Ursula Le Guin - A Szigetvilág varázslója

Akkor hirtelen feltűnt az árny egy pillanatra, nem messzire tőle. A viharos erejű havas esőt szakadozott foszlányokban özönlő, mindinkább sűrűsödő köd váltotta föl. E didergető párán át pillantotta meg az árnyat, mely tőle kissé jobbra suhant. A szélnek és a vitorlának szóval parancsolva félrekapta a kormányrudat, és rohant tovább, de szinte már vakon, találomra; a köd egyre tömörebb lett, örvénylett, cafatokká szakadozott, hol a varázsszél bele-belemart, majd e fénynek, szemnek áthatolhatatlan, egybefüggő szürkeség egészen beburkolta az apró csónakot. Alighogy Kóbor kiejtette egy eloszlató rigmus első varázsigéjét, előbukkant az árny megint, még mindig jobb felől, de sokkal közelebb, és egészen lassan ment. A köd áthatolt arctalan, sejtelmes fején, amely bár ember formájú volt, de torz és imbolygó, mint amilyen az árnyék szokott lenni. Kóbor megint megeresztette a csónakját, azt hívén, beérte ellenségét, ám az abban a minutumban eltűnt, a csónak alja viszont valamihez hozzáért: nekicsapódott egy sziklás zátonynak, amit a gomolygó köd elrejtett Kóbor szeme elől. Kóbor majdnem kizuhant, de még megkapaszkodott a botárbocban, mielőtt a következő ütközés bekövetkezett volna. Egy hatalmas hullám a hátára kapta a kis csónakot, s úgy kihajította egy sziklára, hogy összeroppant, akár egy csigaház.

Erős és pompás volt a bot, amelyet Oromon faragott. Nem tört ripityára, ott úszott a víz színén, akár egy száraz fadarab. Kóbor akkor is markolta, amikor a törőhullámok visszafelé áramlottak a parttól, a mély vízbe sodorva őt, s így — a következő hullámig — megmenekült attól, hogy összezúzza magát a sziklákon. A sós víztől vakon és fuldokolva próbálta a fejét a víz fölött tartani és a tenger roppant szívóerejével szembeszállni. A szikláktól valamivel odébb homokos fövenyt pillantott meg nem is egyszer, ahogy a következő emelkedő bukóhullámmal viaskodva úszni igyekezett. Minden erejével s a bot segítségével küzdött, hogy partot érjen, de nem jutott közelebb. A ki-be áramló hullámverés ide-oda rángatta, akár egy rongyot, a mély tenger hidege pedig gyorsan elszívta testének melegét, míg annyira el nem gémberedett, hogy a karját nem bírta már megmozdítani se. Elveszítette a szeme elől a sziklákat is meg a partot is, nem tudva azt se már, hová, merre tart. Csak a hömpölygő hullámokat érezte maga körül s maga alatt, melyek ellepték, megvakították, fojtogatták, s elnyeléssel fenyegették.

Egy a ködből előgördülő hullám azonban addig sodorta, görgette maga előtt, míg ki nem vetette, akár egy uszadékfát, a parti fövényre.

Kóbor elnyúlt a homokon. Még mindig markolta mind a két kezével a tiszafa botot. Kisebb hullámok meg-meglökdösték, hátha vissza tudnák őt a partról szippantani, s közben hol szétvált, hol összezáródott fölötte a köd, majd havas eső kezdett reá szemerkélni.

Hosszú idő elteltével Kóbor megmozdult. Feltápászkodott, s négykézláb megindult kúszva fel a parton, el a víz szélétől. Fekete éjszaka lett, de suttogott valamit a botnak, mire halvány lidércfény kezdett körülötte imbolyogni. Annak világossága mellett küszködte magát tovább előre, apránként, fel a homokdűnék felé. Oly elgyötört, összetört és dermedt volt, hogy ez a kúszás a nedves homokon a tenger bömbölésétől, zúgásától hangos éjszakában jobban megviselte, mint bármi más eddig életében. Időnként úgy tűnt. neki, mintha a víz meg a szél harsogása egészen elhalt volna, a homok a tenyere alatt pedig porrá vált volna, s a hátán érezte a rideg csillagok merev tekintetét; de fejét leszegve kúszott tovább, míg kis idő múlva meg nem hallotta a saját zihálását, s megérezte, hogy a cudar szél az arcába csapja a hideg esőcseppeket.

