Ursula Le Guin - A Szigetvilág varázslója

Eltelt a nap, el az éjszaka is, hideg eső surrogása töltötte be a sötétséget meg a hajnali derengést is. Enyhe északi szél terelte még most is maga előtt a Messzilátó t. Déltől elállt az eső, eloszlott a pára, s hébe-hóba a nap is kisütött; aztán a nap vége felé Kóbor meglátott, épp menetirányban, egy hatalmas szigetet, melynek alacsony, kéklő hegyeire rávetődött néha egy-egy kósza téli napsugár. A tűzhelyekből felszálló füst kéken kanyargott ide-oda a hegyek közt megbúvó városkák palatetős házai felett, mely igen kedves látványt nyújtott az óriási tenger egyhangúsága mellett.

Kóbor egy halászcsónakraj nyomában besiklott a kikötőbe, aztán a téli este aranyló fényében felsétálva a városkába rábukkant egy Gekkógyík nevű fogadóra, hol a tűz fénye, sör meg sült bárányborda mellett felengedett teste-lelke zsibbadtsága. Az asztaloknál ült még néhány magafajta utazó, keleti-peremvidéki kereskedő, de a többség a város polgára volt, betérvén egy kis jóféle sörre, hírekre, csevegésre. Nem hasonlítottak a Kezek szigetének egyszerű, félszeg halásznépéhez, igazi városiak voltak, éberek és megfontoltak. Kóborban természetesen azonnal felismerték a varázslót, aminek azonban semmi jelét nem adták, kivéve a fogadós, aki beszéd közben megemlítette (s beszédes ember volt, annyi igaz), hogy e város, Izmér, a sziget más városaival egyetemben felbecsülhetetlen értékű kincset mondhat a magáénak: egy kiváló, a Kútfői Iskolában tanult varázslót, akinek maga a főmágus adományozott varázslóbotot, s aki — bár pillanatnyilag nem tartózkodik a városban — családi udvarházában épp itt, Izméren lakozik, mely okból kifolyólag a városnak nincs szüksége a Magas Tudományok még egy tudorára.

— Ahogy a szólás mondja: Két bot egy házban hamar összecsap, nem igaz, uram? — kérdezte a fogadós széles mosollyal, vidáman.

Ekként jutott hát Kóbor tudomására, hogy ő mint utazgató varázsló, ki bűbájos mesterségével keresi a kenyerét, itten nemkívánatos személy. A sziporiak kereken megmondták, az izmériek is, csak udvariasabban, hogy kívül tágasabb, s Kóbor elcsodálkozott, hol az a híres keleti-peremvidéki szívélyesség. E sziget Harish volt, hol a barátja, Bükköny született. Egyáltalán nem tűnt oly vendégszerető helynek, amilyennek Bükköny lefestette.

Azt mindenesetre megállapította, hogy a körülötte ülők arca elég barátságos volt. Viselkedésük oka mindössze az volt, hogy megérezték a mögötte lappangó titkot: hogy elszakadt, elszigetelődött tőlük, hogy a végzet kardja leng a feje fölött, s a nyomában valami sötét és gonosz jár. A meleg szobán átsüvöltő jeges fuvallathoz volt hasonlatos, vagy fekete madárhoz, mit idegen vidékekről a vihar szele hajszolt idáig. Mihamarább továbbáll, magával hurcolva balsorsát, e népnek annál jobb.

— Keresek valamit — mondta a fogadósnak. — Csak egy-két éjszakára maradok. — A hangja fagyosan csengett. A fogadós nem válaszolt rögvest, de egy pillantást vetve a sarokba állított hosszú tiszafa botra, telitöltötte Kóbor kupáját barna sörrel, míg a hab ki nem csordult belőle.

