Ursula Le Guin - A Szigetvilág varázslója

— Harmadszor, meglásd, szerencséd lesz — felelte Oromon.

Kóbor fel-alá járkált a kemencétől az ajtóig, az ajtótól a kemencéig.

— Ha pedig teljesen eltiporna — győzködte Kóbor talán magát, talán Oromont —, akkor kisajátítaná minden tudásomat, erőmet, és a maga hasznára fordítaná. Most csak engem fenyeget, ám ha belém költözne, s a hatalmába kerítene, igen sok gonoszságot mívelne általam.

— Úgy van. Ha eltiporna.

— Ha viszont továbbrohanok, rám talál akkor is megint… S e rohanás fölemésztette már minden erőmet.

Kóbor járkált még egy darabig, majd hirtelen mesteréhez fordult, és letérdelt elébe.

— Ismertem nagy varázslókat, éltem a Bölcsek szigetén, de az igazi mesterem te vagy, Oromon. — Kóbor szavaiból szeretet és szomorkás hála áradt.

— Helyes — bólintott Oromon. — Megértetted hát. Jobb később, mint soha. Várj csak, leszel te még valamikor az én mesterem. — Azzal felállt, lobogó tüzet szított a kemencében, rátett egy kanna vizet forrni, aztán báránybőr kabátját magára terítve így szólt:

— Megyek, utánanézek a kecskéknek. Figyeld a kannát, fiam.

Amikor porhóval lepetten, kecskebőr csizmájáról topogva verve le a havat ismét belépett a házba, kezében hosszú, durván faragott tiszafa rudat tartott. Végig a rövid délutánon át s vacsora után is újra mécses fénye mellett ült és dolgozott a rúdon késsel, dörzskővel és varázserővel. Számtalanszor végigsimította, mintha azt keresné, van-é göcsört s hiba még rajta. Munka közben nemegyszer dúdolgatott is. Kóbor még mindig elcsigázottan hallgatta, s hogy az álmosság reátelepedett, gyermeknek hitte magát megint a tízégeri javasasszony kunyhójában, havas éjjelen a tűzfénytől sejtelmes homályban, a gyógyfüvek illatától s füsttől terhes levegőben, s gondolatai az álmok birodalmában kergetőztek, miközben hallgatta a hosszan elnyúló, lágy dallamokat, varázsrigmusokat és a messzi múltban, távoli szigeteken, a sötétség erőivel szembeszálló — győztes avagy vesztes — hősök tetteiről szóló énekeket.

— Tessék — szólalt meg Oromon, és átnyújtotta a kész botot. — A főmágus tiszafából valót adott. Jól választott, én is ahhoz tartottam magam. Nagy íjnak szántam ugyan a rudat, de jobb lesz így. Jó éjt, fiam.

Minthogy Kóbor nem talált szavakat illően megköszönni, befordult a hálókuckóba, Oromon pedig csak nézett utána, s halkan, hogy Kóbor meg ne hallja, így szólt:

— Én ifjú sólyommadaram, kívánom, szárnyalj s győzedelmeskedj!

A hűvös hajnallal ébredő Oromon Kóbort nem találta a házban, ki varázsló módra csak üzenetet hagyott hátra a kemencepadkán ezüstösen fénylő rúnajelekkel, melyek — miközben Oromon olvasta őket — fokozatosan halványultak: „Mester, vadászatra indultam.”

A napkelte előtti zimankós homályban Kóbor nekivágott a Re Albiból kivezető útnak, s déltájban el is jutott Gonti Kapuba. Oromon adott ugyan neki tisztességes gonti nadrágot, inget meg bőrből és vászonból való öltözetet a rosszáni cicoma helyett, Kóbor azonban e téli vándorútra pellevetprémmel bélelt, úrias köpönyeget öltött. Imigyen, köpönyegben s üres kézzel — mindössze fekete botja társaságában, mely akkora volt, mint önnön termete — érkezett a városkapuhoz, hol a faragott sárkányoknak támaszkodó strázsák az első pillantásra felismerték benne a varázslót. Félrevonták lándzsáikat, és szó nélkül beeresztették, s csak bámultak távolodó alakja után, ahogy az utcát rótta.

A rakparton és a Tengerészek Házában hajók után kérdezősködött, indulnak-e északnak vagy nyugatnak az Angládok, az Andrádok vagy Oránéa felé. Mindenhol azt a választ kapta, hogy nincs hajó, mely most, ily közel a napfordulóhoz kifutna Gont kikötőjéből, a tengerészcéhben pedig azt mondták, hogy ilyen megbízhatatlan időben még a halászcsónakok sem dugják ki az orrukat a Páncél-szirteken túlra.

