Ursula Le Guin - A Szigetvilág varázslója

— Úgy kell neked! Jól megsütötted a kezedet! S ha majd gyötör az éhség messze kint a szigetek közti sivár vizeken, eszedbe jut még ez a pogácsa! Fogsz te még siránkozni, hogy „Jaj nekem, ha nem loptam volna el azt a pogácsát, most megmentene az éhhaláltól, ó jaj!” Bekapok egyet a bátyáméból, akkor együtt koplaltok legalább…

— S az ekvilibrium ím helyreáll — jegyezte meg Kóbor, amikor Árnika fölszedett és nekiállt majszolni egy forró, félig sült pogácsát. Erre Árnika kuncogni, pukkadozni kezdett a nevetéstől. Majd újra elkomolyodva így folytatta:

— Bár pontosan érteném, amit mondasz. Olyan buta vagyok!

— Húgocskám — szabadkozott Kóbor —, énnékem nincs gyakorlatom a magyarázásban. Ha elég időnk lenne…

— Majd lesz még elég időnk — mondta Árnika. — Ha hazajöttök a bátyámmal, ugye itt maradsz még egy kicsit nálunk?

— Talán — felelte Kóbor szelíden.

Kis szünet ereszkedett közéjük. Aztán Árnika, miközben tekintetével a kampójára visszakapaszkodó gekkógyíkot követte, megkérdezte:

— Csak azt mondd még meg nekem, ha nem titok, hogy miféle hatalmas erők vannak még a fényen kívül.

— Nem titok. Minden erő forrása és vége egy és ugyanaz, azt hiszem. Az évek és a messzeségek, a csillagok és a gyertyalángok, a víz meg a szél meg a varázserő, az ember kézügyessége és a fa gyökereinek a bölcsessége mind, mind egy tőről fakad. Az én nevem, a te neved, a nap, a forrásvíz vagy egy meg nem született gyermek igazi neve mind annak a világot átfogó nagy szónak egy-egy tagja, mely a ragyogó csillagok ajkáról pereg véghetetlen lassúsággal. Nincs más erő. Nincs más név.

A faragókés megállt Lombár kezében, úgy kérdezte:

— Hát a halál?

Árnika némán lehorgasztotta fényes, fekete tincsek koronázta fejét.

— Ahhoz, hogy elhangozzék egy szó — felelt vontatottan Kóbor —, csöndnek kell lennie. Előtte is, utána is. — Akkor hirtelen felpattant, mondván: — Nincs jogom effélékről beszélni. A számomra kijelölt szót én rosszul ejtettem ki. Jobban teszem,ha hallgatok —, többé nem fogok beszélni. Talán nincs is más igazi erő, csak a sötétség. Otthagyta a meleg kuckót, felkapta a köpönyegét, és kirohant a konyhából egyedül, a szemerkélő, hideg eső áztatta téli utcára.

— Átok súlya nyomja — szólt Lombár, s kissé riadtan bámult Kóbor után.

— Úgy hiszem, ez az út, amelyen jár, a halálba vezet — mondta a leány —, retteg tőle, és mégis megy tovább. — Fölemelt tekintetét a vörösen lobogó lángokba fúrta, mintha egy magányos csónak nyomát követné, amint befut a téli tengerről, aztán ismét ki a vigasztalan messzeségbe, tova. Egy pillanatra könnyek öntötték el a szemét, de ajka néma maradt.

Bükköny másnap érkezett haza, miután búcsút vett az izméri előkelőségektől, kiknek nem nagyon akaródzott elengedniük őt a tél közepén egy ilyen gyilkos tengeri hajtóvadászatra, mely még csak nem is az ő ügye; tettét kifogásolhatták, de visszatartani semmi áron nem tudták. Bükköny, megelégelvén eme aggastyánok korholó aggályoskodását, kijelentette:

— Származásom, szokásaink és kötelességérzetem hozzátok köt. A ti varázslótok vagyok. Egyet azonban jegyezzetek meg végre: szolgálatot teljesítek, de nem vagyok a ti szolgátok. Amint módomban lesz visszatérni, visszatérek. Addig isten veletek.

Hajnalodván, ahogy szürkülni kezdett keleten az ég alja, a két ifjú kifutott az izméri kikötőből a Messzilátó val, s felvonták a barna, erős vászonból varrott vitorlát, hadd kapjon bele az északi szél. A dokkban ott állt Árnika, nézett a távozók után, mint Óceánföld valamennyi tengerpartján néznek a tengerészek asszonyai s húgai a tengerre menő férfinép után, nem is integetve, nem is kiáltozva, csak álldogálva némán szürke vagy barna csuklyás köpönyegben a parton, mely egyre keskenyebbnek tűnik a csónakból, s közöttük nőttön-nő a mind szélesebbé váló víztükör.

A kikötő végül a horizontvonal alá süllyedt, s a Messzilátó hullámokban fürdő, festett szemei előtt egyre szélesebb s egyre elhagyatottabb vízfelület bontakozott ki. Két nap és két éjszaka alatt az ifjak megtették a Harish és a Szikes sziget közti száz mérföldes utat, rettenetes időben, ellenszélben. Rövid időt töltöttek a kikötőben, mindössze annyit, amíg feltöltöttek egy ivóvizes tömlőt, és megvettek egy kátrányfoltos kanavászt, hogy azzal a nyitott csónakban heverő holmijukat — amennyire lehet — a tengervíztől s az esőtől megóvják. Ezeket azért nem szerezték be korábban, mert varázslók az efféle kicsinységekről rendszerint bűvös mutatványokkal, igékkel gondoskodnak, egészen egyszerű, hétköznapi varázsigékkel, s valóban, egy csekélyke mágiával édesvízzé változtatható a tengervíz, s nem kell még tömlőkkel is veszkődni. Kóbor azonban semmiképpen nem volt hajlandó a varázserejét használni, sem ugyanazt Bükkönynek megengedni. Annyit szólt csak: Inkább ne — s barátja nem kérdezősködött, nem vitatkozott. Amint ugyanis vitorlájukba belekapott a szél, mindkettejük lelkére súlyos, rossz előérzet telepedett, dermesztő, akár a téli szél. Kikötő, rév, békesség, biztonság, mindezt maguk mögött hagyták. Elfordultak. Nekivágtak egy olyan útnak, melyen minden esemény veszélyeket rejtett magában, és minden cselekedetnek megvolt a maga célja. Ezen az úton a legenyhébb varázsige is hatással lehetett a véletlenre, kibillenthette egyensúlyából az erőket és a végzetet: eme egyensúly kellős közepe felé haladtak, a felé a hely felé, hol találkozik a fény és a sötétség. Ki tehát úton van, egyetlen szót se szóljon meggondolatlan!

A Szikes sziget partjait kerülve elvitorláztak annak fehér hómezői s ködbe vesző hegyei mellett, majd Kóbor délnek fordította megint a csónakot, s rásiklottak olyan vizekre, hová a Szigetvilág nagy kereskedői a lábukat sohasem tették be: a Peremvidék legkülső határvizeire.

Bükköny semmit sem kérdezett útjuk irányáról, tudván, hogy nem Kóbor irányít, ő csak megy, amerre mennie kell. Amint mögöttük elenyészett a Szikes sziget, s a csónak orrát fröcskölő hullámok döngetése közben a hatalmas, hamuszín vízfelület körbezárta őket, körös-körül az égbolt pereméig, Kóbor megkérdezte:

— Miféle földek terülnek el előttünk?

— A Szikes szigettől egyenesen délnek semmiféle földek nincsenek. Délkeletnek, sok-sok mérföld után, nem sokat találsz: Pelikárt, Kornwallt, Goszkot és Végörvényt, amit a Világ Végének is neveznek. Azon túl csak a Nyílt-tengert.

— Hát délnyugatnak?

— Loraleyt, az egyik keleti-peremvidéki szigetünket, s körötte néhány szigetecskét; aztán semmit egész a Déli-peremvidékig: a Csücsökig, a Kopasz Kőszálig és a Fül-szigetig, hol már a madár se jár.

— Mi még járhatunk — szólt Kóbor fanyarul.

— Én nem szívesen — csóválta a fejét Bükköny —, az a hír járja, hogy barátságtalan egy zuga a világnak, tele csontokkal és ómenekkel. Tengerészek mondják, hogy a Fül- meg a Szomorr sziget tájékán ismeretlen, névtelen, sehol máshol nem látott csillagok sziporkáznak az éjszaka égboltján.

— Igen, azon a hajón, ami először vitt Kútfőre, volt egy tengerész, aki beszélt erről. És mesélt még a déli-peremvidéki Tutajok Népéről is, akik egy évben egyetlenegyszer szállnak csak partra, hogy kivágják a tutajnak való hosszú szálfákat, s az év többi hónapján és napján a tengeri áramlatokkal sodortatják magukat, és még csak látótávolába sem kerülnek semminemű földdarabnak. Szeretnék találkozni azokkal a tutajfalvakkal.