Ursula Le Guin - A Szigetvilág varázslója

Az éj leszállta előtt messze bal kéz felől Kóbor észrevette egy nagy sziget, alighanem Karego-Át hosszú, halovány partvonalát. Pontosan e fehér bőrű barbárok tengeri ösvényeire tévedt. Erősen figyelt, nehogy összeakadjon valami karg csatahajóval vagy gályával; a lenyugvó nap vörös fényében emlékezetében fölmerült az a gyermekkori tízégeri reggel, a sisakforgós harcosok, a tűz, a ködből szőtt lepel. S hogy e napot felidézte, azt is megértette nyomban, amitől a szívére szorongás telepedett, hogy az árny a saját fegyverét fordította őellene, beburkolva őt e köddel, amit mintha Kóbor múltjából varázsolt volna elő, hogy veszélybe sodorja, a halálba kergesse.

Kóbor tartotta a délkeleti irányt, s a szárazföld hamarosan eltűnt a szeme elől, ahogy a világ keleti felére éjszaka ereszkedett. A hullámvölgyeket mind, mind sötétség töltötte ki, míg a taréjokon alkonyi rőt fény tükröződött. Kóbor elénekelte a Téli Dalt meg az Ifjú király tettei ből más efféle énekeket, ami épp az eszébe jutott, hiszen a napforduló ünnepe volt. Hangja tisztán csengett, de a tenger mérhetetlen csöndje egészen elnyelte. Hamarosan beköszöntött a sötétség, s felragyogtak a téli csillagok.

Az év eme leghosszabb éjszakáján Kóbor végig ébren volt, nézegette, mint gördülnek el a feje felett a bal felől kelő csillagok, hogy alámerüljenek a fekete vízbe amott a jobb oldalon, s eközben a téli szél lankadatlanul hajtotta a csónakot dél felé a láthatatlan hullámokon. Épp csak elszunyókált hébe-hóba, ijedten fel-felriadva. Ez a kis vitorlás igazából nem is volt csónak, javarészt inkább bűbáj meg varázslat, a többi pedig vacak deszka és uszadékfa, ami — ha az összefogó és a megkötő varázslatokat elernyedni hagyta volna — egykettőre szétesett, szertefoszlott volna, s mint vízen hányódó roncs sodródott volna tova. Erre a sorsra jutott volna előbb-utóbb a mágiából és levegőből szőtt vitorla is, ha az álom Kóbort elnyomta volna, fuvallattá vált volna az is a szél ereje előtt meghajolva.

Az igézet, mit Kóbor kibocsátott, erős volt, és tartós, ám ha az, amire bocsátotta, aprócska volt, percenként újra kellett ébreszteni a fenntartó energiát, ezért aztán nem alhatott azon az éjszakán. Sólyomként vagy delfinként könnyebben, gyorsabban haladhatott volna, de Oromonnak szót fogadva nem öltött más alakot; megtanulta már értékelni Oromon tanácsait. Vitorlázott hát tovább dél felé a nyugatnak tartó csillagok alatt a lomhán vánszorgó, hosszú éjszakában, míg fel nem ragyogott a tenger fölött az új esztendő első napsugara.

Napkelte után nem sokkal szárazföldre lett figyelmes maga előtt, de nem nagyon közeledett feléje. Virradatkor elült a tengeri szél. Némi enyhe varázsszelet gerjesztett hát, hogy ama földhöz közelebb vigye. Látására újra félelem költözött a szívébe, dermesztő rémület, amitől heves vágyat érzett, hogy megforduljon, meneküljön. Mégis úgy hajszolta ezt a félelmet, akárcsak egy vadász a medve széles, vaskos, karmos talpának a nyomát, tudván, hogy az állat a sűrűből bármelyik pillanatban reá törhet. Igen közel volt immár. Érezte.

Különös kinézetű föld emelkedett ki a tengerből előtte. Ami messziről egyetlen merőleges sziklafalnak látszott, számos hosszú, meredek hegylánccá töredezett, különálló szigetekké talán, melyek között szűk szorosok húzódtak, meg csatornák. Kóbor sok-sok szárazföldi és tengeri térképet látott a kútfői névtanító mesternél a Toronyban, de azok többnyire a Szigetvilágot mutatták, és a belső tengereket. Most a Keleti-peremvidéken tartózkodott, sejtelme sem volt hát, miféle sziget előtt áll. Bár nem is igen törődött vele. Az előtte járó rémület foglalta le minden gondolatát, a rémség, amely ott lapul rejtőzködve, őrá várva a sziget lankái és erdőségei között, amerre pedig csónakját kormányozta.