A céhházban ebéddel kínálták; ritka eset, ha egy varázslónak kérnie kell étket. Elüldögélt egy darabig az ottani parti halászok, hajóácsok és idővetők között, élvezettel hallgatva vontatott, döcögős társalgásukat s dörmögős gonti beszédjüket. Erős vágy ébredt benne, hogy itt maradjon Gonton, hogy túl legyen minden ördögi kalandon, hogy elfeledjen minden erőszakot és iszonyt, s hogy békében éljen, mint bárki más, drága szülőföldje jól ismert tájékán. Vágyni erre vágyott, de akarni mást akart. Nem maradt sokáig a céh házában, de még a városban sem, miután megtudta, hogy a kikötőt egyetlen hajó sem hagyja el. Útnak indult hát az öböl mentén a parton, míg el nem érte a várostól északra fekvő első csepp falut, ahol a halászok közt tudakolózva talált egyet, akinek volt eladó csónakja.

A halász mogorva vénember volt. Tizenkét láb hosszú, zsindelypalánkolású ladikja oly megvetemedett és rozoga volt, mintha menten el akarna süllyedni, mégis jól megkérte az árát: oltalmazó ráolvasást egy évre a saját csónakjára, magára s a fiára. A gonti halászok semmitől nem félnek, még a varázslóktól sem, egyedül a tengertől.

Nagy becsben tartják a tengerészek oltalmazó rigmusát az északi Szigetvilágban, mely ugyan sohasem óvott meg egyetlen embert sem a szélvihartól vagy az irgalmatlan hullámveréstől, mégis — ha olyan ember vetette ki, aki ismerte a környező tengereket meg a csónak sajátosságait és gazdája hozzáértését — általánosságban nyújtott némi biztonságot a halásznak. Kóbor alaposan s becsülettel szőtte-fonta a varázslat szálait, egész álló éjszaka és másnap is munkálkodva rajta türelemmel s eltökélten, semmit sem hagyva ki, a szívét azonban egész idő alatt a rettegés vasmarka szorította, s sötét gondolatai a körül forogtak, hogyan fog az árny legközelebb megjelenni, hol és milyen hamar. Amire a varázslattal elkészült, s az megfogant, Kóbor egészen elfáradt. Azon az éjjelen a halász kunyhójában hált, egy bálnabélből készült függőágyban, s hajnalban felkelvén — szárított hering bűzét árasztva — lesietett az Északiránt-szirt alatti búvóöbölbe, hol új csónakja várta.

A kikötőhídnál a sima vízre tolta a csónakot, mire nyomban szivárogni kezdett a víz az eresztékeknél. Puhán, akár egy macska, Kóbor beszökkent a csónakba, s rögvest nekilátott az elgörbült palánkok és a korhadt faékek helyrehozásának szerszámokkal is meg varázsigékkel is, ahogy egykor Tarpánival Kishalomban. A falusiak csöndben köréje gyűltek, nem túlságosan közel, s lestek fürge kezét, meg hallgatták a mormolását. Ezt a munkát is ügyesen és türelemmel végezte, mígnem elkészülvén vele, a csónak ott állt megfoltozva, épen. Akkor az Oromontól kapott botját felállította árbocnak, ráolvasással jól megtámogatta, aztán egy erős fadarabot erősített rá keresztrúdnak. A szél szövőszékén négyszögű vitorlát szőtt bűvös szavaival, mely fehér volt, mint Gont hegycsúcsán a hó. Erre a szemüket meresztgető asszonyok irigyen sóhajtottak egy nagyot. Majd az árboc mellett állva Kóbor felébresztette a varázsszelet, mely lágyan fújdogálni kezdett. A csónak kifutott az öböl széles vizére, orrát a Páncél-szirteknek fordítva. Amikor az álmélkodó halászok meglátták a lyukas csónakot, mely felvont vitorlával, mint egy szárnyra kapó hattyú, siklott ki sebesen és kecsesen, üdvrivalgásban törtek ki, s kacagva topogtak a parti hideg szélben. Amikor pedig Kóbor egy pillanatra hátratekintett, látta, hogy a falusiak buzdítólag integetnek utána az Északiránt-szirt csipkézett gerincű, sötét tömbje alatt, mely mögött ott tornyosult a Gont-hegység a felhőkbe vesző havasaival.