A mozgástól nagy sokára kezdtek kissé felmelegedni a tagjai, s miután felkapaszkodott a dűnék közé, hol a viharos széllökések nem tépázták már oly nagyon, sikerült lábra állnia. Még erősebb fényt csalt ki a botjából, merthogy feneketlen sötétség borult a világra, majd megindult a botjára támaszkodva, botladozva, meg-megállva, s megtett úgy fél mérföldet a szárazon. Akkor azonban az egyik dűne tetején ismét meghallotta a tenger fölerősödő morajlását, de nem maga mögött, hanem maga előtt: a dűnék túloldala megint csak a tengerig lejtett. Nem sziget volt ez, ahová vetődött, hanem csak egy sziklapad, egy árva homokzátony az óceán közepén.

Kimerültebb volt annál, semhogy elcsüggedjék, így csak tompán felnyögött, és állt döbbenten a botjára dőlve sok-sok percen át. Majd eltökélten balra fordult, úgy legalább a hátába kapta a szelet, és lebotorkált a magas homokdombról, hogy keressen magának valami mélyedést a hajladozó, zúzmarás tengeri fűben, ahol meghúzhatja magát. Amint magasra tartotta a botot, hogy maga elé lásson, a lidércfény megvilágította kör legeslegvégén szeme megakadt valami tompa, csillogó dolgon: egy esőáztatta gerendafalon.

Kunyhó lehetett, vagy valami akol, apró és rozoga, mintha gyermek építette volna. Kóbor megkocogtatta botjával az alacsony ajtót, ám az zárva maradt. Erre Kóbor belökte, és majd kétrét hajolva belépett a kalyibába. Ott bévül nem tudott fölegyenesedni. A tűzhelyen izzó zsarátnok égett, amelynek halovány fényében megpillantott Kóbor egy hosszú fehér hajú embert, ki eszelős félelemmel kucorgott a szemközti fal tövében, meg egy másikat — hogy férfi avagy asszony, azt nem látta —, ki a padlóról, egy rongykupac mögül pislogott kifele.

— Nem bántlak titeket — motyogta Kóbor.

Azok semmit sem feleltek. Kóbor hol egyikre, hol másikra nézett. Szemük kimeredt a rémülettől. Amikor letette a botját, a rongyok közt heverő alak nyöszörögve kuporodott össze. Kóbor levetette víztől és jégtől súlyos köpenyét, majd egészen levetkezve a tűz mellé guggolt.

— Adjatok valamit, amivel betakarózhatok — szólt. Hangja nyers volt, hiszen alig bírt beszélni a vacogástól meg a leküzdhetetlen remegéstől. Az öregek egyike sem méltatta válaszra. Erre Kóbor kinyújtotta a kezét, és a rongyokból álló vacokból kihúzott egy kecskeprémet — az lehetett legalábbis évekkel ezelőtt —, mely csupa fekete zsírral lepett cafattá lett mostanra. A vacokban rejtőző ember nyögdécselt félelmében, de Kóbor oda se figyelt. Szárazra dörgölte magát, aztán suttogva megkérdezte:

— Van valami harapnivalótok? Szítsd föl a tüzet, öreg. Nyomorult helyzetemben tértem be hozzátok, nektek semmi rosszat nem akarok.

A vénember meg se moccant, a félelemtől bénán bámult Kóborra.

— Érted, amit mondok? Beszélsz-e archikul? — Kóbor várt egy kicsit, aztán hozzátette: — Kargád?

Erre a szóra az öreg bólintott egyet, egyetlenegyet, akár egy bánatos, kopott bábu, amit madzagon rángatnak. Mivelhogy karg nyelven Kóbor ezt az egy szót tudta, beszélgetésüknek ezzel vége is szakadt. Az egyik falnál talált egy rakás fát, azzal felélesztette a tüzet ő maga, utána pedig jelbeszéddel vizet kért, mert a tengervíztől, amit nyelt, rosszul érezte magát, s erősen szomjazott. Az öreg félénken egy jókora kagylóhéjra mutatott, amiben ivóvíz volt, aztán a tűz felé tolt egy másik kagylót, ami meg szárított füstölt halszeleteket tartalmazott. Azonmód, keresztbe vetett lábbal a tűz mellett Kóbor ivott, majd evett egy keveset, s amikor valamicskét kezdett bele az erő és a józan ész visszatérni, azon kezdett töprengeni, vajon hová keveredhetett. Még a varázsszél sem sodorhatta a kargádok földjének a közelébe. Ez a csöpp sziget a Peremvidéken lehet már, Gonttól keletre, de Karego-Áttól még nyugatra. Különösnek tűnt, hogy egy ilyen aprócska, elhagyatott helyen, egy puszta homokpadon emberek élnek, talán száműzöttek, de túlságosan elgyötört volt, hogy sokat törje a fejét ezen akkor.