Ursula Le Guin: A Szigetvilág varázslója

Ahogy a csúcsok fölött a derült égen feltűnt a nap, hevétől ritkulni kezdett a köd a völgyben. A jókora fátylakká, szálkás cafatokká szakadozó ködtakaró résein át a falusiak észrevettek egy csapat harcost, amint felfelé tartottak a hegyoldalon. Páncélzatul bronzsisakot, erős bőrből készült mellvértet és lábszárvédőt, bronzveretes fapajzsot viseltek, fegyverzetük szablya és hosszú karg lándzsa volt. A kacskaringós Ár folyó meredek partján törtettek zörögve, csörömpölve előre, mígnem olyan közel értek már, hogy megpillanthatták fehér arcukat, s meghallották egy-két idegen hangzású rikkantásukat. A gontokra rontó ellenséges horda úgy száz emberből állhatott, ami nem volt sok, de a falu serege mindössze tizennyolc férfit és fiúgyermeket számlált.

S ím, a szükség előhívta a tudást: amint Hóka meglátta, hogy ritkul, oszladozik a köd a kargok ösvénye fölött, eszébe jutott egy varázslat, amit a maga javára fordíthat. Egy öreg idővető az Északi-völgyben, aki inasnak akarta megnyerni a fiút, számtalan varázslatra megtanította. Az egyik ilyennek ködszövés volt a neve: az igéző szavak összegyűjtik a ködöt és a párát egy helyre bizonyos időre, s aki a szemfényvesztésben járatos, meglehetős kísérteties jelenségeket képes gyúrni belőle, melyek fennmaradnak egy darabig, aztán elenyésznek. A fiú efféle jártassággal nem rendelkezett, de magában egész mást tervezett, s az ereje megvolt ahhoz, hogy a saját céljai szolgálatába állítsa a varázslatot. Fennhangon elhadarta a falu fontosabb részeinek és határainak neveit, majd elmondta a ködszövő rigmust, de szavai közé fonta egy eltüntető mutatvány varázsigéit is, végül pedig kikiáltotta a szót, amely elindította a varázslatot.

Ekkor azonban mellette termett atyja, s oly keményen fülön csapta, hogy menten a földre rogyott.

— Fogd be a szád, balga! Ha már harcolni nem tudsz, bújj el, és ne harsogj összevissza!

Hóka feltápászkodott. A kargok már a falu végében jártak, egészen a tímár udvara melletti nagy tiszafánál. Hangjuk, szíjaik csattogása, fegyvereik csörrenése tisztán hallatszott, de ők maguk nem voltak láthatók. Sűrű köd telepedett az egész falura, szürkületbe borítva s elhomályosítva a környező világot, hogy az ember az orráig sem látott.

— Elrejtettem mindnyájunkat — mondta Hóka morcosan, minthogy feje most is fájt apja ütése miatt, meg a kettős varázslás is erősen megviselte.

— Tartom, amíg csak bírom ezt a ködöt. Szóljon a többieknek, hogy csalják fel őket a Nagy-szakadékhoz.

A kovács a fiára meredt, ki haragosan állt e nyirkos, sejtelmes ködben. Beletelt egy percbe, mire felfogta Hóka szándékát, ám akkor rögvest nekilódult — nesztelenül, ismerve minden sarkot és kerítést, mint a tenyerét —, hogy értesítse a többieket a tennivalókról. A szürkeségen ekkor vörös folt világlott át: egy kunyhó zsúpfedelét a kargok felgyújtották. De a faluba nem jöttek beljebb, az alsó végen vártak, hogy a köd felszálljon, s zsákmányukra, prédájukra rávethessék magukat.

A tímár — az ő háza állt lángokban — odaküldött néhány gyerkőcöt a kargok elébe, hogy tőlük karnyújtásnyira csúfolódva, ordibálva fickándozzanak hol felbukkanva, hol meg köddé válva. Eközben az idősebb férfiak kerítések mögött lapulva, háztól házig osonva oldalról közelítették meg az egy csomóba verődött kargokat, s dárda- meg nyílzáport zúdítottak a nyakukba. Az egyik harcos testét frissen kovácsolt, még ki sem hűlt dárda hegye döfte át, s leroskadva kínban vonaglott. Másokat nyílvessző sebesített meg, s ettől mindjobban felbőszültek. Előrerontottak hát, hogy lekaszabolják hitvány támadóikat, de maguk körül csak kargokkal teli ködöt találtak. A hangok nyomába eredtek, s hosszú, forgóval ékített, vérfoltos lándzsáikkal maguk elé, a ködbe böködtek. Ordítva csörtettek végig az utcán, mit sem tudva róla, hogy keresztben átszelték a falut, mivel a gomolygó szürke köd hol felfedte, hol elrejtette az üres kunyhókat és házakat. A falusiak szerteszéjjel rohantak: többségük jócskán egérutat nyert, minthogy ismerte a terepet, de voltak néhányan, gyermekek és öregek, akik lemaradtak. A kargok — beléjük botolva — szúrni, vagdalkozni kezdtek lándzsáikkal és szablyáikkal, s elharsogták harci kiáltásukat, az atuáni Fehér Istenfivérek neveit: „Wulnáh! Átwáh!”

