Ursula Le Guin - A Szigetvilág varázslója

Köpönyegét a tűz felé fordítgatta. Az ezüstös pellevetszőr gyorsan száradt, s amint a bélés legalább át-melegedett, ha nem is lett még száraz, Kóbor belebújt, és ledőlt a tűzhely elé.

— Eredjetek aludni, szerencsétlenek — szólt oda hallgatag vendéglátóinak, azzal letette fejét a döngölt homokra, és elaludt.

Három éjszakát töltött a névtelen szigeten, ugyanis az első reggelen, amikor felébredt, sajgott minden porcikája, és lázas beteg lett. Úgy hevert ott a kalyibában a tűz előtt, akár egy darab partra vetett fa egész nap és egész éjszaka. A következő reggelen még mindig dermedtek voltak a tagjai, de már kezdett gyógyulni. Újra magára öltötte sótól megkérgesedett ruháját, mivel nem volt elegendő víz, hogy kimossa, aztán kibotorkált az ólmos színű, szeles reggelbe, hogy körülnézzen, az árny fondorlata ugyan hová vetette.

A sziklás homokpad legszélesebb szakasza úgy egy mérföld lehetett, a hossza meg annál valamicskét több, s körös-körül zátonyok meg szirtek szegélyezték. Rajta se fa, se bokor nem nőtt, egyedül csak a hajladozó tengeri fű. A kalyiba egy dűnék közti hajlatban állt, ott éldegélt árván a tenger rideg, mérhetetlen magányában az öregember meg asszonya. A kunyhó uszadékfa pallókból és gallyakból volt építve, vagyis inkább összetákolva. A víz egy részben sós, részben édesvizű forrásból csörgedezett a viskó megett; az ételük hal volt, meg kagyló, szárított vagy friss, meg hólyagmoszat. A rongyos prémek a kunyhóban meg a csonttűkből és horgokból álló silány szerszámaik és a horgászzsinórnak meg a tűzcsiholáshoz használt inak nem kecskéktől származtak, ahogy Kóbor először gondolta, hanem foltos fókáktól; valóban, olyasfajta sziget volt, ahová a fókák kicsinyeiket járnak felnevelni nyaranta. De más nem is igen látogatott e helyre. Az öregek nem azért féltek Kóbortól, mert szellemnek hitték, vagy mert varázsló volt, hanem mert ember volt. Elfeledték, hogy rajtuk kívül mások is éltek a világon.

A vénember konok félelme nem akart enyhülni. Amikor úgy vélte, hogy Kóbor annyira közel ment hozzá, hogy akár meg is érinthette volna, rögvest odébb bicegett, s loboncos, piszkos ősz bozontja alól összevont szemöldökkel méregette Kóbort. Eleinte az öregasszony is nyöszörögve bújt a rongyai közé, ha Kóbor csupán megmoccant, ám miközben lázasan fekve a sötét kunyhóban el-elszunnyadt, észrevette, hogy az anyóka felguggolt, és különös, tompa, sóvár tekintettel bámulta, majd kisvártatva ivóvizet hozott neki. Ám amint Kóbor felült, hogy elvegye tőle, úgy megrémült, hogy elejtette a kagylóhéjat, a víz kidőlt, ő pedig zokogva a szemét dörgölte hosszú, szürkésfehér hajával.

Később mégis figyelemmel kísérte Kóbort, ahogy a parton munkálkodott, új csónakot igyekezvén össze-eszkábálni a régi megmaradt deszkáiból meg uszadék-fából, amit a víz a partra mosott; szerszámnak csak az öreg durva kőbaltáját használta s hozzá megkötő varázslatot. Nem is csónakfoltozás volt ez, még csak nem is csónaképítés, hiszen nem volt hozzá alkalmas fája elég, s amire szüksége volt, azt puszta varázserővel pótolta. Az anyó figyelmét mégsem csodás ténykedése, hanem maga Kóbor kötötte le, őt fürkészte szüntelen ugyanazzal a mohó tekintettel. Kis idő múltán elment valahová, de hamarosan visszatért, kezében ajándékkal: egy marékra való éti kagylót gyűjtött a parti kavicsok között. Kóbor elfogyasztotta, ahogy a néne átnyújtotta, úgy vizesen és nyersen, és meg is köszönte. Ettől az anyóka látszólag felbátorodott, és kihozott a kalyibából valami rongyba tekert batyut. Félénken, egyre Kóbor arcát lesve, kibontotta, és eléje tartotta, hogy megnézze.

A batyu sófoltos, megsárgult, apró gyöngyöktől merev selyembrokát ruhácskát tartalmazott. Kóbor felismerte a gyöngyök alkotta mintát a csöpp réklin: a Kargád Birodalom Istenfivéreit jelölő két nyilat, fölöttük a királyi koronával.

A ráncos, szurtos, fókabőrből hevenyészett göncöt viselő öregasszony rábökött a selyemruhácskára, és elmosolyodott kedvesen, ártatlanul, akár egy csecsemő. Valahonnan a szoknyája rejtekéből előhúzott egy apró tárgyat, amit megmutatott Kóbornak. Sötét színű fémdarabka volt, talán egy ékszer töredéke, egy gyűrűnek a fele. Kóbor megnézte, de az asszony addig nem nyugodott, míg el nem fogadta tőle. Akkor bólintott, és elmosolyodott megint; ajándékba adta Kóbornak. A réklit azonban gondosan visszatekerte pecsétes, rongyos takarójába, és visszacsoszogott, hogy a drága holmit elrejtse a kalyibában.

