Ursula Le Guin - A Szigetvilág varázslója

Nem tudta megállapítani, honnan ez a roppant kimerültség: a menekülő árny babonázta volna meg, vagy annak az átható, jeges érintésétől lenne, vagy pusztán az éhség, az álmosság meg a nagy erőkifejtés következménye? Küzdött ellene és erőt vett magán, vitorlájába enyhe varázsszelet gerjesztett, majd megindult a sötét vízi ösvényen a kísértet nyomában.

Elmúlt minden rettegés, elmúlt minden diadal. A hajszának nem volt értelme tovább. Kóbor sem vadász, sem űzött vad nem volt már. Harmadszorra találkoztak, érintették egymást. Kóbor minden indulatát, akaratát az árny ellen fordította, hogy létező kezébe kaparintsa. Nem bírta elfogni, de láncot, eltéphetetlen köteléket kovácsolt kettejük közé. Nem kellett már üldöznie, a nyomát követnie, nem segített rajta már az sem, hogy elszelelt. Egyikőjük sem menekülhetett. Ha itt lesz az ideje az utolsó nagy találkozásnak, megtalálják egymást és a helyet.

Addig azonban sehol és soha nem lesz Kóbornak nyugta, nem pihenhet sem éjjel, sem nappal, sem földön, sem tengeren. Most már tudta, megtudta a keserű igazságot, hogy a dolga eddig sem az lett volna, hogy meg nem történtté tegye, ami már megesett, hanem hogy véghezvigye, amibe belekezdett.

A két fekete szikla között kisiklott a tenger vizére, a ragyogó reggeli napsütésbe s az egyenletes északi szélbe.

A fókabőr tömlőt meghúzva Kóbor kiitta a maradék vizet, aztán körülvitorlázta a legnyugatabbi hegyfokot, míg oda nem ért egy szoroshoz, mely a szirt meg egy attól nyugatra fekvő másik sziget közt feltárult. Akkor ráismert a helyre, eszébe jutottak a Keleti-peremvidék tengeri térképei: a Kezek nevű magányos szigetpárhoz érkezett el, melyek sziklaujjaikkal északra, Kargád-föld felé mutattak. Kóbor behúzódott a szorosba, s minthogy északról viharfellegek borították be a délutáni eget, kikötött a nyugatabbra eső sziget déli partján. Ott megpillantott egy aprócska falut az öböl felett, honnan patak csörgedezett lefelé a tengerbe, s azt sem bánta, milyen fogadtatásban lesz része, csak vizet kaphasson, s tűz mellé húzódva alhasson végre.

A falut egyszerű, félénk nép lakta, kik bizalmatlanul s félelemmel vegyes tisztelettel méregették az idegent meg a varázslóbotját, de mint a tengerről egyedül érkezett s a vihar elől betért vándort, illően fogadták. Adtak neki bőven húst meg innivalót, megajándékozták tűzhelyük melegével és az ismerős archik nyelven hangzó emberi szó meghittségével, végül pedig — ennél jobbat nem is tehettek volna vele — kapott forró vizet, amivel lemoshatta magáról a tenger sóját és hidegét, no meg ágyat, hol nyugovóra térhetett.

Három napot töltött Kóbor a Kezek nyugati szigetén a faluban, közben erőre kapott, és kerített magának egy csónakot is — nem varázsigékből és uszadékfából valót, hanem gondosan szegeit és duggatott erős facsónakot —, amelynek vaskos árboca és saját vitorlája volt, s amelyet könnyűszerrel irányíthatott, vagy amelyen akár el is alhatott.

Mint az északi és a peremvidéki csónakok zöme, ez is zsindelypalánkolással épült, jól egymásra szorított átlapoló lemezek borították, hogy bírja a nyílt tengeri viszontagságokat; minden porcikája erős volt, és derekas munkával készült. Kóbor alaposan átitatta minden palánkját bűvös ráolvasással, mert sejtette, hogy nagy út áll még előtte. A vitorlás két vagy három emberre volt méretezve, s volt gazdája, egy öregember elmondta, hogy ő meg a fivérei megjárták vele a nyílt tengert, átvészeltek benne tomboló viharokat, s a csónak vitézül helytállt.

