztesd újra a kecskepásztor barátodat a törvényre, az ő érdekében. Láthatóan duzzog. Csodálom, hogy tényleg azt képzelte, elfogadom a kihívást tőle, aki bűzlik a kecskéktől, és aki tanítvány létére nem ismeri az első átváltozómutatványt.

— Tudod is te, Jáspis, hogy én mit tudok! — felelte Kóbor.

Egy szemvillanásnyi időre egy szó, egy hang nélkül Kóbor eltűnt a szemük elől, s ahol addig állt, jókora, lebegő sólyommadár termett elé, görbe csőre vijjogásra nyílt. Az egész egy pillanatig tartott, miután Kóbor ismét ott állt a lobogó fáklya fényében, komor pillantását Jáspisra szegezve.

Jáspis döbbenten hátrahőkölt, de aztán vállrándítva ennyit mondott:

— Bűvésztrükk.

A többiek felmordultak.

— Nem bűvésztrükk! — tiltakozott Bükköny. — Igazi átváltozás volt. És elég is. Hallgass ide, Jáspis…

— Elég bizonyíték arra, hogy a mester háta mögött, lopva bepillantott az Átváltozások Könyvébe. No és? Rajta, kecskepásztor! Kedvemre való ez a csapda, amit tenmagadnak állítottál. Minél inkább törekszel velem egyenrangúnak mutatni magadat, annál inkább kiderül, valójában mi vagy.

Erre Bükköny elfordult Jáspistól, és nagyon szelíden így szólt Kóbornak:

— Karvaly, legyen eszed, hagyd ezt abba… Jöjj velem…

Kóbor mosolyogva barátjára tekintett, s csak ennyit mondott:

— Vigyáznál egy kis ideig Mókra? — Azzal Bükköny kezébe adta az aprócska pomatot, mely szokás szerint a vállán utazott. Az meg, noha Kóboron kívül soha senkinek nem engedte, hogy hozzáérjen, most elfogadta Bükkönyt, s a karján felkapaszkodva a vállára telepedett, le sem véve csillogó, nagy szemét gazdájáról.

— Lássuk hát — fordult Jáspishoz változatlanul nyugodt hangon Kóbor —, mivel szándékozol bebizonyítani, hogy különb vagy nálam?

— Nekem ahhoz semmit sem kell tennem, kecskepásztor. Ám legyen. Adok neked lehetőséget, alkalmat. Az irigység úgy rág téged bévül, mint féreg az almát. Eresszük hát ki azt a férget. Egyszer a Kútfő-hegyen azzal hencegtél, hogy a gonti varázslók nem játszadoznak hiába. Gyere, menjünk fel a Kútfő-hegyre, ott megmutathatod, mivel foglalatoskodnak helyette. Azután pedig, esetleg, tartok neked egy kis bemutatót varázslásból.

— Helyes, kíváncsian várom — felelte Kóbor. A fiatalabb fiúk, akik már hozzászoktak, hogy a lekicsinylés vagy sértés legkisebb jelére Kóborból fenyegető indulat robban elő, most elcsodálkoztak hűvös magatartásán. Bükköny nem csodálkozva, inkább növekvő rémülettel figyelte őt. Megpróbált ismét közbelépni, de Jáspis rászólt:

— Bükköny, te ne avatkozz bele! Lássuk, kecskepásztor, mire használod a kapott alkalmat. Mit mutatsz, látomást, tűzlabdát vagy rühes kecskéket kuruzsló bűbájt?

— Mit kívánsz, mit tegyek, Jáspis?

Az idősebb fiú megrántotta a vállát.

— Bánom is én! Idézz meg egy lelket a túlvilágról.

— Megteszem.

— Nem teszed meg! — meredt rá Jáspis, fellobbanó gyűlölete hirtelen átcsapván megvetésén. — Nem fogod megtenni! Nem tudod! Kérkedj csak, kérkedj…

— A nevemre esküszöm, megteszem!

Egy pillanatig tökéletesen mozdulatlanul álltak mindnyájan.

Kóbor kitépve magát Bükköny kezéből, aki erőnek erejével vissza akarta tartani, kisietett az udvarból, hátra se tekintett. A magasban villódzó lidércfények kihunytak, lelohadtak. Jáspis tétovázott egy pillanatig, aztán követte Kóbort. A többiek pedig némán, kíváncsian és riadtan szállingóztak utánuk.