A sötét erdők koronázta szirtfalak fenyegetően tornyosultak Kóbor fölébe, s amikor a varázsszél beterelte őt két hatalmas hegyfok között egy keskeny, alig kétgályányi széles tengerszorosba, mely mélyen bevitt a sziget belsejébe, a parti sziklákon megtörő hullámok tajtékot fröccsentettek a vitorlájába. A tenger nyugtalanul hánykolódott, beszorítva a meredek partfalak közé. Kikötni sehol sem lehetett, a sziklák ugyanis meredeken szakadtak bele a vízbe, mit a magas szirtfalak vetette hideg árnyék festett feketére. Szellő se rezzent, s nagy-nagy csönd vette körül.

Az árny kétszer is rászedte már: először elcsalta a rosszáni mocsarakra, másodszor a ködben futtatta zátonyra. Vajon harmadszor is kelepcét állít neki? Azt sem tudta, ő vezette-e idáig az árnyat, vagy az csalta-e ide őt, csapdába. Csak páni félelmet érzett, meg bizonyosságot, hogy folytatnia kell az utat, tennie, mit elhatározott: elpusztítani a gonoszt és kikutatni rettegésének forrását. Igen óvatosan kormányozott, előtte, mögötte, föl-le fürkészve a sziklákat minden irányban. Az új nap fényességét maga mögött hagyta a nyílt tengeren. Idebent mindenhol sötétség honolt. A két hegyfok a bejáratnál távoli, ragyogó kapunak tűnt, amikor hátrapillantott. A szirtek egyre magasabbra és magasabbra törtek, ahogy a hegy lába felé közeledett Kóbor, s a szoros is mindjobban elkeskenyedett. Szemét előreszegezte a sötét hasadékba, majd jobbra is, balra is az üregekkel s egymásra torlódó sziklákkal teli, morénás partoldalakat kémlelte, hol fák kapaszkodtak gyökereikkel félig a levegőben. Semmi sem mozdult. Akkor azonban megérkezett a szurdok legvégébe, egy óriási, göröngyös és kopár sziklafal tövébe, amit a csermellyé szűkült tenger utolsó hullámai nyaldostak megszelídülve. Az ott összegyűlt legördült kőtömbök, korhadó fatörzsek és göcsörtös gyökerek miatt alig volt már hely kormányozni. Csapdába került, a néma hegyek sötét katlanába. Semmi sem mozdult, sem előtte, sem fölötte. Halálos csönd vette körül. Út nem vezetett tovább.

Varázsigékkel meg egy hevenyészve összetákolt evezővel megfordította a csónakot, óvatosan, nehogy beleütközzön a víz alatti sziklákba, vagy belegabalyodjon a kinyúló gyökerekbe s gallyakba. Épp nekikészült, hogy feltámassza a visszafelé vivő szelet, amikor a szó hirtelen az ajkára fagyott, s dermesztő rémület járta át. Hátratekintett. Mögötte a csónakban ott állt az árny.

Ha csak egy pillanatot késik, elvész; de mint a villám, rávetette magát az árnyra, mely ott imbolygott, vibrált tőle karnyújtásnyira. Itt semmilyen varázslat nem segített, csakis a hús-vér, létező önmaga a nem létezővel szemben. Kóbor szó nélkül támadott, mire csónakja billegni, himbálódzni kezdett a hirtelen mozdulattól és ugrástól. Fájdalom hasított a karjába. és a mellkasába, hogy elállt a lélegzete, jéggé dermedt, és elveszítette a szeme világát. Az árnyat markoló kezében azonban semmi más nem volt, csak levegő és sötétség.

Előrebukva megkapaszkodott az árbocban, mire vakító fény vágott a szemébe. Látta, hogy az árny eltávolodik tőle, összezsugorodik, majd meg egy pillanatra fölébe tornyosult, a vitorlánál is magasabbra. Aztán, mint a szélben szertefoszló fekete füst, távolodni, menekülni kezdett az eltorzult alak a víz felett, a sziklák közt csillogó kapu felé.

Kóbor térdre rogyott. A kis varázsigékből toldozott-foldozott csónak megint megbillent, aztán elnyugodva ringatózni, majd sodródni kezdett a fodrozódó hullámokon. Kóbor kábultan, öntudatlanul lekuporodott, levegő után kapkodva, míg a keze alatt feltörő hideg víz arra nem figyelmeztette, hogy ideje a csónakkal törődnie, mert az azt összetartó varázskapcsok gyöngülnek. Feltápászkodott az árbocul szolgáló botjába fogódzkodva, s amennyire tellett tőle, újra megerősítette a megkötő varázserőket. Fázott s kimerült volt; kezében, karjában kínzó fájdalmat érzett, s minden ereje elhagyta. Azt kívánta, bár lefekhetne ebben a sötét, hegyektől körülvett katlanban, s aludni vágyott, aludni a nyugtalan, hánykolódó hullámokon.