Az öreg — nem úgy, mint a ravasz gonti halász — neki akarta adni Kóbornak a csónakját, úgy félte és csodálta a varázstudományát. Kóbor azonban varázslóhoz méltó fizetséget adott cserébe: eltávolította a szeméről a hályogot, amitől már félig-meddig vak volt. Az aggastyán örvendezve szólt:

— Mi Fövenyfutó nak hívtuk e csónakot, de te nevezd inkább Messzilátó nak. Fess az orrára két szemet, azokon át tekint majd ki hálám a vak deszkán, hogy óvjon téged víz alatti szirtektől és zátonyoktól. Hisz én már el is feledtem, mily sok fényesség van a világban, amíg tőled vissza nem kaptam.

Kóbor, ereje visszatérvén, egyebet is tevékenykedett azon idő alatt, amit a sziget meredek lejtőit borító erdőség tövében, az ott megbúvó faluban eltöltött. Ezek a falusiak hasonlítottak a gonti Északi-völgy lakóira, de még azoknál is nyomorultabbak voltak. Köztük otthon érezte magát, inkább, mint a gazdagok kastélyaiban; kérdezés nélkül is tudta, szükséget miben látnak. Gyógyító és oltalmazó igézést bocsátott a beteg vagy csenevész apróságokra; varázsigéket olvasott a falusiak ösztövér kecske- és birkanyájaira, hogy sokasodjanak; az orsókra, szövőszékekre, evezőkre meg kő- és bronzszerszámokra, amiket elébe hoztak, rákarcolta a Védelmező Kéz rúnajelét, hogy a dolgukat jól végezzék; a kunyhók gerincszelemenjébe pedig belevéste a Sirályfiók rúnáját, amely megvédi a házat s a háznépet tűztől, vihartól és elmebajtól.

Amikor a Messzilátó már útra készen, vízzel és szárított hallal alaposan megpakolva állt, Kóbor még egy napra a faluban maradt, hogy megtanítsa ifjú dalnokukat a Mórred tettei re és az Enyhelyi balladá ra. Ritkán kötött ki szigetvilági hajó a Kezek szigetein. Az egy évszázada keletkezett énekek újdonságszámba mentek e falusiak körében, és sóvárogtak a hősi históriák után. Ha nem állt volna Kóbor oly súlyos próbatétel előtt, szívesen ott maradt volna akár egy hétig, egy hónapig is, hogy elénekeljen mindent, amit csak tudott, hadd ismerjék meg e félreeső szigeten is a nevezetes dallamokat. Csakhogy nem cselekedhetett szabadon, ezért másnap vitorlát bontott, és nekivágott egyenesen a Peremvidék roppant déli vizeinek. Az árny ugyanis arrafelé tartott. Még a varázserejét sem kellett latba vetnie, hogy ezt megtudja: tudta magától is, oly bizonyossággal, mintha vékony fonallal lettek volna egymáshoz kötve mérföldeken, szárazföldeken, tengereken át. Magabiztosan, sietség nélkül és fásultan haladt hát a neki kijelölt úton előre, a dél felé hajtó téli széllel a hátában.

Egy napon s egy éjszakán át vitorlázott a kihalt tengeren, majd a második napon egy aprócska szigethez érkezett, amit úgy hívtak, hogy Szipor. A csöpp kikötőben összesereglett emberek gyanakodva nézegették Kóbort, s hamarosan odasietett a falusi varázsló is. Szigorúan végigmérte, aztán meghajolt, s fontoskodó, de egyben mézesmázos hangon így szólt:

— Varázsló uram! Tisztelj meg minket azzal, hogy elfogadod, mit néked nyújtani tudunk — ételt-italt, kanavászt, kötelet, amit csak akarsz —, a lányom rögvest idehoz neked egy pár frissen sült csirkét is, ha kéred, de — már megbocsásd vakmerőségemet — azt javallom, amilyen hamar csak lehet, s néked is megfelel, hagyd el e szigetet, menj tovább utadon. Megriasztotta valami itt a népet. Nemrég ugyanis, tegnapelőtt, láttak egy embert átkelni északról délnek szerény szigetünkön, de sem azt a csónakot nem látták, amivel érkezett, sem azt, amivel távozott, ráadásul olybá tűnt, mintha nem vetett volna árnyékot. Akik látták, azt mondják, hasonlított valamelyest terád.

Ennek hallatán Kóbor fejet hajtott, megfordult, visszament a szipori dokkokhoz, és kifutott a tengerre, hátra se tekintve. Nem volt értelme megrémíteni a sziget lakóit, sem a varázslójukkal összetűzésbe kerülni. Inkább kint tölti az éjszakát ismét a tengeren, legalább átgondolja a hallottakat, melyek komoly fejtörést okoztak.