Kóbor majd ugyanolyan gonddal csúsztatta a fél gyűrűt inge zsebébe, s szíve csordultig telt sajnálkozással. Gyanította már, hogy az öregek valamelyik kargád uralkodócsalád sarjai lehettek: egy zsarnok vagy trónbitorló, ki félt királyi vért ontani, száműzte őket e Karego-Áttól távol eső ismeretlen szigetre, életre vagy halálra ítélve őket. Az egyik nyolc-tízéves fiúcska lehetett, a másik dundi csecsemő, selyembe-bársonyba öltöztetett pöttöm hercegnő; életben maradtak negyven-ötven éven át egymagukban az óceán eme zátonyán, a Számkivetettség hercege s hercegkisasszonya.

Az igazságot Kóbor azonban csak évek múlva tudta meg, amikor Vandór-Akbé gyűrűje után kutatva a sors a kargok földjére vetette, az Atuáni Sírokhoz.

A szigeten töltött harmadik éjszakája után Kóbor békés, sápadt fényű hajnalra ébredt. Aznap volt a napforduló, az év legkurtább napja. A fából és mágiából, hulladékból és bűvös igékből álló apró csónak elkészült. Megpróbálta megértetni az öregekkel, hogy szíves örömest elvinné őket bármerre, Gontra, Láposra vagy a Kősziklák szigetére, vagy kitenné őket még Karego-Át valamelyik elhagyatott partvonalán is, ha azt kérnék, pedig neki, szigetviláginak, nem volt tanácsos karg vizekre merészkednie. Ám azok nem voltak hajlandók kopár szigetüktől megválni. Az anyóka lehet, hogy nem is akarta érteni, mit csöndes szóval, mutogatással igyekezett a tudtára adni; a vénember felfogta ugyan, de nemet intett. Ami emléket csak őrzött más vidékekről és emberekről, az mind véres, óriásokkal és sikolyokkal teli gyermeki rémálom maradt. Kóbor jól látta az arcán, ahogy egyre csak a fejét ingatta.

Kóbor tehát aznap reggel megtöltött egy fókabőr tömlőt forrásvízzel, s minthogy nem tudott köszönetet mondani az öregeknek, amiért befogadták, és néki enni adtak, s az öregasszonyt sem tudta illően megajándékozni, ezért olyasmit tett, amire megvolt a módja: varázst bocsátott a sós vizű, kiszámíthatatlan forrásra. Oly édes és tiszta víz kezdett erre a homokból buzogni, mint akármelyik gonti hegyi patak, s el sem apadt soha. E forrásnak köszönhető, hogy e dűnék és sziklák alkotta hely szerepel a térképeken, s van neve: a tengerészek úgy hívják, Forrásvíz-sziget. A viskónak azonban nyoma sincs már, a hosszú évek téli viharai minden jelét eltörölték annak, hogy itt valaha két ember tengette életét, s halt meg magányosan.

Az öregek a kalyibában maradtak, mintha nézni se bírták volna, amikor a csónak kifutott a sziget homokos déli végéről a vízre. Hagyta Kóbor, hadd kapjon bele az egyenletes északi szél varázslatból szőtt vitorlájába, és sebes siklásba lendülve nekivágott a hullámoknak.

Nem mindennapi hajtóvadászatra adta a fejét Kóbor, amikor pedig tudván tudta, hogy ő most olyan vadász, akinek sejtelme sincs róla, mi az, amit üldöz, és arról sem, Óceánföld melyik csücskébe rejtőzött. Találomra, megérzésre s a szerencsére támaszkodva kellett az árnyat hajszolnia, miközben az meg őt hajszolta. Mindkettő vakon tapogatózott a másik után: Kóbor éppolyan elveszettnek érezte magát a testetlen árnyak között, mint az árny a napvilágon, a szilárd dolgok között. Egyvalamiben azonban Kóbor bizonyos volt: hogy ezúttal ő tényleg vadász, nem pedig űzött vad. Hiszen egész idő alatt ki volt szolgáltatva az árnynak, ami miatt zátonyra futott, miközben a fövenyen feküdt félholtan, vagy amikor a dűnék közt bolyongott a viharban, de az mégsem ragadta meg az alkalmat. Ravaszul rászedte, aztán nyomban el is illant, nem lévén bátorsága vele szembenézni. Kóbor belátta, hogy Oromonnak igaza volt: az árny addig nem lesz képes elrabolni tőle a hatalmát, amíg Kóbor vele szembeszáll. Ezért hát kergetnie kell, a sarkában lenni, még ha ezeken a roppant tengereken át nehéz volt is kihűlő nyomát követni, s Kóbort semmi más nem segítette ebben, mint a szerencse és a dél felé fújó tengeri szél, no meg az a halvány remény és sejtelem, hogy a déli vagy a keleti irány a helyes.