Egyesek megtorpantak, amikor érezték, hogy a talaj göröngyössé válik a talpuk alatt, de a többiek továbbnyomakodtak a kísértetfalun át, űzve, hajszolva a tompán elmosódó alakokat, melyek mindig kicsusszantak a markukból. A köd szinte megelevenedett ezektől a menekülő, cikázó, hol itt, hol ott felvillanó figuráktól. A kargok egyik csoportja egyenest a Nagy-szakadékig kergette a szellemeket, fel az Ár forrása feletti szirtfal tetejére, ahonnan az üldözött kísértetek felszökkentek a levegőbe, s elenyésztek a szertefoszló ködben, míg üldözőik sikoltva zuhantak le ködön és vakító napfényen át a mélység sziklás, sekély vizű fenekére. Akik pedig mögöttük jöttek, és nem estek le, hátrahőköltek a meredély szélén, s fülüket hegyezték. Rettegés telepedett a kargok szívére, s a falusiak helyett kezdtek egymás után kutatni e sejtelmes szürkeségben. Összeverődtek a hegyoldalban, de még ott is szellemalakok és kísértetek tűntek fel közöttük, meg árnyak, melyek hátulról támadtak rájuk késekkel s dárdákkal, aztán nyomuk veszett megint. A kargok egytől egyig futásnak eredtek, le a hegyről, némán, botladozva, míg elő nem bukkantak a tömör, hamuszín felhőből hirtelen s váratlan, alattuk pedig kitárult tisztán és ragyogón a reggeli napfényben fürdő folyó s a zuhogók. Akkor megálltak, egybegyűltek és hátratekintettek. Az ösvényt sűrű, sötét, gomolygó ködfal torlaszolta el, láthatatlanná téve mindent, ami mögéje esett. Belőle két-három lemaradt harcos tört még lélekszakadva, bukdácsolva elő, jókora lándzsájuk verte a vállukat, mint holmi súlyos kő. Egyetlen karg sem nézett vissza többet, nyakuk közé kapták a lábukat, hogy ezt az elátkozott helyet mielőbb elhagyhassák.

Lejjebb, az Északi-völgy aljában aztán kijutott a kargoknak a harcból. A Keleti-rengeteg városai Ovarktól a tengerpartig, hadrendbe állították a férfinépet, s a Gontot dúló ellenségre küldték. Egymás után ereszkedtek le a hegyekből a csapatok, s még aznap meg a rákövetkezőn a kargok visszaszorultak Keleti Kapu partjaihoz, ahol hajóikat felégetve lelték; így küzdöttek végül háttal a tengernek, míg a gontiak mind egy szálig le nem kaszabolták őket. Vérük ott vöröslött a Szarv-öböl fövenyén, míg a dagály végleg el nem födte.

Azon a reggelen Tízégerben meg a Nagy-szakadéknál odafenn egy ideig még tartotta magát a nyirkos, szürke felleg, aztán hirtelen magasba lendült, kavarogni kezdett és szertefoszlott. Hol itt, hol ott állt fel valaki a kristálytiszta reggeli szélben, s álmélkodva tekintgetett széjjel. Emitt egy halott karg feküdt, hosszú, csatakos, kese haja kibomolva, amott a tízégeri tímár, ki harcban esett el, mint egy király.

Odalent a faluban a felgyújtott ház még mindig lángokban állt. Rohant mindenki tüzet oltani, hiszen a csata véget ért már. Hókára, a bronzkovács fiára az utcán találtak rá, ahogy a nagy tiszafa mellett állt sértetlenül ugyan, de némán és kábán, mint aki megkukult. Jól tudták, hogy mit tett értük, ezért apja házába vitték, és elküldtek a boszorkányért, hogy bújjék elő barlangjából, s gyógyítsa meg a legénykét, ki megmentette életüket jószágukkal egyetemben; mindössze négyen estek a kargoknak áldozatul s egyetlen ház a lángok martalékául.