Kóbor tudta, hogy csak ezt az éjszakát lenne szabad Izméren töltenie. Sem itt, sem máshol nem lehet szívesen látott vendég. Mennie kell, amerre neki elrendeltetett. De torkig volt már az üres, rideg tengerrel meg a süket, néma csönddel. Úgy döntött, egy napot még Izméren tölt, aztán másnap majd továbbmegy. Reggel későn kelt; szitáló hóesésre ébredt, aztán a keskeny mellékutcákban, sikátorokban bóklászva nézegette a város szorgoskodó lakóit. Figyelte a hóvárat meg hóembert építő, prémes klepetusba bugyolált gyerkőcöket; hallgatta a kitárt kapukból az utcán keresztül pletykálkodó szomszédokat, s bekukucskált a bronzkovács műhelyébe, hol egy vörös képű legényke izzadva rángatta a hosszú fújtatószárakat az olvasztókemence mellett. A rövid nappal vége felé közeledvén halvány rőtarany fény áradt ki az ablakokon, melyeken át Kóbor szövőszék mellett ülő asszonyokat látott egy pillanatra a gyermekükhöz vagy férjurukhoz fordulni, mosollyal vagy kedves szóval, az otthon békés melegében. Kóbor mindezt kívülről, messziről, magányosan szemlélte, s igen nehéz lett a szíve, bár magának sem vallotta be, mily szomorúság töltötte el. Amikor beesteledett, még mindig az utcán csatangolt, nem akaródzott a fogadóba visszamennie. Akkor megütötte a fülét egy férfiú meg egy leányka pajkos beszélgetése, kik elsétáltak mellette a város főterének irányában. Egyszer csak Kóbor megtorpant, és utánuk fordult: felismerte az embert, a hangjáról.

Követte, majd beérte a párt, s melléjük lépett a késő esti szürkületben, melyet csak távoli lámpások csillogása tört meg. A leányka hátrahőkölt, de az ember Kóborra meredt, majd maga elé tartotta a botját, mint valami korlátot, hogy távol tartsa a veszedelmet vagy a gonoszt. Ezt Kóbor már nem bírta elviselni. Megremegett a hangja, amikor kinyögte:

— Azt hittem, rám ismersz, Bükköny.

Bükköny még akkor is tétovázott kissé.

— Hogyne ismernélek meg! — mondta leeresztve a botját, majd megragadta Kóbor kezét, s átkarolta a vállát. — Megismerlek hát! Isten hozott, barátom, isten hozott! Mily hitvány fogadtatásban részesítettelek! Mint egy hátulról felbukkanó kísértetet… Pedig hogy vártam a jöttödet! Már kerestelek…

— Te vagy hát az a varázsló, kire oly büszkék az izmériek? Szerettem volna tudni…

— Ó, igen, én vagyok a varázslójuk; de hallgasd meg, cimbora, miért nem ismertelek fel. Talán túl buzgón kerestelek. Három nappal ezelőtt… Itt voltál már Harishon három nappal ezelőtt?

— Tegnap érkeztem.

— Három nappal ezelőtt fent a hegyek közt egy faluban, Quorban láttalak az utcán. Azaz egy jelenést a te külsődben, a hasonmásodat, de lehet, hogy csak valakit, aki úgy nézett ki, mint te. Előttem ment, kifelé a városból, és el is kanyarodott, ahogy láttam. Utánakiáltottam, de nem válaszolt; utánasiettem, de senkit sem találtam, nyomokat se; persze a föld fagyott volt. Furcsállottam nagyon, most meg, ahogy elém toppantál az árnyékból, azt hittem, megint képzelődöm. Ne haragudj, Kóbor. — Halkan ejtette ki Kóbor igazi nevét, nehogy a kissé odébb ácsorgó leányka meghallja.

Kóbor is csöndesen mondta ki barátja igazi nevét, amikor válaszolt:

— Semmi baj, Esztariol. Nohát, én vagyok, és örömmel látlak viszont…

Bükköny valamivel talán többet, mint egyszerű örömöt hallott Kóbor hangjából kicsengeni. Barátját még most is átkarolva megszólalt, Igazi Nyelven:

— Veszedelemben és a sötétségből érkeztél, Kóbor, jöttöd mégis nagy boldogság nekem. — Aztán archikul folytatta, peremvidéki tájszólásban: — Menjünk, hazajössz velünk. Ideje már hazatérnünk ebből a sötétből!… Ez meg itt a kishúgom, a legfiatalabb testvérem. Amint látod, csinosabb, mint én, de nem olyan nagyeszű, mint én. Árnika a neve. Árnika, ő Karvaly, kiváló férfiú és a barátom.

— Varázsló uram — üdvözölte Kóbort a lány, és méltóságteljesen fejet hajtott, tisztelete jeléül eltakarva a szemét, ahogy a keleti-peremvidéki asszonyok szokták; a tekintete különben tiszta volt, szégyenlős és kíváncsi. Úgy tizennégy esztendős lehetett, sötét bőrű, akár a bátyja, de igen vékony és karcsú. A ruhája ujjába pedig egy a tenyerénél nem hosszabb, szárnyas és karmos sárkány kapaszkodott.

Nekivágtak hát együtt a homályba vesző utcának, s Kóbor menet közben megjegyezte: